Nex

Név: Hashimoto Yuki
NickNév: Nex
Nem: nő
Kaszt: Árnyharcos
Kor: 16

Kinézet: Fehér, fenékig érő haj kék szem egy heg van a bal szeménél 163 cm magas, lány létére elég lapos,mellkasa, de formás feneke van.

Jellem: Távolságot tart az emberektől, nem kedveli ezt a fajt, és többnek, magasabb szintűnek véli magát, de tesz is ezért a gondolatért, erős verseny és küzdőszellem van benne, és hatalmas bátyókomplexus. Mindennap azon van hogy felülkerekedjen magán, hogy egy jobb én legyen.

Előtörténet:

-Hagyj, most játszom.- Bátyám mit sem törődve velem fordult vissza a monitor felé majd kissé zavarodottan válaszolt a kérdésre melyet a beszélgető partnere tett fel neki s mely kihallatszott a félfülön levő fejhallgatóból. A Kérdés a következő volt: „kié ez a cuki hang?” - Csak az idegesítő húgom az...- „Van húgod? Mennyi idős jól néz ki? Nővéred nincs? Te amúgy mennyi idős vagy?....” Záporoztak neki a kérdések, miközben csuktam magam mögött az ajtót. Hatalmas fájdalmat éreztem a szívemben, korábban még sosem mondta rám, hogy idegesítő, és most is csak játszani hívtam. Az egész néhány hónapja kezdődött nyári szünetben egyre kevesebb időt töltött velem és egyre többet a monitort bámulva és vadidegenekkel beszélgetve, valami tankos játékot játszhatott mert folyton azt kiabálta, hogy én vagyok a tank én megyek előre, bár mikor bementem hozzá akkor mindig valami kisemberrel rohangált ide oda. Nem értettem, hogy miért a vadidegen embereket választja miért nem engem, mikor már azt is megbeszéltük, hogy én leszek a felesége. Szóltam is anyunak, hogy én ugyan hozzá nem megyek ő meg csak bólogatott mintha nem értené miről beszélek Gyorsan eljött a suli ideje és ő, mármint a bátyám, egyre rosszabb jegyeket szerzett s közben a szüleimet egyre büszkébbé tette s hogy miből fakad eme paradoxon? Nem másból, minthogy közben a csapatával egyre nagyobb eredményre tett szert és 16 éves korára mikor én még csak 12 voltam, ő már pénzt keresett azzal hogy játszott. Közben egyre rosszabbul mentek köztünk a dolgok, mire 13 lettem, csak annyit hallottam ahogy hazaért, hogy: „megjöttem”, majd csukódott is az ajtaja. Ekkor megkaptam a régi gépét, mivel ő egy komolyabb gépre tett szert, valamiféle támogató által. Nem értettem miről van szó s azt sem hogy mégis mért támogatja valaki azt hogy a másik egész nap a gép előtt ül. Mindenesetre nekem erre nem volt időm, fontosabb dolgom volt, az első és legfontosabb hogy kifejezzem, a gyűlöletem azok iránt akik hasonlóak mint a bátyám. Szinte küldetésemnek éreztem, hogy legyíkozzak és megalázzak minden embert aki hasonló dologgal foglalatoskodik. „Képzeld ma eljutottunk a csapattal Belzebub kastélyáig és levertük a bosst” Amikor meghallottam egy ilyet, és ehhez hasonlót muszáj volt odamennem és belekötnöm - Ez nagyszerű hír- Mosolyogtam, mire ő elpirult, majd kezdett volna bele a szokásos gusztustalan kocka mondatába „H-ha gondolod te is já...” -Csak nem gondolod, hogy ilyesfajta baromságokra fogom fecsérelni az értékes időmet!? Veled ellentétben nekem nem az az életcélom hogy utcaseprűként végezzem!- Ilyenkor csak hallgattak vörös fejjel és egy szót sem tudtak szólni, elégedetten ültem vissza a helyemre. Lassan elértem, hogy az osztályban senki sem beszélt játékokról mikor ott voltam.
