[Küldetés] Neverending nightmares

következő folyosón végighaladva:

Határidő 1 hét!

Mesélői rásegítéssel:

A nagy fejetlenségemben észre se veszem, hogy a kezembe maradt a fotó. Mielőtt kinyitnám a következő ajtót, a pillantásom ismét a fotóra vándorol.
Egy pillanatra lesokkolok a látványtól.
Ez már több a soknál. Ez nem lehet a valóság. De nem is a virtuális világ. Egy ismert helyre sem hasonlít, ahol eddig jártam. Akkor már csak egy lehetséges válasz van. Megőrültem. Igen, ez lesz az. Ez egy nem létező világ, amit a saját emlékeimből alkotott az elmém. Most már azt is értem miért fekete és fehér minden a véren kívül. Ez emlékeztett a bűnömre, amit annak idején elkövettem, hiába próbáltam meg elfelejteni. Mintha a férfi a képen hasonlítana arra az emberre, akit a,nnak idején...
Még mindig rossz visszaemlékezni rá. Hiába volt jogos, amit csináltam, a bűn akkor is bűn marad.
Ki kell jutnom ebből az őrületből.
Olyan erősen vágom hozzá a képet a ajtónak, amilyen erősen csak tudom, arra számítva, hogy a befoglaló üveg szilánkokra törik. Ez a kép már úgyse hiányzik senkinek.
Ha az üvegszilánkok között találok egy  nagyobb darabot, azt a jobb kezembe veszem, a törött részt a bal csuklómra helyezem, majd egy határozott, gyors és erős mozdulattal végighúzom a kezemen a szilánkot, olyan mélyen, amilyen mélyen csak lehet, kíváncsian várva, hogy mi fog történni. Ha igazam van, innen csak úgy juthatok ki, ha felülkerekedem a saját örületemen. Vagy örökre itt ragadok, ami nem tűnik túl bíztatónak.

Kinézve az ablakon nem lepődtem meg, hogy csak a sötétséget láttam. Ezek szerint éjszaka van. De legalább a Hold világít, így akad valamennyi fény a sötétségben. És ha kint akad, akkor idebent is lenni kell valamennyi világosságnak. Csak meg kell találnom. Így aztán ki is léptem a folyosóra, miután visszatettem a képet a helyére.
A foyosón, ahogyan elhaladtam az ablakok mellett, ugyanúgy figyeltem a kinti tájat. Hogy nem akad-e valamilyen mozgolódás odakint. Mert ha valaki van odakint, akkor meg fogja találni a módját, hogy bejöjjön. Én pedig teljesen fegyvertelen vagyok, tehát nem lenne túl szerencsés ilyen védtelenül találkozni valakivel - vagy valamivel.  Egy fegyver kell. Tényleg, volt egy késem, amikor leszúrtam a kislányt, nem? Ha persze tényleg megtörtént a dolog. Akkor a késem vajon merre lehet? És egyáltalán hogyan engedheti a rendszer, hogy használjam? Rendben, az utolsó kérdésem badarság volt, hiszen ez csak egy álom. De ebben sem vagyok teljesen biztos. Az álmokban csak a múltat láthatjuk, vagy pedig az eljövendőt. Ez azt jelentené, hogy késekkel fogok harcolni? Nevetséges. Azok alantas fegyverek, csak az orvgyilkosok használnak ilyeneket. Nekem annál több a büszkeségem, minthogy ilyen módszerekhez folyamodjak. Inkább forgatok egy kardot, vagy pallost. De kést nem. - ilyen, és ezekhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor neki csapódott a madár az ablaknak.
- Hádész szerelmére, mi volt ez?- kiáltok fel, de azonnal el is csendesedek. Nem tudhatom, hogy kik vannak a házban, így a lehető legkisebb zajt kell csapnom.
~Szükségem lesz a késre...~ döntöttem el, így visszaindultam a szobába, hogy újból átkutassam a helyiséget. Nem lehet, hogy csak úgy eltűnjön egy fegyver! Bent még egyszer megpróbáltam megmozdítani a fiókokat, de most már az ágy alá és a kéménybe is benéztem. Lehet, hogy alantas fegyver, de jobb, mintha pusztakézzel indulnék el az ismeretlenbe.
Ha nem találnék semmit, akkor indulok vissza a folyosóra, és szépen lassan osonok át rajta.

