Kou

Adatlap

Név: Hanazaki Kouta (Kou)
Nem: férfi
Kaszt: harcos
Kor: 17

Kinézet: Festett szőke, korához képest kissé alacsony, japán fiú. Viszonylag vékony testalkata, de ahhoz képest nagy kézfeje, hosszú ujjai vannak. Haja általában barátságosan szanaszét áll, szemei éjfeketék, és nehezen megszokható, erős tekintete van. Külföldi múltja miatt nem nagyon ismeri a japán szokásokat, leplezetlenül bámul meg mindenkit. Apró fülei, pisze orra, és keskeny ajkai gyermekdeddé teszik arcvonásait, szemöldöke kissé vastagabb a szokásosnál, de nem szereti, ha ezt emlegetik.

Jellem: Forró vérű, aggresszív, és a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető megfontoltnak, szakadatlan örömmel veti bele magát mindenféle harchelyzetbe, egyszerűen keresi a problémákat. Nagyszájú, elkényeztett, és meglehetősen sznob is. Nem igazán látja tisztán önmagát, nem érdeklik az erőviszonyok, nagyjából puszta szerencséjének köszönheti, hogy még életben van. Könnyen lefizethető és irányítható, ugyanakkor hűséges barát, bár szeretetét meglehetősen sajátosan mutatja ki.

Képességek

Folyamatban...

Előtörténet

A nevem Hanazaki Kouta, de a legtöbben csak Kouként ismernek. Persze alap, hogy baromi jól nézek ki, és nem mellesleg a seggem alá van tolva minden, de először is kanyarodjunk vissza a történet elejéhez.
Washingtonban születtem, annak ellenére, hogy vér szerint teljesen japán vagyok. A szüleim ugyanis gyakran jártak üzleti utakra, olyannyira, hogy végül az USA-ba költöztünk. Nem mintha ellenvetésem lett volna, imádtam itt élni, meg amúgy is, két éves voltam... még arról se tudtam, hogy máshogy is lehetne. Persze éreztem, hogy nem tartozom teljesen a közegbe, de sosem tartott vissza, hogy különleges vagyok, sőt, büszke voltam rá. Abban a lelkesítő gondolatban nőttem fel, hogy a pénz minden, és még csak bizonyítani sem kellett, hogy így van, hiszen az élet lépten-nyomon példát adott rá. Gyakorlatilag akármit megtehettem, mindent megúsztam, és bár mindenki attól tartott, hogy engem, az elveszett kis húzottszemű fickót fognak bántalmazni, a sajnálkozó tekintetekből inkább dühösen puffogó pupillák lettek, ugyanis megfordítottam a szerepeket. Mert király vagyok.
Szóval sorra vertem el az amcsikat, persze a többségük nagyobb volt, és egyben maflább is, de mint azt a példám is mutatja, az ilyesmi nem sokat számít, ha az embernek van agya. Az izom önmagában nem elég, de nem ám. Mindig is nagyon tisztában voltam magammal, és éppen ebből tudtam előnyt kovácsolni, hogy magam mögött hagyjak mindenki mást. Mondjuk a tanulmányi eredményeim sose voltak jók, de ezt magasról le is szartam. Valljuk be, az élet másoknak kínszenvedés, güriznek, hogy nekem jó legyen. Valakinek el kell engednie magát, sodródni az árral, élvezni az életet... Ez a szerep meg rám jutott. Én csak beleélem magam.
Persze gondtalan életem hamar igen nagy fordulatot vett, amikor anyám ismét terhes lett, és közös döntés alapján (persze megszólalási jogom nem volt, de a hallgatás, az beleegyezés), visszaköltöztünk Japánba. Máig nem teljesen értem miért, de valami olyasmiről hablatyoltak, hogy nem akarják, hogy az öcsém is ebben a vad közegben nőjön fel. Mikor meg avval jöttem, hogy hahó, én is itt nőttem fel és tökre rendben vagyok, csak a fejüket rázták. De ki érti a felnőtteket? A gépen sok mindenen gondolkodtam. Először is, hogy vajon milyen lehet japán srácokat magam alá gyűrni. Talán nagyobb kihívást nyújtanak majd... (Csakhogy tisztázzuk, megverni akartam őket, semmi egyéb. Totálisan heteró vagyok.) A másik dolog, ami mindig is vonzott, a technikai fejlettség, amiben minden ország elmaradt Japán mögött. Amint hallottam a Sword Art Online-ról, tudtam, hogy muszáj lesz megszereznem. A pénz pedig, mint mindig, most is tette a dolgát, bár ezúttal kéz a kézben harcoltunk, ott álltam abban a végtelenített sorban, vagy ezernyi csíkszemű mögött, míg csak meg nem kaptam, amiért ennyit utaztam. Amint hazaértem, azonnal magamra kaptam a Nerve Geart. Az életem pedig gyökeresen megváltozott.
Ott voltam a téren, ahogy mindenki más, egyenesen a vadaktól rángattak vissza, pedig már nagyban öldököltem. Dühített a dolog, de mart a kíváncsiság, hogy vajon mit akarhatnak tőlünk máris, egy event még talán kissé korai volna. Persze rajtam kívül mindenki beszart, mikor megjelent Kayaba, de valljuk be, én azért más szinten állok. A fickó szinte kajánul vigyorogva foglalta össze a helyzetet, és persze perceken belül kitört a pánik. Persze nem mondom, az a tükrös trükk hatásos volt, még örültem is, hogy visszakaphattam a testem. (Mert azért ilyen tökéletes karit még én sem alkothattam...) Ám a dolog másik fele annyira nem tetszett. Odakint, a valós világban ugyanis hatalmam volt, kényelmesen éltem, és kezdeti előnyöm volt, amit baromira kihasználtam. Ez a világ azonban egész más keretekbe helyezett, és a gondolat, hogy a retkes kis SAO elveszi az életem, mielőtt kiélvezhetném, hát baromira nem tetszett. Tehát egyszerű a megoldás, elsőként fogom végigvinni a játékot, hogy aztán kinyírhassam ezt a Kayabát. Van pofája.