Nemesis

Hetek teltek el azóta, hogy Kazuma megjelent a Justice League céhházánál. Még aznap töröltem a kurta barátlistámat és fel is szívódtam teljesen. Ayatonak igaza volt. Ha ott helyben a kezei közé sétálok, azt valószínűleg Hinari sem hagyta volna szó nélkül és végleg elfajulnak a dolgok. Ayatonak ugyanakkor tervei vannak velem, de én ezekről nem akarok hallani. Több üzenetet is küldött pár napos szünetekkel, de olvasás nélkül töröltem őket. Gyakorlatilag minden kapcsolatot megszakítottam a külvilággal. Solvik lett a menedékem. Persze nem ülhetek itt örökké, hiába a nyugalom. Azonban egyelőre túl kellemes itt ahhoz, hogy mással törődjek. Legszívesebben örökre el is felejteném az egészet, még akkor is ha tudom, hogy ez lehetetlen. Kazuma személyesen nem érhet el, hála a város védettségének, de attól félek, még ezt is ki tudná játszani valamilyen módon. Látva Szophie elszántságát még azon sem lepődnék meg, ha végül ő jelenne meg az ajtómban, hogy „eltakarítsa a szemetet”. Addig a pillanatig azonban nem kérek egyikükből sem. Az ég világon semmi mást nem akartam, csak azt, hogy nyugalmat hagyjanak nekem.
Ez a nap se telt másként. Többnyire a csendes fogadó környékén maradtam, kerülve a társaságot. Jól esett a magány és a nyugodt kis falucska megadta azt a hamis biztonságérzetet, amire akkora szükségem volt. Itt akarok maradni, míg csak lehet. Az ajtómon kilépve egy újságot pillantottam meg a földön heverni. Felvettem, és egy pillanatig farkasszemet néztem a Hírmondó legújabb darabjával, majd elindultam kifelé a fogadóból, és kidobtam az első kukába. Bármi is történik a falun kívül engem nem érdekel. Régen rendszeresen olvastuk az újságot, hiszen gyakorlatilag minden ami fontos, megjelent benne. Akkor viszont volt céhem, és ha gyilkosságról írtak, vagy gyanús balesetről, vagy épp arról, hogy melyik játékosok nevei lettek áthúzva, akkor rögtön tudtuk mit tegyünk. Nem volt gyakori eset, de volt olyan gyilkos, akit az újság alapján találtunk meg, és küldtünk börtönbe. Most azonban nem volt kedvem ilyesmivel foglalkozni. Úgyis minden eltűnés, gyilkosság, és áthúzott név láttán csak Kazuma járna a fejemben. Az újság nélkül is épp elég rosszul aludtam, így ezt a stresszt inkább kihagyom. Helyette inkább a helyi kis cukrászda felé vettem az irányt. Közel sem volt olyan jó, mint a méltán elhíresült Sweet Dreams, de legalább a kiszolgálást szerettem. Alig ültem le azonban az épület előtti kis asztalok egyikéhez, amikor árnyék vetült az asztalomra.
– Jó reggelt! Egy... - kezdtem volna leadni a rendelésem, mikor az árnyék gazdájára pillantva a torkomon akadt a szó. Csupán egy pillanat elég volt hozzá, hogy teljesen kiszáradjon a szám. - Oh... - néztem egy pillanatig, mint egy riadt kislány, mire végül sikerült egy mosolyt kipréselnem magamból. - Szia, ne haragudj, de nagyon sietek. - mondtam és a székről felpattanva, már el is indultam az ellenkező irányba.
– Chiaki! - ostorként csattant a hátamon Ayato hangja. - Beszélnünk kell.
– Miért kéne? - fordultam meg csodálkozó arccal.
– Kazuma...
– Nem! - csattantam fel, dühösen félbevágva a mondatot. - Ezt el se kezdd!
– Attól hogy becsukod a szemed, még nem tűnik el a külvilág. - jelentette ki dühítően nyugodt hangon.
– Ha Kazumára akarsz vadászni, akkor tedd azt, de engem hagyj ki belőle! Van egy peted, azt ugráltasd!
– Kazuma most csendes, de készül valamire, ezt pontosan tudom. Sokkal veszélyesebb mint hittük. Alábecsültük.
– Nem érdekel. - jelentettem ki, és megfordultam, hogy elmenjek.
– Petem pedig nincs. Kazuma megölte. - megtorpantam és lehajtottam a fejem.
– Sajnálom. Mikor?