Nem értem miért esett le olyan hirtelen az a kép a helyéről. Kiráz a hideg, már a puszta gondolatától is, hogy én tettem valakivel bármit is, ráadásul egy kislány? Először a szobában, majd pedig a kandalló feletti képen is szerepelt. Bizonyára a házában vagyok, ugyan nem szívesen gondolok rá, de akaratlanul is ezen kezd kattogni az agyam bármit is kezdek. Talán amiatt, hogy mindig mire sikerül elvonni valami mással a figyelmem újra visszaköszönt rám. Megrázom a fejem, és visszateszem a helyére, és óvatosan lenyomom a kilincset, és félig kinyitom az ajtót, fejem átdugom rajta, és körbelesek mit is várhat ezúttal rám.
- Folyosó.. - Gyanús pillantásokat vetek a bútorokra, egyik sem volt ismerős, az ablakkeret formája is más, a szőnyeg is más, a függönyök pedig ízléstelenek. Nem is értem, hogy ki képes ilyesmit feltenni? Legszívesebben letépném őket, talán még javítanék is a helyzeten. - Ez biztosan nem a céhház. Anatnak van érzéke az ilyesmihez, és biztosan nem venne ilyen gusztustalanságot a céhházba. Még Alexből sem nézném ki, hogy ilyen förtelmeket hozna haza.. - ugyan nem láttam mostanában mit rejt a szekrénye, de azok után amiket legutóbb láttam benne, csak javulhatott a helyzet. Elnevetem magam, és elengedem a szövetdarabkát, és az ablakba vetődöm. Egy pillanatig elmerengek, lesem a holdat, mást amúgy sem tehetnék, és amióta rádöbbentem, hogy ez nem a limen, kicsit megrémültem. Többek között mert valaki más pizsamájában lófrálok, valaki más otthonában, és túl nagy a csend. Szokatlanul nagy. Már-már az őrület határán vagyok ettől. Talán éppen ezért is kezdek bele időnként a magyarázásba, mert reménykedek, hogy valaki válaszol, megerősíti, vagy kijavítja azt amit feltételezek.
- Hmm, - eltolom magam az ablakpárkánytól és tovább sétálok, célirányosan a következő ajtó irányába, a randa függönyökből egy egész kollekciót összegyűjtött valaki, de persze már a pizsama láttán sejteni lehetett, hogy egy ízlésficamos alak választotta ezt nekem.
- Ah olyan szépséges a hold. Hatalmas és fényes. - gyönyörködök a látványban az éppen aktuális ablakban, majd ijedten vetődök a falnak, távolabb az ablaktól amikor hirtelen valami felkenődött rá. Majdnem el is kiáltom magam, de még időben az arcom elé kapom a kezem, és a szemem láttára folyik végig, majd zuhan le a varjú az ablakról.
- Nem láttam semmit. Nem bizoony~♪ Az ég világon semmit seeem ~♫♪ Minden a legnagyobb rendben.. vaan... - szaporázva lépteim szemelem ki a következő kilincset, de még mielőtt belépnék a szobába, a fülem az ajtóhoz nyomom. Biztos ami biztos...

