KezdőlapHuramino Saito
2 posters
1 / 1 oldal
Huramino Saito
by Huramino Saito Csüt. Május 01 2014, 23:04
Név: Huramino Saito
Nem: Férfi
Kaszt: Lovag
Kor: 17
Kinézet: Felső ruházata egy egyszerű kék-fehér szín összeállítású pulóverből áll, mely egy kapucnival is rendelkezik aminek segítségével el tudja takarni arcát, lentebb pedig egy sötétkék nadrágot visel. Haja rövid, füléig ér, csak egy-egy tincs nyúlik annak aljáig, ami éjfekete színben pompázik, melyen a fényes nap sugarai meg-megvillannak. Legnagyobb ismertetőjegye azonban talán az, hogy a harcok folyamán többnyire csak egy pajzsot használ, mellette semmi mást és azzal méri össze erejét a szörnyekkel.
Jellem: Saito nagyon elszánt lett amikor végre ezen világ gyepére lépett és harcokba is kitágult pupillákkal és széles mosollyal lép be. Keresi a kihívást és célja, hogy újra összegyűjtse azon erejét amivel eddig rendelkezett. A mindennapi életben az emberekkel barátságos, szeret társalogni és beszélgetésekbe csatlakozni, főleg ha a társaság nagy része hölgyekből áll, ugyanis nagy gyengéje az ellentétes nem.
Képesség:
Név: Shield & Sword / Pajzs és Kard
A Pajzs és Kard lényege az, hogy a karakter képes használni a Lovag kasztjának Pajzsát valamint a Harcos kaszt fegyvereit külön külön. Alapvetően a karakter egy negatív állandó képességgel/passzívval rendelkezik, mely nem teszi lehetővé azt számára, hogy használja a Lovag kaszt mindkét fegyverét csakis kizárólag a pajzsot, viszont cserébe megkapja a lehetőséget arra, hogy egy pillanat alatt eltegye a pajzsot és előkapja kétkezes fegyverét. Ilyenkor a pajzs bónuszai levonódnak és az elővett fegyver statisztikája lép életbe, illetve újabb cserekor a fegyver statisztikája vonódik le és a pajzs statisztikája lép életbe.
Ezen kívül a karakter egy olyan képességre tesz szert melynek segítségével a Pajzs állásban, a pajzsával hajtson végre támadásokat/csapásokat, mivel nem rendelkezik mellette egykezes fegyverrel ellentétben a Lovagokkal.
Egy istenháta mögötti kis faluba születtem az ország keleti részén. Nagyon szép hely volt, mindenfelé dombok vették körül, melyeken eperfák tömkelege állt. Ó azok az eperfák, mennyit játszottunk rajta és mennyi szidást kaptunk azért ha véletlenül letörtünk egy ágat. A dombokon túl egy nagyobb erdős terület húzódott, melyben több ponton tó keletkezett az összegyűlt csapadékból. A tavasz kellemes illatát, a madarak viháncoló csicsergését, esténként a békák nászdalát még a mai napig a szívemben őrzöm.
Gyerekként a faluban a legizgalmasabb dolog ami történhetett a lakóival, hogy a hétvégi istentiszteletet nem a pap tartotta, hanem a felesége. Valahol kicsit szántam azokat az embereket akik ezt a megszokott monotonitást szerették, azonban én és a barátaim mindég is valami izgalomra vágytunk. Gyakran amikor együtt játszottunk, elképzeltük, hogy sáskajárás pusztít a faluban, vagy éppen földrengés kocogtatja meg házaink ajtaját, holott ezeket a dolgokat egyikőnk sem tapasztalta meg, pusztán a televízióból vagy éppen nagyszüleink meséiből hallottunk.
- Hogyan?! Az egész történetemet hallani szeretné? Azt hittem, csak a gyerekkoromra kíváncsi. Ebben az esetben foglaljon helyet! Mondtam az idegen cikkírónak, ahogyan az asztalnál ülve lábammal kitoltam egy széket számára. - Azt viszont ne várja, hogy a születésemről beszéljek, mert arról magam sem tudok sokat. Mosolyogtam egyet, ahogyan belekezdtem a mesélésbe, amit a firkász bőszen jegyzetelt.