– Mielőtt a Justice League előtt megpróbált volna megzsarolni téged, engem látogatott meg. Védett területen kívül voltunk, mikor egy kinézet kristállyal álcázva magát a közelünkbe jött. Azt mondta, hogy Kaito egy barátja, aki látni akar. Kazumát halottnak hittem, és mivel korábban meséltél Kaitoról, és úgy tűnt tényleg ismeri, útba igazítottam. Ekkor szűnt meg a kristály hatása. Aljas módon, rögtön lebénított, Ureuszt pedig megölte. Végül mielőtt sikerült volna kiszabadulnom a méreg hatása alól, megkötözött. A többit kitalálhatod magadtól is. - fél szemmel hátrapillantottam a fiúra. Mint mindig, most is rendkívül fegyelmezetten viselkedett, de a szemében láttam, hogy ez az eset még őt is megviselte.
– Tényleg sajnálom, de meg kell értened. Én ezt nem akarom többet.
– Legyen. - jelentette ki higgadtan. - Egy dolgot viszont nem árt, ha megjegyzel. - mondta egy sokatmondó pillantás kíséretében, ami az egyik közeli épületre irányult. - Figyelnek téged.

– Mit csinálsz? - összerezzenve pördültem meg, de csak Ayato állt mögöttem.
– Üzentem Hinarinak. - válaszoltam, miközben kikötöztem a lovakat. Innentől már gyalog mentünk tovább.
– Helyes. Induljunk. - végignéztem a társaságon. Egy íjász lány, egy kardforgató, egy lovag, és Ayato, és egy íjász srác, aki előrement felderíteni. A csapatból csak ketten vagyunk a 20. szint felett, és van egy idomárunk, akinek nincs petje. Nem sok, de ha Hinari tartja Solvikot, akkor azért mi is megtépázhatjuk a koboldokat a mi oldalunkon. Így indultunk hát el, az erdő sűrűjébe vezető út felé, a felderítőnk üzenetét követve. Egy nagyobb csapat tartott épp a település felé, és ha minden jól megy, akkor csapdát állíthatunk nekik. Épp megfelelő helyet kerestünk a csapda felállítására, mikor Hinari válasza megérkezett. Aggódva pillantottam Ayatora.
– Mit ír?
– Egyedül nem fogják bírni. Ayato... talán vissza kéne mennünk segíteni.
– Nem. Egyelőre ki kell tartaniuk. Ha most visszamegyünk, akkor ez a sereg gond nélkül csatlakozik a másikhoz, és oda a meglepetés ereje. Akkor még nagyobb gondban leszünk. Maradunk az eredeti tervnél. Ha ezeket elintéztük, akkor segíthetünk nekik. - bólintottam, bár elég kellemetlenül éreztem magam. A terv nagyrészt Ayato ötlete volt. Féltem.
– Remélem beválik...
– Efelől ne legyenek kétségeid. - mondta a rá jellemző magabiztossággal. Az út további része csendben telt, de nem mentünk messzire. Ayato megtorpant.
– Ez a megfelelő hely. - alaposabban körbenéztem és rájöttem miért gondolja így. A többi részhez képest itt, nagyon sűrű a növényzet, így jó búvóhelyet nyújtanak. Még utoljára ellenőriztük a felszereléseinket. Szerencsére mind tudtunk szerezni egy-egy burkot, bár kicsit tartottam tőle, hogyha a védett terület nem működik a pletykák szerint, akkor talán ez sem, de kicsit azért nyugodtabb voltam attól, hogy nálam volt. Szétszóródva rejtőztünk el a bokrokban, hogy támadásnál a lehető legnagyobb területet tudjuk lefedni, az íjász lány pedig az egyik fán rejtőzött el, hogy majd fedezhessen minket. A terv egyszerű volt: Ayato jelére mindenki támadni fog. A többiek füst, és lökés kristályokkal szerelkeztek fel, hogy minél nagyobb zavart okozzunk a soraikban, és annál könnyebb legyen majd megfutamítani őket. Azonban a felderítőnkkel együtt is csak fél tucatnyian vagyunk, feltehetőleg több száz, vagy ezer kobold ellen. Aggasztó, hogy még nem ért vissza, és üzenetet sem küldött azóta, mióta megírta a közeledő csapat helyzetét. Hosszúra nyúltak a percek, míg végül a fán rejtőző íjászunk fojtott hangon leszólt nekünk.