Az atyaúr istenit, de elegem van a helyből. Bár a képet visszaraktam, azért nagyon sokat elméláztam rajta. Vajon kik lehetnek azok az illetők a képen? Az egyértelmű, hogy egy család, de mi közöm van most nekem őhozzájuk. Azt leszámítva, hogy megöltem álmomban közölkük az egyiket. De hát csak nem csináltam ilyet… nem? Vagy netán csak ez egy event lenne? Gondoltam rémálomra is, de ez itt bent túl valóságos, túl élethű, és túlontúl sokáig aludnák bár egyelőre most semmi fontos nem történt. A tény viszont, hogy minden szinte szürkés, kizárja azt, hogy álmodozás közben valahogy kijutva becsöppentünk egy horrorfilmbe…  Na, jó ez még inkább valószínűtlen, mint a rémálom, akkor marad az event… de annak jó hátborzongató. és volt egy olyan érzésem, hogy még szinte a felét sem láttam annak, ami még elkövetkezik. Fújok egyet, és szinte beleütközök az ajtóba, bár nem valami keményen, a mellkasi lökhárítóim felfogták az ütközést. Megrázom magam, és miután megigazítottam a „sérült” párnácskákat, megmarkolom a kilincset, majd szinte a torkomban éreztem a szívem dobogását. Vajon mi fog várni a kövi szobában? Az apa és az anya lemészárolt, megnyúzott és kibelezett teste kifordítva? Eh… fú te már rosszul vagyok a gondolattól is. Fújok egyet, majd már azon voltam, hogy elfordítom a kilincset, és átmegyek, ám egy belső erő másra hajtott. Szépen lassan fejem vissza fele fordul, és ismét képre tekintek. Bár elsőre semmi sem változott, ám mikor visszafordultam egyik képmáson megakadt a szemem. Kitágult pupillákkal meredek a képre, amelyen, a fiú helyén már az én arcképem virul. Szinte fordultam vissza, és már-már kitépem az ajtót, úgy indulok ki a szobából.

Határidő: 1 hét (január 31. /szombat/ éjfél)
Noah 500 szavas posttal pótolhat.

Ajtó nyílik, és csukódik is mögöttem, hála egy határozott mozdulatnak. Bár a hirtelen zaj megdobogtatta a szívemet. Fújok, egyet majd megfordulok. Egy újabb folyosó, ám ez inkább ablakokkal van tele. Bár a fürdőben is volt ablak, én nem akartam kinézni rajta… most azonban muszáj volt. Nyelek egyet, és elindulok. Szemem jobbra, balra ugrándozik keresve valamit, amivel találhatnék valami segítséget, vagy pontos utalást, hogy mi is történhetett itt. A kis asztalocskákon ismét képecskék voltak, meg mi egymás. Próbáltam a nélkül elsurranni mellettük, hogy csak egy gyors pillantásra tudjam őket felmérni. Aaaaj de hiányzik Tűzrózsa. Ahogy lépkedek az ablak mellett, hirtelen valami nekicsapódik, és szemem sarkából látom, hogy vörös valami lepi be az ablakot. Felkiáltok egyet rémültemben, majd dobogó szívvel, a falnak támaszkodva meredek a véres ablakra. Kis híján fel sem fogom mit is látok, ám mikor igen kezem reflexszerűen az ablak felé nyúlna, hogy kinyissam. De leállítottam magam. Bár ami az ablaknak csapódott egy előreláthatóan még egy élő madár volt, ha olyan erővel csapódott neki az ablaknak, hogy tiszta véres lett, akkor értelemszerűen szegény elpusztult. A madár kezd lecsúszni az ablakról, mire sikerült megemberelnem magamat. Elfordulok az ablaktól, és az ajtó felé haladok, és kinyitom a helyiségbe vezető egyetlen járatot. Egy konyha szerűségbe érek. Itt is minden fekete-fehér, kivétel egy-két dolog. A húsdaráló előtti húskupac, meg egy bárd. Ez egyelőre nem jelent semmit…. ugye? Miért jelentene… hisz ez egy konyha… az meg ott biztos sertéshús… igen ez lesz az. Ezeket leszámítva semmi szokatlant nem tapasztalok. Tekintetem a hentes bárdra esik. Vajon elvigyem? Ha megtámadnának, nem lenne rossz valami fegyvert is nálam tudni. Ám végül elvetem az ötletet. nem akarok senkit sem megölni, és egy hetes bárddal elég súlyos sérüléseket is lehet okozni. Körbenézek még párszor, hátha találok valami tovább vezető utat, és ha találok, akkor máris megyek tovább.