Én zenével és vívással vittem haza az érmeket, persze minden napra megvolt a tennivalóm, zene alatt a hegedűt értettem. Azonban egyik szerdán a szokásos vívó edzés elmaradt, és nem volt mivel elfoglalnom magam, ekkor volt hogy, bekapcsoltam a gépet, melyet bátyám ruházott át rám. A háttérben egy nagymellű meztelen nő villant be elém, kiestem a székből vörös fejjel keltem fel a földről szemeimet résnyire takarva, hogy át állítsam ezt a förtelmet, de nem tudtam, hogy hogyan is kéne, ilyesmivel nem foglalkoztunk az informatika órákon, -Hülye bátyus... Nem voltam kíváncsi az ízlésedre.- mondtam, miközben vizslattam mellkasom mely koránt sem volt olyan felfújt mint a hölgyé a képen, majd ahogy betöltött a gép már a játék villogott az arcomba, bizonyára be volt állítva arra hogy elinduljon a géppel együtt. Zavartan húztam ki a játékot teljes képre, majd egy véletlen jobb egérgomb benyomással bevillant elém a személyre szabás menüpont melyen végig nézhettem mégis milyen perverzebbnél perverzebb hátterek voltak beállítva korábban, persze ez rohadtul nem érdekelt, így gyorsan valamiféle alap hátteret beállítottam egy virágos réttel. „Sokkal jobb” gondoltam, miközben zártam be a háttérkép váltót, s a sok nő között bevillantam én, ahogy vívó ruhában fogom az aranyérmet. A szívem épp lelassult volna de a tudat, hogy a sok nő között engem is hátterének állított ismét felpörgette, s vörös tenger öntötte el arcom. Lassan sikerült lehiggadni, nem is értettem mért de beregisztráltam erre az ostoba játékra mellyel a bátyám is játszott, de tudtam, hogy ennél az egy alkalomnál nem fogok többet játszani. De most épp nem volt jobb dolgom. Fiú karaktert csináltam, mert tudom, hogy hogy nyáladzanak a fiúk ezekre a 2d-s micsodákra és undorítónak tartom. Az egér teljesen el volt használódva alig eresztettem kicsit is rá az ujjam már kattintott is, még szerencse, hogy nem fogok itt több időt tölteni. És ezzel a gondolattal neki is vágtam a hatalmas kalandnak, mármint a játék készítői szerint. Azon kaptam magam, hogy hajnali három van és egy csapat kockával játszok és magyarázzák, hogy mit, hogy kéne csinálni, és hogy hogyan tudnék beszélni, amire persze a válaszom az volt hogy nincs mikrofonom. Nehezményezték, hogy igencsak lassan írok, ezért is mondogatták, hogy szerezzek mikrofont. Ez nem volt igaz, ugyanis a mikrofon ott lógott a számtól pá centire, de semmi közük ahhoz hogy lány vagyok. Elköszöntem tőlük jó éjszakát kívánva, bár inkább hajnal volt mint éjszaka. Másnap reggeltől a szokásos módon működött minden. Csak egy probléma volt, hogy a figyelmem az órán a gondolataimra terelődtek, melyek csak a játék körül jártak. Bár korábban úgy gondoltam, hogy többé nem játszok most úgy érzem, hogy ha nem játszok, és nem haladok tovább a küldetésekben nem igazán tudok figyelni, mert tudni akarom mi lesz a vége. Viszont tudtam, hogy emiatt nem hagyhatok ki semmit, és hogy senki soha nem tudhatja meg hogy én játszom. Következett a hegedűóra a délutáni tanulás után, melyet