A legrégebbi dolog amire emlékszem, az az volt, hogy a nővéremmel harcoltunk azért, hogy aznap ki aludjon az emeletes ágy legtetején. Nagyon szerettünk mindketten odafent lenni, mert egy teljesen új szemszögből láthattuk a szobát, olyan volt mintha óriások szemével kémleltük volna. Nagyon szerettem volna legalább egyszer a felső oldalon tölteni az éjszakát, azonban a nővérem mindég legyőzött engem, nem is csoda, hisz hat évvel volt idősebb nálam, viszont vigaszdíjként egy kis időre felmászhattam vele a tetejére. Ettől eltekintve ki merem jelenteni, hogy a kettőnk kapcsolata nagyon is jó volt. Én szerettem vele lenni, ő pedig szeretett engem mindég lányos ruhákba öltöztetni és modellbemutatósat játszani. Amikor visszagondolok ezekre a bemutatókra, mindég széles mosoly ül az arcomra, hisz olyan gúnyákat tudott néha rám húzni, amiről nem lehetett eldönteni, hogy micsoda. Volt hogy egyszer a macskánkat kellett használnom elő sálként, aki persze dorombolva ellenkezés nélkül játszotta szerepét, némi jutalom élelemért cserébe. Még talán valahol odahaza van is róla egy kép amit anyám készített.
Csak ahogyan idősebb lettem, akkor engedtek ki a szüleim, hogy a többi utcabéli gyerekkel játszhassak. Olyan hét-nyolc éves lehettem már akkor amikor megismerkedtem és összebarátkoztam a srácokkal. Eleinte nehezen akartak befogadni engem, hisz mind idősebb volt nálam, közülük a legfiatalabb is három évvel volt idősebb és megesett, hogy néha ketten hónuk alá kaptak és szó szerint kidobtak a telkükről az utcára. Olykor olykor le is horzsoltam miatta a térdemet, amitől sírva fakadtam és anyám vigasztaló ölelésére vágytam, na meg arra, hogy jól beáruljam a fiúkat, azonban édesanyám csak mosolygott a dolgon és ellátta a sebesült lábamat, hogy folytathassam a beilleszkedésemet. Végül kis idővel a srácok is elfogadtak engem állandó próbálkozásaim miatt, és így tagja lettem annak a csapatnak amelyikre felnéztem.
Rengeteget játszottunk, hatalmas bokrokban építettünk bázisokat, mely számunkra olyan volt akárcsak egy fényes palota, széles árkokat ugrottunk át, melyek akkoriban hatalmas szakadékoknak tűntek és természetesen a lovagi tornák sem maradhattak el. Ekkor mindenki hozta magával azt a botdarabot amelyet gondos és hosszas mérlegelés után fegyveréül választott, majd megküzdöttünk egymással az istenek kegyéért. A harcok során mindenkinek volt egy saját istene, volt aki az Erő istenéért harcolt, volt aki a Hatalom istenéért, én személy szerint a Bátorság istenét választottam magamnak, hogy az ő áldása alatt harcoljak és végül enyém lehessen a kastély trónja, a kastély trónja melyet csak a győztes foglalhatott el és királyként parancsolgathatott a többieknek.
Egy pillanatra félbeszakadt a mesélés, látszott, hogy az emlékek hada szált meg egy pillanatra, melytől egy csalfa, gúnyos mosoly ült ki az arcomra.
Noha mindég olyan jól eljátszottunk egymással, tudtam, hogy a többiek miképp gondolnak rám. Gyenge voltam és annak is tartottak, sosem gondoltak rám komoly kihívásként a harcok során, sőt amikor sikerült egyszer-egyszer bent maradnom a döntő mérkőzésben, az ellenfelem már el is könyvelte magának a győzelmet. A srácok ezen hozzáállása az idő telésével sem múlt, sőt sokkal inkább nőtt bennük, mert valljuk be, kilenc-tíz évesen hogy érhettem volna fel egy tizenhat évessel és ennek köszönhetően szépen lassan elkezdődött a lemorzsolódásom. A fiúk egyre kevesebbet hívtak játszani, bár ő maguk is egyre kevesebbet játszottak, egyre kevésbé keresték a társaságomat, míg végül apám és új szerkezete megadta számomra a végső lökést a végeláthatatlan leejtőn.