Az üveg annak rendje és módja szerint darabokra tört. Kiválasztottam egy megfelelő szilánkot és belehasítottam a kezembe.
Ahogy később kiderült, ez nem volt jó ötlet.
Két dolog is volt, ami ezt a tényt támasztja alá.
Az első az őrületes fájdalom, ami a seb keletkezésével járt.
Az első pár pillanatban megpróbálkoztam a fogaim összeszorításával felülkerekedni a fájdalmon. Két év fájdalommentes élet után ez a mély seb sokan jobban fájt, mint eddig bármi az egész életemben. Lehet hogy csak azért, mert hozzászoktam a SAO fájdalom nélküli életéhez.
A másik az a kiömlő vér.
Az első pillanatban fel sem ismertem azt a vörös folyadékot, ami a kezemből először csak szivárgott, azután meg folyamatosan ömlött. Annyira hozzászoktam már, hogy a sebek helyén vörös pixelcsíkok jelennek meg.
Aztán jött a felismerés.
Ez az én vérem. Vagy legalábbis valami, ami az én véremre próbál hasonlítani. Ha egyszer a fájdalmat és a vért ilyen jól fel lehet ismerni, akkor vajon mi a helyzet az ízekkel? Csak kíváncsiságból megnyalom a csuklómból folyó vért, hogy valóban vér íze van-e?
Érzem ahogy kezd fogyni belőlem az erő. Majd egyik pillanatról a másikra elsötétül előttem a világ.
Várom a You are dead feliratot, vagy azt hogy felébredjek ebből a rémálomból.
De nem. Ennél szörnyűbb dolog történik. Abban az ágyban ébredek, ahol a rémálom elején. És a csuklómnak semmi problémája. Azért még belecsípek egyet, hogy ellenőrizzem, megvan-e még az a fájdalomérzet. Ha még mindig megvan akkor egyszerűen végigdőlök az ágyon. Semmi értelme végigmenni egy ismeretlen úton, ha a végén úgyis ide fogok visszajutni. Meg aztán mért küzdenék magáért a küzdelemért?

A szobában, még alapos kutatás után sem találtam meg a kést. Ezt bizony nem értem. Pedig tisztán emlékszem, hogy beledöftem a kislányba. Legalábbis ezt láttam. Da vajon valóság volt, vagy csak ezt képzeltem? Nem tudom megmondani.
Kifelé menet még egyszer rátekintettem a képre, ami színével virított a fekete-fehér szobában, és most egy érdekességet vettem észre. A család többi tagja - apa, anya, kislány - semmit sem változott. Viszont a fiú helyén már egy másik ember állt... Én.
Ez őrület. Pedig esküdni mernék, hogy sohasem ismertem ezt a családot. Akkor mégis hogyan? Lehet, hogy kezdek megőrülni. Az őrület ellen pedig a legjobb orvosság, ha gondolkozik az ember.
Tehát gondolkozzunk. Én nem lehetek ott, mert az előbb más volt a képen. Akkor pedig valakinek ki kellett cserélnie a képet, míg én kint voltam, a folyosón. Viszont nem is láttam senkit sem a folyosón, ami csak egy dolgot jelenthet.
Amint erre a következtetésre jutottam, már szaladtam is ki a szobából, és becsuktam magam mögött az ajtót. Valaki odabent volt, és egész végig engem bámulhatott! Ez így nem lesz jó. Ha így folytatom, akkor tényleg meg fogok őrülni. Tovább kell mennem. Tovább, egyenesen a folyosón. Ha itt maradok, akkor nem tudhatom, hogy mi történik velem.
Halkan közelítettem a szoba felé. Az ablaknál megnéztem, hogy ott van-e még a madár, vagy már eltűnt. Miután ezt ellenőriztem, indultam tovább, és beléptem a szobába.
Rögtön elkapott a hányinger, ahogyan a darálóra néztem. És egyszerűen nem bírtam,  és öklendezni kezdtem. Legalábbis megpróbáltam, de Sao-ban ki tudja, hogy lehet-e. Nem tudom, hogy ki alkotta ezt a rémálmot, és próbál csúfot űzni velem... De meg fogom ölni, annyi biztos! Lekaptam a bárdot a falról, és próbáltam letisztítíni róla a vért a ruhám ujjával. Remélhetőleg elég óvatosan ahhoz, hogy ne vágjam el magamat vele. Nem tudom, hogy most érvényben van-e az, hogy csak pixelsebet ejtenek rajtunk a fegyverek... De akkor lehet, hogy jobb lenne ezt most kipróbálni.
Azzal fogtam magam, és a bárdot az égnek emelve, megpróbáltam lecsapni az egyik ujjamat, hogy kipróbáljam.