igencsak nehezen bírtam, folyamatosan a gép felé nézve lesve. Gondolkodtam sokat hogy, hogy is kéne gazdálkodnom az időmmel, mivel a napom nagy része betáblázott ezért nem volt mit tenni, bár ma reggel is nagyon fáradt voltam, az alvási időmből kell elvennem, bár biztos voltam benne hogy hamar megunom. Mikor kicsit fáradtan, hazaértem a hegedűről fürdés szinte beestem a gép elé. Egy újabb éjszaka következett, mely gépezéssel telt. Viszont most a többiek valamiféle eventre vártak így volt egy szabad óra. Keresgéltem a neten, hiszen szörnyen lassan írok és mégiscsak kényelmesebb lenne beszélni, ha már ők beszélnek. Találtam valamiféle programot, és a lány hangomból, sikerült kisfiús hangra váltani, próbáltam mást is de minden más változtatás torz, egyértelműen hamis hangot csinált, az a tartomány meg megfelelt egy 12 éves kisfiúénak. Így 14 évesen ez azért kicsit nehezemre esett, de kénytelen voltam, ha már hamis embernek adom ki magam, akkor a kor nem számít. Ismét egy reggel, most jóval fáradtabb voltam, mintha rám ragadt volna a tegnapi fáradtság is, nem értem a többiek mégis hogyan képesek ezt elviselni. Próbáltam értelmet keresni a mögött, amit csinálok és szépen lassan hetek alatt jöttem rá, hogy ami tetszik az a közösség, hogy vannak barátaim, vagyis nem nekem hanem Shuji-nak hiszen neki adtam ki magam. A való életben erre nem volt lehetőségem sosem voltam az a társaság középpontja és sosem erőltettem a barátkozás dolgot. Bár, inkább csak az alsóközép első osztálya után távolodtam el egyre jobban el az emberektől. Az egyetlen egy próbálkozásom az életemben barátkozás terén ilyenkor tettem meg. Nem létezik az a dolog, hogy barátság, az egy hazugság. Magunknak hazudunk azért hogy jobb legyen. Valójában csak az iskolai szüneteket nem akarjuk eltölteni másokkal. Mindenre emlékeztem amit elmeséltek magukról, de én rendszeresen csak kaptam vissza ugyan azokat a kérdéseket, megéreztek, elmondtam és újra, elfelejtették, mit mondtam nekik, szimplán csak üres kérdések voltak, nem valós érdeklődés, nincs értelme, sőt mi rosszabb fáj. A sikereim miatt, féltékenység tört elő belőlük, melynek a vége az lett, hogy az egyik alkalommal, mikor a vívással végeztem, ott vártak hárman az öltözőben, maszkban az arcukon, de a hangjukat felismertem, nem elrejtették az igazi arcukat, valójában most fedték fel. Bután azt gondoltam, hogy a vívás eredményeimre és a hegedűs díjaimra féltékenyek de csak a szépségemre voltak. Egy karc a szememre ezt érdemeltem szépségemért. Egy jel az arcomra, mely azóta is csak egy dolgot jelent számomra „Több vagy másoknál.” Így ott rúgok bele másokba ahol csak lehet. Ők se voltak kíméletesek velem, hát én se leszek. A legtöbb embert ellököm magamtól. Hogy mi a legjobb a játékban barátkozásban? Hogy az vagyok aki akarok lenni, hogy azzal barátkozok akivel akarom, ha nem tetszik ha megunom, csak eldobom a nevét. Egyre mélyebben belemerültem a játék világába de persze az internetes világba is és a számítógéphez is egyre jobban értettem.