– Már látom őket. - Mindenki egy pisszenés nélkül lapult meg a helyén, és hamarosan meghallottuk a lábak gyors dobogását. Futottak. Nyilván tisztában voltak vele, hogy Solvik alatt már megkezdődött a csata, és nem akartak elkésni. Az ágak, és levelek erdején keresztül hamarosan meg is pillantottam őket. Rondák voltak, de legalább gyengén felszereltek. Legelöl egy jobban felszerelt, és jól megtermett, izmos harcos kocogott, míg mögötte rendezett, hosszú oszlopokban futott a többi. Nyilván ez a harcos volt ezeknek a hadosztályoknak a vezetője. Épp elhaladt előttem mikor kicsit odébb megpillantottam Ayatot. Háta mögött összekulcsolt kezekkel, magabiztos léptekkel állt ki az út közepére egyenesen a vezér orra elé, mintha minimum egy hadsereg állna a háta mögött. Majdnem felkiáltottam ijedtemben. Azt mondta lesből támadunk, a meglepetés erejével. Ráharaptam a számra és visszafojtott lélegzettel vártam, hogy mivel áll elő. Úgy tűnt a kobold vezért is meglepte ez a furcsa játékos, és ő is megtorpant a seregével együtt.
– Állj félre az útból! - szólalt meg a kobold. - Mi a nagy mágus, Zurikhan katonái vagyunk. - Ayato nem tágított.
– Kobold! Ezennel felszólítalak, a feltétel nélküli megadásra. - A vezér, bár nem láttam az arcát, azért el tudtam képzelni. Majdnem kiestem a bokorból, ahogy meghallottam. Mégis mit csinál? Az időt akarja húzni? A kobold egy pillanatig szóhoz sem jutott a meglepettségtől, de aztán mégis összeszedte magát.
– Most azonnal állj félre, vagy veled is végzünk! - kiáltotta fenyegetően. Is? Akkor ezért nem tért vissza? Ayatonak még a szeme sem rebbent, de valami mégis megváltozott.
– Te engem ne merészelj fenyegetni! - jelentette ki fagyos hangon. - Térdre az istened előtt, te ostoba féreg! - A vezér úgy remegett mint, a nyárfalevél. Magasan felfelé nézett, pedig Ayato nem volt olyan sokkal magasabb nála. Hirtelen a földre vetette magát, és ott reszketett tovább nyüszítve. A koboldok értetlenül, kicsit félve néztek össze, de kb annyira értették, hogy mi történik, mint én magam.
– Mire vártok!? - üvöltötte el magát Ayato. - Dobjátok el a fegyvereiteket messzire, és boruljatok térdre! - Egy-két kobold engedelmeskedett csak, de akkor a vezérük is felvisított.
– Mire vártok még!? Tegyétek amit mond, ha kedves az életetek! - Ez már jóval többet győzött meg. Tucatjával hajigálták el a fegyvereiket, és vetették magukat a földre, de sokan voltak akik továbbra is értetlenül néztek egymásra, és lassanként egyre hangosabb lett a koboldok egy csapata. Az „áruló”, „gyáva”, és „szélhámos” szavakat kiáltozták, miközben a földön fekvőket ütlegelték, vagy megpróbáltak a tömegen átvágva eljutni Ayatohoz. Ekkor kaptam észbe. Itt a tökéletes lehetőség. Ennél zavarodottabbak már nem is lehetnének. Előkaptam az egyik füst kristályomat, felpattantam, és teli torokból elkiáltottam magam.
– Ez volt a jel! Támadáás! - A következő pillanatban négy kristály repült be a tömegbe, és mindenki ordítva rontott rá a koboldokra. Azok úgy megzavarodtak, hogy a fegyvertelenek közül, sokan a szélrózsa minden irányába, egymáson keresztül bukdácsolva rohantak szét előlünk. Tőrt rántottam és egymás után kaszaboltam le az utamba kerülőket. Mindenhol por és füst terjengett, de volt látásunk, így tökéletesen kihasználhattuk ezt a helyzetet. Gondolkodás nélkül vágtam le egyiket a másik után, és ha valahol jobban összetömörültek, akkor rögtön kaptak a képükbe egy lökés kristályt. Időnként a füstfüggönyben összefutottam valakivel, hogy aztán szétválva, külön aprítsuk tovább a koboldokat. Azonban ahogy telt az idő, a harc is egyre nehezebbé vált. Nagyon sokan elfutottak, de akik maradtak egyre többször tudták rendezni a soraikat, míg nálunk egyre kevesebb kristály volt ahhoz, hogy megbontsuk az ellenállást. Lassan kezdett megfordulni a szerencse. A nyílvesszőknek, amik kezdetben olyan lelkesen szedték le körülöttünk a mobokat, nyoma veszett, de nem tudtam megnézni, hogy miért is nem érkezik már több. Az életem már a sárga zónába csúszott, és láttam, hogy a kardforgatónk burka aktiválódott. Ha így folytatódik el fogunk fogyni, mielőtt még legyűrhetnénk őket. Hamarosan teljesen kifogytam a potionokból és kristályokból, az életerőm pedig vörösbe csúszott. Már kevesen voltak, de mégsem hittem, hogy győzhetnénk. Hárman maradtunk, és egymástól alig pár méterre álltunk, miközben teljesen bekerítettek minket. A soraik nem voltak túl vastagok és rendezettek, már csak a növényzet miatt sem, de nem tudtunk áttörni rajtuk, hogy elbújjunk a rengetegben, egyszerűen túl fáradtak voltunk.