Rémülten szambázok az ablaktól a lehető legtávolabb és célirányosan az következő ajtót szemeltem ki magamnak, egy bugyuta kis énekkel próbáltam tisztává varázsolni az elmém elfelejteni az újabb történéseket. Igen talán még működik is, szinte már el is felejtettem a véres valamit ami végigcsúszott a tiszta ablaküveg külső részén, majd egyenesen lezuhant a mélybe. Persze még időben kapcsoltam és ahelyett, hogy ész nélkül megragadom a kilincset és reflexszerűen fordulnék is be a következő terembe inkább felidézem Timidus szavait, és körültekintőbben próbálok cselekedni. Mély levegő kifúj. Sokkal óvatosabban teszem meg az utolsó lépést, és a kezem is visszarántom, és a kilincs helyett inkább a ajtóhoz érek, a lehető leghangtalanabbul, és a fejem lassan a kezem mellé emelem és fülelni kezdek.

Csip, csöpp, csipp, csöpp... valami talán kiborult és most az csöpög végig egy asztalon. Talán egy pohár, esetleg kancsó víz. Igen ez a legvalószínűbb gondolat. Még néhány másodpercig várakoztam, hátha egyéb zajra is felfigyelek, valami másra, valami élőbbre. De ez nem történt meg, az az idegesítő csöpögő hang ismétlődött újra és újra, így hát elhatároztam, hogy bemegyek. Nem mintha lett volna egyéb lehetőségem. Óvatosan lenyomva a kilincset, halkan tolva be az ajtót, és belesek a szobába. Szembe velem rögtön egy étkezőasztal, rajta egy régi húsdarálóval, amit vérvörös ragacs borít be. Vér. Hatalmasat nyelek és halkan bentebb lépek, rögtön az ajtó mögötti részre fókuszálok tekintetemmel, félve, hogy valaki ott áll, de szerencsére senki sincs ott. Vagyis, igazából nem tudom, hogy örülnöm, kellene-e, hogy egyedül vagyok, vagy sem. Miután meggyőződtem róla, hogy ismételten egyedül vagyok, becsukom magam mögött az ajtót, és mielőtt bárhová is elmozdulnék, szemügyre veszem a bútorokat.
- Hmm... Különös... - pillantok az asztallapra darált húskupacra, majd egy fintorral ott is hagytam, és a falra felfüggesztett bárdra szegezem a tekintetem. Valahogy sokkal jobban érdekel, hogy ki és mire használta azt ott ni. A vér csöpög, és ha nem csal az emlékezetem a vér egy idő után megszárad. Szóval valaki nemrég járt itt. Barát vagy ellenség? Éppen egy vadidegen házban vagyok, bizonyára most éppen én vagyok a birtokháborító, ezért van miért félnem, előfordulhat, hogy a tulajdonos ha meglát azonnal rám támad, gondolván, hogy betörő, birtokháborítóval van dolga, és mindent el fog követni annak érdekében, hogy megszabaduljon tőlem. Az elméjét elködösíti a düh és a félelem, ezért nem fogja érdekelni, hogy mit mondok, hiába is magyarázkodnék. Felérni ugyan nem érem fel a hentesbárdot, viszont szerencsére a fiókos asztalka épp jó helyen volt ezért arra felmászva, már könnyedén leszedhettem a fegyvert a helyéről. Undorítónak éreztem, hogy egy ilyen mocskos tárgyat kell a kezeim között tartani, persze a nyele nem úszik a vérben, de ettől függetlenül is most pont úgy festek mint egy gyilkos aki éppen megszabadult az áldozatától.
- Apropó áldozat... - ismét visszatévedt a pillantásom a húskupac felé, majd elkap a hányinger. Szabad kezem a szám elé kapom, és próbálkozom nem elhányni magam. Idegesen elkezdek táncikálni egy helyben, halkan lépek oldalra, fordulok egyet, majd visszatérek eredeti helyemhez, és ezt ismételgetem, halk dúdolgatás közepette, mindaddig amíg le nem sikerül nyugtatnom magam legalább egy picikét. Nyugi Jun, minden rendben, nincs itt az ideje annak, hogy pánikolj! Inkább töröld le ezt a förtelmet valamibe...

Határidő: február 7. éjfél