Viszont a kevés alvás hatással volt a szervezetemre, egyre betegesebb lettem, úgy tűnt, túlhajszoltam magam, hiszen az átlagom semmit sem romlott, sőt az angolom rengeteget fejlődött a külföldi játékososnak hála, egyre bátrabban szólaltam meg angolul, viszont ennek ára van, semmiből nem engedtem, több mint egy évig, majd azt mondtam a szüleimnek, hogy meguntam a hegedűt, így abba hagytam azt. Minden második nap, az a két három óra, mely szabad lett így, arra ment volna el, hogy előbb tudtam kezdeni s így abba hagyni is a játékot, bár ez néha nem valósult meg, de mégis többet tudtam pihenni. Viszont a gyenge szervezetet nehéz újra erőssé tenni, bár ez tényleg nem volt annyival több idő, hogy sokkal több energiát nyerjek. Így sem szűntek meg az iskolai hiányzások, bár baj nem volt belőle, hiszen mindig a megengedetten belül voltak. Szüleim tudomást szereztek róla, hogy játékkal töltöm időm egy részét, hiszen a beszélgetés kihallatszott a házba, legalábbis az én hangom, és mivel a bátyámat támogatták, abban amit tesz így pontosan tudták miről van szó. Eddigre a bátyám már Amerikában játszott egy híres csapatba hívták, remekül teljesített. Viszont az hogy a játék elragadta tőlem, arra késztetett, hogy felzárkózzak, és elismerjen a saját területén, hogy vissza kapjam a bátyám, akivel kiskoromban olyan sokat játszottunk. Persze a szüleim kikotyogták neki a dolgot, és így ismét egy géphez jutottam születésnapom alkalmából, de ez teljesen új volt, és persze a többi kiegészítő sem maradhatott ki fejhallgató mikrofonnal egér és billentyűzet. Igazi gamer szetthez jutottam. Magasabb grafika nagyobb élmény, ehhez jutottam hozzá. Mely még jobban beszippantott a számítógép világába. A zsebpénzem, a kiegészítőkre, megvásárolható tartalomra és kis figurákra ment el. Továbbra is távolságot tartottam az emberektől, mint Yuki, de nem mint Nex. Nexként komolyabb kapcsolatokat alakítottam ki, saját csapatot hoztam létre, mely nagyon lassan bővült, mivel, ha bevettem valakit, az megtudta az igazságot, hogy lány vagyok. Egy jó csapathoz bizalom kell, s bár bármikor kitehetem őket, nekem is meg kell adnom ezt a bizalmat feléjük. Persze közöltem velük, hogyha valakiben megingok, nem mint játékos, hanem mint ember, akkor azonnal kirakom. Ennek köszönhetően, és hogy nem kevesebb volt a célom mint utolérni egy profi játékost, a bátyámat, egy idő után kiváltak néhányan a csapatból, saját csapatot alakítva. Úgy tűnt az én vezetői képességeim nélkül nem sokra mentek. Sokan csak felületesen ismerik a játékokat, és úgy akarnak elérni valamit benne, én nem ilyen vagyok mindent megtudtam a játékról amit csak tudhattam. Ha valaki el is árult, s bár nem volt bűn, hogy lány vagyok de zavart hogy mások tudják, az sem volt gond, hiszen az arcom és valódi nevem senki sem tudta. Nex ennyi voltam, se több se kevesebb, és ez épp elég volt nekem. Volt egy bökkenő, lassan közeledett a bajnokság, mely csak pár hónapra volt, a következő év elején, és ott személyes jelenlét kell. Az iskolában is mindenki, bár csak halkan, hogy közeledik egy gamer con, melyen a verseny is egy esemény. Nehéz volt hiszen előttük is kiderülne a titkom, és oly sok más ember előtt, de másrészt ha nem versenyzek nem szerzek nevet, nem szerzek elismerést. Idáig is a verseny volt az életem sosem egytől sem riadtam vissza és nem itt kezdem el. Karácsonykor egy újabb ajándék jött a bátyámtól egy sisak, melyhez a következő üzenet volt fűzve „Játssz helyettem is.” Úgy tűnt ő nem fogja ezt a sisakot felvenni így nem értettem, hogy nekem mért kéne. Pontosan tudtam, hogy mi van a kezemben, hiszen követtem a híreket. Egy vagyok a kevés ember közül aki elsőként hozzájutott a játékhoz, mármint a béta teszt után, de remek pontokat kapott az oldalakon így kicsit érdekelt is. Amint be lehetett jelentkezni felvettem a sisakot. Bejött a menü, teljesen új kép tárult elém, karakterválasztáshoz érkeztem. Eleinte, a vívás miatt kardforgató akartam lenni, de minden role-t elolvastam s így végül hosszas vacillálás után az árnyharcost választottam. Beléptem a játékba, a szokásos névvel Nex. Minden olyan valósnak tűnt. Ahogy teszteltem a képességeimet, épp hogy csak nem véreztek azok a vaddisznók. Tudtam, hogy ezzel a játékkal is sok időt fogok tölteni, tudtam, de nem gondoltam, hogy ennyit.