– Még jó... hogy van nálunk burok. - lihegtem két vágás között. Kicsit talán megnyugtatott a gondolat, bár korábban sosem használtam ilyesmit. Ekkor távolabbról patadobogás ütötte meg a fülem. Megjött volna a lovasságuk? Néhány kobold a hang forrását keresve nézelődött, ami nyilvánvalóan közeledett felénk. Esetleg Hinari az? Csillant fel bennem némi remény. Néhány kobold felordított. Megpördültem én is, hogy lássam ki közeledik, azonban az első dolog amit megpillantottam egy nyílvessző volt. Már esélyem se maradt kitérni, vagy elfogadni a vereséget, mikor eltalált. Az életem azonban nem hogy nem csökkent, de még meg is növekedett. Megpillantottam a lovakat, és rögtön felismertem őket. Ugyanaz a hat ló volt, mint amikkel ideérkeztünk. Csupán egy lovas hajtotta őket előre. A felderítőnk. A lovak keresztülvágtattak a koboldokon, többeket is halálra taposva. A lovas eközben egy-egy potiont dobott Ayatonak, és a lovagnak is, majd koboldokat lőtte, de nem lassított le.
– Bocs a késésért! - kiáltotta ahogy elrobogott mellettünk. Néhány kobold dühösen a nyomába eredt, de képtelenek voltak utolérni, és egyesével tűntek el a beléjük fúródó nyílvesszőktől. Közben mi hárman is újult erővel vetettük rá magunkat a mostanra teljesen demoralizált túlélőikre.

Hamarosan holtfáradtan feküdtem egy fa tövében, míg az íjászunk, és a lovagunk a lovakat hajkurászta.
– Ayato. - szóltam a mellettem ülő fiúhoz. - Az elején... hogy sikerült így megfélemlítened a vezérüket?
– Az legyen az én titkom.
– Még a végén elhiszem, hogy tényleg isteni erővel bírsz. - csóváltam a fejem a válaszára. Hamarosan paták ütemes pattogása törte meg az erdő csendjét. Felpattantam.
– Siessünk vissza Solvikba. - indítványoztam és lóra ültünk. Ayato haladt elől, majd az íjász, én, és végül a lovag zárta a sort a két gazdátlanná vált lóval együtt. Hamarosan viszont felzárkóztam az idomár mellé.
– A többiekkel mi a helyzet? - kérdeztem az utóbbiakra pillantva.
– Nemrég jeleztek. Mindkettejüknél működött a burok. - válaszolt Ayato. - Mellesleg Sting. Mi tartott ilyen sokáig?
– Nem sokkal az után, hogy elküldtem nektek az üzenetet, csatlakozott hozzájuk egy hadosztálynyi vaddisznó lovag. Valami felderítők, vagy hírvivők lehettek Váltottak pár szót a vezérrel, ami után rohanva folytatták az utat. Nagyon nem tetszett a dolog, főleg úgy, hogy még készen sem álltatok a csapdával. Eléjük kerültem hát. Egy rövid ideig szóval tartottam őket, de nem sikerült túl sokáig. Vissza kellett vonulnom, de rám küldte a lovagokat. Nem volt egyszerű, de egy párat sikerült leszednem, a többit meg leráztam az erdőben. Azonban mire elértem hozzátok, úgy láttam, hogy eléggé szorul a hurok, így ki kellett találnom valamit, amivel megzavarhatom őket. Ha nem küldted volna el korábban a koordinátákat, ahol hagytátok őket, akkor nagyobb gondban lettem volna.