Apámat akkoriban léptették elő üzletvezetővé és ennek köszönhetően volt kerete arra, hogy beszerezzen egy számtógépet. Nagyon lenyűgöző egy eszköz volt a számomra, új dolgokat tapasztalhattam meg annak köszönhetően. Különböző világok tárultak elém és rengeteg izgalmasabbnál izgalmasabb játékkal üthettem el az időt, melynek csakis kizárólag én voltam a főszereplője. Most már nem kellett eljátszanom a leggyengébb szerepét, saját magam nyerhettem el a hercegnő kezét egy virtuális tornán. Megtaláltam azt az apró dolgot amiben különböztem a többi embertől, mondhatni erősebb voltam náluk. Rengeteg játékot játszottam végig sikeresen és még annál is több időt töltöttem az újrajátszásukkal, hogy egy erősebb, jobb taktikával álljak az ellenfeleimmel szemben.
Az iskolámban mindenki tudta rólam, hogy mennyire odavagyok a játékokért és hogy mennyire értek hozzájuk, ezért lassanként kezdtek tőlem tanácsokat kérni, hogy miképp juthatnának tovább egy adott jeleneten, vagy éppen mi a legjobb módja egy adott főellenség legyőzésének. Szerettem beszélni ezekről a dolgokról, így aki kérdezett tőlem, az teljes körű információt kapott, amiért megkedveltek engem és egyre többen és többen fordultak hozzám tanácsért. Olyan érzés volt ez, mintha egy kicsivel magasabban álltam volna azon a bizonyos ranglétrán, mint a többiek, habár ez a tény sose szállt a fejembe. Szerettem és szívesen segítettem, bármi gondja adódott a többieknek, azonban az iskola, nem csak egy nagy játékos csoportból állt. Voltak akik nem szerették ezeket a dolgokat és lenéztek minket, Otakuknak neveztek és állandóan zargattak, legfőképp engem. Így vegyes érzelemmel távoztam az általánosból, majd az alsó gimit úgy kezdtem meg, hogy nem híreszteltem a játékok iránt érzett szeretetemet, pusztán azoknak beszéltem erről, akiket jól ismertem még a korábbi iskolámból. Ennek köszönhetően már nem piszkáltak, azonban volt egy kisebb csapat akik újabban mindég egy-egy lenéző, megvető megjegyzéssel adták tudtomra, hogy nekik sem tetszik az ahogyan befelé a saját kis játékvilágom felé fordultam. Ez a csapat nem más volt mint a srácok az utcámból, akikkel felnőttem. Mind ugyan abba az iskolába jártak mint én, csak magasabb évfolyamba, a felső gimibe jártak. Annak idején rengeteget játszottam velük és mindég vidáman mentem közéjük, most azonban csak egy kínos mosolyt tudok megejteni a közelükbe. Újra és újra felhozták nekem azt a dolgot, hogy gyenge vagyok és ezen az sem változtat hogy játékokkal töltöm minden időmet, vagy legalábbis rejtetten utaltak rá. Ennek köszönhetően úgy éreztem, hogy két fal között őrlődök, szerettem velük lenni régen, amikor még sokat játszottunk együtt, viszont nem szerettem azt ami lett belőlük. Barátaimnak tekintettem őket, azonban ellenségesen viselkedtek velem. A dolgok idővel odáig fajultak, hogy hiába tekintettem rájuk barátként, elkerültem őket, ha megláttam őket az utcán, inkább a hosszabb utat választottam hazafelé, mint hogy velük kelljen hazamennem és újabb megjegyzéseket kapjak.