A valóságos, valósággá vált, és a sok idő, nem másnak, mint az életem végéig-nek tűnt. A főtérre teleportálva a friss információval bővülve, majd a tükröt megnézve, egy erős izmos magas férfiből, egy alacsony törékeny lánnyá változtam. Egy majdnem középkori, de annál mágikusabb világban, ahol bármi megölhet, persze a safe zónákon kívül. Valamit tennem kellett, csapatot gyűjteni, vagy csatlakozni egyhez, nem pánikolhattam, a bátyám kint vár, várja, hogy legyőzzem őt, nem tétlenkedhetek. Sokan akartak csatlakozni hozzám, csak azért mert lány vagyok, így kedvemre válogathattam a társakból, persze nem őket céloztam meg, hanem az értelmesebb egyéneket. Ezeket a srácokat nemsominden érdekli a játékon, és egy meztelen nő gondolatán kívül, még az arcomon lévő seb sem érdekelte őket. Három főt sikerült össze szednem, lányokat nem akartak a csapatba, túl sokat nyávognak, legalábbis ez volt az alapgondolatom róluk. Szépen lassan összeszoktunk, érettebbeknek és kevésbé perverznek tűntek, nem véletlenül őket választottam, de azért fel voltam készülve arra is, hogy meg kell velük küzdenem, ha bármi illetlen dolgot akarnak velem művelni. Nagy nehezen elszenvedtük magunkat, némi élvezettel a kilencedik szintig. Összeszokottan harcoltunk és a loot elosztásával sem volt probléma, nekem személy szerint minimál igényeim voltak.  Sokat párbajoztunk egymás ellen, gyakorlásképp, ha arra kerülne a sor, hogy valakivel küzdeni kellene. Persze magánéletünk is volt, sokszor jártam egyedül az arénába harcokat nézni. Sajnos úgy tűnt, hogy a valóságban nem voltunk eléggé felkészülve rá. Piros játékosok támadtak meg minket, emberelőnyben voltak velünk szemben. Pontosabban hét piros lány. Esélytelen volt a menekülés, erősebbek, nagyobb szintűek voltak mint mi. Állításuk szerint ők egy feminista klán, kik minden férfit kiíratnak, és más játékosok által különböző atrocitást elszenvedett lányokból állt. Ezt mondta a vezérük, ki azt is mondta, hogy hálás lehetek neki, hiszen épp most mentett meg, és miközben társaim torkát elmetélték, megkért arra, hogy csatlakozzak hozzájuk, vagy másik lehetőségként, adjam neki oda minden felszerelésem egytől egyig, persze a fehérneműmön kívül. Öt órán át sétáltam egy szál fehérneműben, miközben társaim arca és a szégyen lebegett a szemem előtt. A Kezdetek Városába érve, fáradtan estem össze.
Egy pislogásnak tűnt az egész, de mikor kinyitottam a szemem már tető volt a fejem felett. Egy emlék villant be, ahogy állunk a téren és az egyik lány felsikít. Többek között ez volt az oka, hogy lányokat nem vettem a csatomba, viszont nemrég alkalmam volt újra látni azt a lányt, piros játékosként „lehet mégis hasznos tagja lett volna a csapatomnak.” Nevetek miközben kezemmel takarom a kezem, és hullanak a könnyeim a társaimért.