– Gondoltam, hogy majd hasznodra válik. - Stingray csak a fejét csóválta. Az út ezek után csendben telt. Nem igazán volt már erőnk beszélgetni, és sok kobold futott el az erdőbe. Nem tudhattuk, hogy vajon tudták-e újra rendezni a soraikat. Na meg az sem hiányzik, hogy azok a vaddisznó lovagok kikeveredjenek az erdőből. Ráadásul még abban sem lehetünk biztosak, hogy valóban nyertünk-e. Ha Solvik időközben elesett, akkor hiába küzdöttünk. „Mi van ha?” kérdésekkel a fejemben léptettem tovább előre a fáradt lovamon.
Mikor először megpillantottam a helyet, ahol az utóbbi néhány hónapot töltöttem, csak arra tudtam gondolni, hogy végünk.
– Várj! - kiáltott rám az íjász, de én addigra már előrevágtattam, és egyre jobban elborzadtam. Ha itt ilyen a pusztítás, vajon mi lehet most a többi szinten.
– Gyerünk már! - vágtam a sarkamat dühösen a ló oldalába. Hamarosan pár alakot is megláttam a házak romjai között mozogni. Mögöttem erősödött a dobogás, ahogy a többiek is begyorsítottak, hogy tartsák a lépést. Ahogy kezdtem közelebb érni a koboldhoz, előrántottam a tőrt, hogy megölhessem. Ekkor azonban felém fordult, de nem kobold volt . Eldobtam a fegyveremet és gyorsan a kantár után kaptam, hogy megállítsam a lovat mielőtt még legázolnám a szerencsétlent.
Nyertünk. Később le kell vadásznunk a még élő koboldokat is, de a szint a miénk maradt. Élünk. Lassan léptettem tovább a romok között, Hinarit keresve, és ha megtaláltam, akkor boldogan üdvözöltem, és meséltem el neki mindent a mai napról, külön kiemelve Ayato és Stingray cselekedeteit.

Már eltelt pár nap, a nagy csatározások óta. Most csend volt. Mindkét oldal készült az új hullámra. A hírmondó egy példányát tartottam a kezemben az épülő Solvikban. Nem osztottam teljes mértékben a lap optimizmusát, de tényleg kevés volt a halálos áldozat, és ezt azt hiszem tényleg egyfajta győzelemként könyvelhetjük el. Ayato a harc után szokásához híven eltűnt, míg Stingray a csapatunkkal az erdőt járva próbálták felkutatni a koboldok túlélőit, és vadászták le a csapataikat, nehogy esélyük legyen egy újabb támadás megszervezésére, de a vezérük halálával már nem fejtettek ki sehol komolyabb ellenállást. Én mindeközben Solvikban maradtam, és próbáltam a magam módján segédkezni az újjáépítésben. Szép lassan elkezdtek felépülni a házak, de még rengeteg munka várt ránk.
Nemrég azonban üzenetet kaptam Ayatotól, hogy találkozzunk. Eltettem az újságot, ahogy megláttam, hogy kilép a teleportkapuból, és egyenesen felém indul.
– Kazuma halott. - mondta mindenféle bevezetés nélkül. A hirtelen meglepettségtől pár pillanatig szóhoz sem jutottam.
– Mi? Hogy?
– Majd arra is fény derül. A neve viszont át van húzva.
– És ez biztos?
– Már napok óta. Nem tért még vissza, és semmi jele annak, hogy köztünk lenne.
– De biztos, hogy halott? Nem lehet, hogy valahogy megint visszatér. - Ayato tőle szokatlan bosszúsággal morgott vissza.
– Nem tudom biztosan. - csend telepedett le közénk. Nem igazán tudtam mit mondjak.
– Senki nem tud semmit? - próbálkoztam meg még egyszer, de Ayato csak a fejét rázta. Különös. Egyszer már valahogy kijátszotta a rendszert. Nem tudom, hogy és nem tudom, hogy újra képes-e megtenni. Gyanús volt a helyzet. Ha ismét csak eltűnt, hogy legközelebb akkor lássuk, mikor ránk töri az ajtót, az nagyon nem jelent jót. Azonban ez a helyzet mégsem volt teljesen ugyanolyan. Ha tényleg meg is halt, nem tudom mikor leszek képes elhinni. Végül még valami eszembe jutott.
– Mi van, ha Hinari volt...? - tettem fel a tétova kérdést.
– Kétlem. Arról szerintem már tudnánk, de megkereshetjük. - kicsit elgondolkoztam rajta, de végül megráztam a fejem.