A játékokról sosem tudtam volna lemondani, fontosak voltak számomra. Szórakoztattak, lételememmé váltak, tanítottak. Amióta megkaptam azt az első számítógépet, folyamatosan angolul tanított anélkül, hogy teljesen tisztában lettem volna vele, valamint egyre jobban értettem számítógépek hardvereihez, áramköreihez, kialakításukhoz ami nagy hasznomra vállt. Sok ismerősöm adott nekem olyan munkát, mint a pc javítása, karbantartása amiért időnként fizettek is nekem. Az összegyűlt pénzből természetesen újabb játékokat vettem, vagy éppen a saját gépemet fejlesztgettem.
Egy pillanatra a firkászra néztem és le lehetett olvasni az arcáról, hogy eleget hallott a gyerekkoromról. - Valami gond van? - kérdeztem meg, mire a férfi szabadkozva megrázta a fejét, és közölte velem, hogy rengeteg mindent jegyzetelt le a gyerekkorommal kapcsolatban. - Rendben, akkor rátérek a lényegre, hogy miképp is kerültem kapcsolatba ezzel. Kezeimet ekkor a magasba széttártam, ami olyan volt mintha csak nyújtózkodnék, azonban a mondat és testbeszéd együttese az itteni világra utalt, mintsem egy szimpla nyújtózásra.
Tizenkettő lehettem akkoriban amikor az interneten rábukkantam egy különös oldalra. Ez egy olyan oldal volt, ami azzal a nagyszerű dologgal kecsegtetett, hogy a megszabott játékmenet helyett saját magam vehetem kezembe karakteremet és csakis kizárólag rajtam múlik, hogy mit kezdek vele. Ez akkoriban igencsak új dolognak számított, hisz a többi játék mind előreírt menettel rendelkezett. Nagy kíváncsian bele is vetettem magamat a dologba és alaposan böngészni kezdtem az oldalon, hogy minél többet megtudjak a dologról. Hatalmas pofonként ért a tény, hogy itt nincs semmiféle játék amit le lehetne tölteni, vagy meg lehetne venni, sokkal inkább az emberek írogattak egymásnak és elképzelték, hogy játszanak. "Minek elképzelni, ha egyszer láthatom a saját szememmel a játékot?!" Gondoltam akkor, azonban adtam egy esélyt az oldalnak. Frpg-nek nevezték a stílust és azon alapult, hogy hozzászólásokban írjuk le karakterünk cselekedeteit, érzelmeit, reakcióit egyes szituációkban. Kialakítottam saját kis karakteremet, személyiséget adtam neki, képet választottam, majd végül megírtam kezdetleges történetét. Ez volt a legelső történetem amit írtam és nehézkesen ment a dolog. Nem találtam a megfelelő szavakat, a fogalmazások nehézkesen mentek és sok időt vettek igénybe, mindazonáltal be tudtam fejezni az írást, hála a rengeteg remek ötletnek, melyeket a különböző játékok ihlettek és végül megszületett Huramino Saito, az első és legjobban szeretett karakterem. Már csak egy mesélőre kellett várnom, hogy elfogadja a történetemet és már kezdhettem is a kalandozásaimat. Az írás beadására pár nappal már érkezett is a válasz, amiben közölték, hogy rengeteg értelmetlen mondatom van és még annál is több íráshibám azonban a történetem megfogta az ellenőrző mesélőt és elfogadott azzal a feltétellel, ha javítom a hibáimat.
Még most is emlékszem, hogy az első kalandom abból állt, hogy megismertem njk senseiemet valamint két csapattársamat. Nem volt egyik sem egyszerű eset, főleg a sensei. A mesélőm egy elmebeteg boncnokot talált ki, aki meg van áldva azzal a tulajdonsággal, hogy szereti másokkal is tudatni, mi a foglalkozása és milyen szörnyűséges halálmódokat tud ajánlani. Emlékszem, még az arcomat is végignyalta, hogy betekintést kapjon a számomra legmegfelelőbb halálnembe. Undertaker nevet kapta az alkotójától, ugye milyen találó?!