-Mondtam hogy bolond, nem kellett volna idehoznod, nem véletlen volt alsóneműben.-
Idegen hangja hallatszik odakintről, bár tulajdonképpen azt sem tudom, hogy hol vagyok, ijedten nézek be a takaró alá, hogy minden rajtam van e, mármint az alsónemű, az egyetlen „érték?” ami megmaradt még hangosabb nevetésbe kezdek, a helyzet semmiféle komikummal nem bír, mégis nem bírom abba hagyni. Mindenemet elvesztettem, amiért eddig küzdöttem, és talán az esélyt is hogy kijussak innen élve, nem vicces, tényleg nem az, sőt nagyon is sajnálatos dolog, mégis röhejes az egész, ha az a vívás nem marad el, én még mindig élném a kényelmes életem, még mindig hegedülnék, és boldog lennék. A hangos nevetés egyre inkább hangos sírásba megy át.
-Elvetted tőlem a bátyám, a családom, és most az életemet is el akarod venni? Talán nekem is megkellet volna halnom, velük együtt? Mégis mit akarsz mit tegyek!!?-
Tettem fel a költői kérdést, melyre választ nem vártam, mégis érkezett. - Mondjuk öltözz fel, és gyere enni.- Szólalt meg egy érces hang melyre összerezzentem – Ott a ruha melletted, nem ingyen van, ha nincs pénzed, ledolgozod.- Szólalt meg a borostás, férfi, akinek egy szivar lógott ki a szájából. Egy intim, elgyengült pillanatomba tiport bele, mégsem voltam hálás, sőt. Régen sokat filóztam rajta, hogy ha egy ember szomorú akkor mindent szomorúvá tesz maga körül és még jobban rátesz egy két lapáttal az állapotra, még rosszabbá teszi azt, betesz egy szomorú zenét megnéz egy szomorú fimet, ezzel ellentétben én mindig vidám dolgokat hallgattam ha szomorú voltam még vidámabbakat, bár tudom ezt fokozni nehéz, de így volt. -Ne is törődj vele, mindig csak zsörtölődik. - Szólalt meg egy kedvesebb és fiatalabb leány hangja, aki a szoba elválasztó függönyön dugta be a fejét – Siess finomat csináltam!- Felkeltem az ágyból felvettem a ruhát mely ismerős volt, kezdő páncél semmi több. „Szóval ilyen érzés a valóságban, mikor kirabolják a játékbeli karaktered, bár lehet ez így kicsit rosszabb” Töröltem le az utolsó könnyeket az arcomról. Leültünk az asztalhoz, kérdezgettek, válaszoltam, és közben ettünk, finom volt, rég nem ettem ilyen finomat. Mindent elmondtam, elmondtam nekik hogy jutottam ide, hogy mért nem volt rajtam semmi, és hogy mért nem akarom többé elhagyni a várost. - Úgy is keresek egy embert a boltba – mondta Nobuo érces hangján. -Akkor végre én is fellélegezhetek, de készülj fel, ez egy rabszolgahajcsár -  tette hozzá Rei nevetve. Bólintottam a dologra, megszólalni nem tudtam volna, anélkül hogy ne sírjam el magam. Végezetül hozzájuk csapódtam, felszereléseket, páncélokat, fegyvereket árultak én lettem az eladójuk, akárhányszor egy fegyvert vettem a kezembe, elkezdett remegni, tudtam, hogy ez pszichés, de nem tudtam leküzdeni, és túl megalázó volt, hogy bárkinek is elmondjam. Szabadidőmben sokat jártam az arénába, csak nézni a harcokat, majd hallottam egy lehetőségről, hogy szintet léphetek könnyedén, csak egy npchez kell fáradnom, melyet meg is tettem, hogy a húszas szintre lépjek. Esténként próbáltam ügyeskedni, és legyőzni a traumát, ami ért, de még mindig nem sikerült túltennem magam a dolgon.


-------- Légyszi nevezz át Nexre és Aiko expjét és jártasságát írd át hozzám köszi :3/ a kiképző utáni 20 as szintet és pontjait-------