– Amíg nem vagyok benne biztos, inkább nem terhelném vele. Ha ez egy újabb trükk, akkor ne segítsük azzal, hogy teljesen szétkürtöljük a halálhírét. Egyelőre várjunk.
– Ahogy szeretnéd. - válaszolt beleegyezőn.
– Itt maradsz?
– Miért?
– Jól jönne a segítséged az újjáépítésben. - füllentettem kicsit. Valójában csak nagyobb biztonságban éreztem így magam. Ha pedig Kazuma ismét támadni készül, akkor együtt több esélyünk lesz ellene. Annak ellenére, hogy a petje elpusztult, és még nem szerzett, vagy nem akart újat, erős volt. Nálam mindenképp erősebb.
– Legyen hát.

Ayato bár azt ígérte, hogy marad, így is elég sűrűn eltűnt egy-két napra, csakhogy aztán ismét feltűnjön Solvikban, és az ígéretéhez híven segítsen az újjáépítésben. Megint eltűnt, és már körülbelül három napja nem hallottam felőle.
A munka jól haladt, és a falu itt-ott már kezdett ismét a régi lenni. Épp végeztem egy kisebb küldetéssel, mikor valami zajt hallottam a hátam mögül. Megfordultam.
– Jaj! - léptem egyet hátra ijedtemben, ahogy Ayato közönyös arcával találtam szembe magam. - A frászt hoztad rám. - motyogtam.
– Talán valami rosszban sántikálsz? - vágta rá egyből a kérdést. Értetlenül néztem rá egy pillanatig.
– Mi? Nem. Csak... mindegy. Mi a helyzet?
– Kazumával kapcsolatban? Még mindig semmi. Úgy vélem ezúttal valóban sikerült száműzni ebből a világból.
– Neem. Én téged kérdeztelek. Mit csináltál? - Hessegettem félre a kellemetlen témát.
– Csak a dolgomat végeztem.
– De mit? Sosem árulod el, hogy mi jár a fejedben.
– Valószínűleg úgysem értenéd meg a gondolataimat.
– Ne térj ki a válasz elől. Addig nem mozdulok innen, míg el nem árulod végre, hogy miért tűnsz el napokra.
– Nos... - kezdett bele, láthatóan vívódva magában, hogy elmondja-e. - Ezen dolgozom. - Megnyitotta a menüjét és lehívott egy tárgyat a kezébe. Az item egy furcsa páncéldarabnak tűnt, de valami nem stimmelt.
– Te nem fegyverkovács vagy véletlenül?
– Ez nem páncél. - magyarázta, mintha egy ötéveshez beszélne. - Ez egy fegyver.
– Micsoda? Hogy? - figyeltem még mindig értetlenül.
– Már kész van, de nem tudok rájönni, hogy hogyan tudnád használni
– Én? Mi ez? Hogy működik?
– Kazuma bal karja adta az ötlet alapját. - kezdett magyarázni, de ennyi elég is volt. Ez nem egy páncél. Ez egy bal kéz. - Ugye a harcművész fegyverek formái nincsenek olyan szigorúan megszabva, és ebből kiindulva úgy gondoltam, talán készíthetnék egy fegyvert, ami helyettesítheti a bal karodat. Ezekkel a szíjakkal megfelelően tudnánk rögzíteni a válladhoz, és van rajta egy éles penge is a harchoz. - A lélegzetem is elállt, ahogy végignéztem a tökéletes fegyveren.
– Ezen dolgoztál?
– Igen.
– Fel akarom próbálni. - jelentettem ki határozottan.
– Rendben. - mondta, és már hozzá is látott. A kar tökéletesen illeszkedett a vállamhoz, és a szíjak is tökéletesen a helyén tartották, de persze nem éreztem semmit azon kívül, hogy hirtelen nagyon nehéz lett a bal oldalam.
– Van ötleted, hogy hogyan tudnád használni? - kérdezett rá.
– Nem tudom. - mondtam, és egy sugallatot követve nyitottam meg a menümet.
– Tudom! - kiáltottam fel. Egy új képesség jelent meg a listámon. Rányomtam az aktiválására, és abban a pillanatban megéreztem a karomat. Megmozdultak az ujjaim. Már rég megkaphattam volna a harmadik képességemet, de csak kettő volt, mintha a rendszer is erre a pillanatra várt volna.
– Ayato... - mondtam és felemeltem a bal kezem. - Isten vagy! Köszönöm! - ugrottam a nyakába mielőtt esélye lett volna védekezni.
– Köszönöm...