Akkoriban ez a dolog nagyon meglepett, hisz egyáltalán nem volt szokványos, egyik játékban sem szerepelt ilyen karakter. Féltettem a saját karakteremet, hisz itt nem volt újrakezdési lehetőség, ezért mindent megtettem, hogy elkerüljem a saját boncolásomat. Ezzel nem voltam egyedül, két hasonló sorsra jutott társam is előbb kívánta a háta közepére a Senseit, minthogy mindég vele kalandozzunk, azonban ez csak érdekesebbé tette számunkra a játékot. A társaim közül az egyik fiú volt és Takashi néven játszott, bár ő pár hónap után abbahagyta a játékot, míg a másik csapattársam Hana néven rengeteg ideig játszott velem együtt. Takashi távozása után kettőnknek közösen kellett szembe néznünk Undertakerrel és szerencsére mindég sikerült valahogy kibújnunk a karmai közül. Kaland kalandot követett és azt vettem észre, hogy a többi játékos egy párként, duo-ként kezdett el emlegetni minket amiért csak együtt voltunk hajlandóak játszani. Eleinte furcsa volt ez a megnevezés, de hozzászoktunk és végül tényleg egy párként tekintettünk Hanara és Saitora a játékban. Ami a valóságot illette, kiderült, hogy nem is lakunk egymástól olyan vészesen távol, ezért néha napján találkozókat szerveztünk egymással, amin megvitattuk a játékunkat, egymás karaktereit és, hogy mit is szeretnénk kihozni a karaktereinkből a jövőben. Szerettem ezeket a kis találkozókat, mindég jobb kedvem lett tőle, valamint a sokadik ilyen alkalom után már kezdtem úgy érezni, hogy már nem csak a karaktereink, hanem mi magunk is egy párt alkotunk.
A férfi fészkelődött a székében, látszott rajta, hogy inkább az SAO-ba való belépésem izgatja, mintsem egy fiatalkori románc. Egy kicsit közelebb hajoltam hozzá, majd türelemre intettem. Látni lehetett rajtam, hogy éppen valami fontosra szerettem volna rátérni.
A karaktereink szépen összemelegedtek, ahogyan mi magunk is, azonban az élet cseppet sem olyan kegyes, hogy minden tökéletesen menjen. Éppen az egyik kalandunk közepén voltunk, amikor Hanat megcsípte egy igencsak mérges rovar, amitől szinte azonnal rosszra fordult az állapota. Eleinte azt hittem, hogy ez a kalandunk része és a mesélő azt akarja látni, hogy miképp próbálom megmenteni a lányt. Mindazonáltal bármennyire is igyekeztem, bármennyire is próbálkoztam, a kalandnak a vége az lett, hogy Hana, Undertaker asztalán kötött ki. Jó formán fel se fogtam, hogy mi történt, láttam a kiírást, hogy a karakter meghalt, én pedig értetlenül álltam a dolgok előtt. Persze amint kicsit is összekaptam magam, kérdésekkel kezdtem el bombázni a mesélőmet, aki viszont csak annyit tudott mondani nekem, hogy Hana felhasználójától egy üzenetet kapott miszerint azt szeretné, hogy a karaktere meghalljon, a halálnemet pedig a mesélőre bízta.
A következő amit tehettem, hogy magát "Hanát" keresem fel, azonban se a telefonra, se pedig az üzeneteimre nem válaszolt.
Pár héttel azután, hogy Hana eltűnt, kaptam egy üzenetet tőle, amiben az állt, hogy anyagi gondok miatt el kellett költöznie és ahol most van, nincs lehetősége se ideje játékra. Ez az üzenet olyan volt számomra, mintha csak gyomorszájba vágtak volna és magatehetetlen voltam. Lényegében ez amolyan első szerelem és szakítás szindróma volt nekem, ami elég rosszul sült el. Nem igazán akartam elfogadni a tényt ami történt és mindent megtettem, hogy megtaláljam azt a helyet ahova a lány költözött a családjával, de nem jártam sikerrel. Japán túl nagynak bizonyult egy olyan fiú számára aki játékokon nőtt fel. Gyengének éreztem magam, olyan gyengének, mint amikor régen az utcai barátaimmal játszottam.
Bele temettem magamat az internetbe és reményt vesztve kattintgattam, hátha találok valamit, azonban az unalmas hirdetéseken és a gagyi játékfelkéréseken kívül nem találtam semmit, viszont egy valamin megakadt a szemem. A Sword Art Online nevű játék indításáig már csak pár nap volt hátra. Ez a hír eszembe juttatta, hogy Hana régebben mennyit beszélt nekem erről a játékról és hogy mennyire szeretett volna játszani vele, csak hát nem volt meg hozzá az anyagi kerete. Egy pillanatra felcsillant a szemem, azonban nem azért mert talán őt is megtalálom a játékban, mert erre nem láttam nagy esélyt, azonban azok után amit Hana mesélt a játékról, engem is kíváncsivá tett. Az Frpg oldalra már nem igazán szerettem volna visszamenni játszani, mert Hana nélkül minden értelmét vesztette, azonban talán egy új játékkal, sikerül továbblépnem a dolgon.
A kiadás napján sikerült is szereznem magamnak egyet a játékból és a hozzá tartozó Nerve Gearból, azonban még mielőtt megtörtént volna a szerver nyitása, egy apró próbát tettem. Elemeztem a Nerve Geart és találtam benne egy belső memóriaegységet ami adatokat rögzít, többek között a karakterünkről is. Ekkor pattant ki az ötlet a fejemből, hogy az annyi éven keresztül alakított karakteremet, Saitot bele kellene ültetni a SAO világába, hátha nem vész kárba a sok évi munka. Egyszerű adatcsere és felülírás volt a megfelelő helyeken, amin viszont meglepődtem, hogy nem ütköztem akadályba. Arra számítottam, hogy lesz valami védelem a memória egységnél, legalább egy tűzfal, de még az sem gátolta utamat.
Már csak a kapcsolódás volt hátra amit meg is tettem amint a szerverek életbe léptek. A fejemre húztam a Nerve Geart, lefeküdtem az ágyamba és lehunytam a szememet. A következő pillanatban már egy fehér mezőn álltam és a szerver felhasználónevemet és a jelszavamat kérte. Amint megadtam, pár soros ellenőrzés után tovább is engedett engem és már a karakterem megalkotásánál jártam.
"Nem sikerül volna átültetni Saitot?!" Emlékszem, ezek a szavak hagyták el a számat amire rögtön elvörösödött a kép és rengeteg hibajelzéssel, Erroral találtam magamat szemben. Bármit csináltam, bármerre mentem, ezzel találtam szemben magamat, majd hirtelen mély álomba zuhantam, legalábbis akkor annak véltem. Olyan volt mintha magamat láttam volna kívülről, csak éppen a levegőben sodródtam magatehetetlenül Aincrad, a levegő kastély felett. A kastély pontosan olyan szép volt mint amilyennek Hana leírta nekem.
A levegőben észrevétlenül sodródva mintha felülről néztem volna, ahogyan a többi játékos halad és küzdi egyre feljebb magát a szinteken. Hallottam mindent amit ők is hallottak, láttam mindent amit ők is láttak, viszont tenni nem tehettem semmit, mintha csak egy szellem lettem volna. Időnként elgondolkoztam azon, hogy miért is történt ez velem és arra jutottam, hogy a miatt lehet amiért belebabráltam a Nerve memóriájába. Nem volt mit tenni, lecsuktam a szemem és a széllel együtt sodródtam.
Ez a mondat hasított belém gépies hangon és amikor a szememet kinyitottam mintha Hanat láttam volna magam előtt aki kétségbeesetten próbál meg elérni engem. Szinte azonnal utána kaptam, azonban mintha csak füstből lett volna, szétoszlott én pedig a rá következő pillanatban a Kezdetek városában találtam magamat, mint játékos.
- Wohaaa! Nagyon szépen köszönöm! Mondta szinte ragyogó szemekkel a cikk írója, látszott rajta hogy megkapta amit szeretett volna.
Eredetileg arra volt kíváncsi, hogy mi is az oka annak, hogy a mai napig vannak olyan játékosok akik most, egy évvel a jék indulása után kapcsolódtak ehhez a világhoz. Én egy apró furcsaság voltam, mely felkeltette az emberek érdeklődését, nem is csoda, hisz Saito bőrében és nem a sajátomban sétáltam ki eme virtuális világ fogadójából.
Nem: Férfi
Kaszt: Lovag
Kor: 17
Kinézet: Felső ruházata egy egyszerű kék-fehér szín összeállítású pulóverből áll, mely egy kapucnival is rendelkezik aminek segítségével el tudja takarni arcát, lentebb pedig egy sötétkék nadrágot visel. Haja rövid, füléig ér, csak egy-egy tincs nyúlik annak aljáig, ami éjfekete színben pompázik, melyen a fényes nap sugarai meg-megvillannak. Legnagyobb ismertetőjegye azonban talán az, hogy a harcok folyamán többnyire csak egy pajzsot használ, mellette semmi mást és azzal méri össze erejét a szörnyekkel.
Jellem: Saito nagyon elszánt lett amikor végre ezen világ gyepére lépett és harcokba is kitágult pupillákkal és széles mosollyal lép be. Keresi a kihívást és célja, hogy újra összegyűjtse azon erejét amivel eddig rendelkezett. A mindennapi életben az emberekkel barátságos, szeret társalogni és beszélgetésekbe csatlakozni, főleg ha a társaság nagy része hölgyekből áll, ugyanis nagy gyengéje az ellentétes nem.
Képesség:
Név: Shield & Sword / Pajzs és Kard
A Pajzs és Kard lényege az, hogy a karakter képes használni a Lovag kasztjának Pajzsát valamint a Harcos kaszt fegyvereit külön külön. Alapvetően a karakter egy negatív állandó képességgel/passzívval rendelkezik, mely nem teszi lehetővé azt számára, hogy használja a Lovag kaszt mindkét fegyverét csakis kizárólag a pajzsot, viszont cserébe megkapja a lehetőséget arra, hogy egy pillanat alatt eltegye a pajzsot és előkapja kétkezes fegyverét. Ilyenkor a pajzs bónuszai levonódnak és az elővett fegyver statisztikája lép életbe, illetve újabb cserekor a fegyver statisztikája vonódik le és a pajzs statisztikája lép életbe.
Ezen kívül a karakter egy olyan képességre tesz szert melynek segítségével a Pajzs állásban, a pajzsával hajtson végre támadásokat/csapásokat, mivel nem rendelkezik mellette egykezes fegyverrel ellentétben a Lovagokkal.
Előtörténet
"Sokszor elgondolkoztam már azon, hogy mit jelentenek számomra a játékok, de a választ csak most leltem meg ebben a világban. Egy új életet!"
Egy istenháta mögötti kis faluba születtem az ország keleti részén. Nagyon szép hely volt, mindenfelé dombok vették körül, melyeken eperfák tömkelege állt. Ó azok az eperfák, mennyit játszottunk rajta és mennyi szidást kaptunk azért ha véletlenül letörtünk egy ágat. A dombokon túl egy nagyobb erdős terület húzódott, melyben több ponton tó keletkezett az összegyűlt csapadékból. A tavasz kellemes illatát, a madarak viháncoló csicsergését, esténként a békák nászdalát még a mai napig a szívemben őrzöm.
Gyerekként a faluban a legizgalmasabb dolog ami történhetett a lakóival, hogy a hétvégi istentiszteletet nem a pap tartotta, hanem a felesége. Valahol kicsit szántam azokat az embereket akik ezt a megszokott monotonitást szerették, azonban én és a barátaim mindég is valami izgalomra vágytunk. Gyakran amikor együtt játszottunk, elképzeltük, hogy sáskajárás pusztít a faluban, vagy éppen földrengés kocogtatja meg házaink ajtaját, holott ezeket a dolgokat egyikőnk sem tapasztalta meg, pusztán a televízióból vagy éppen nagyszüleink meséiből hallottunk.
- Hogyan?! Az egész történetemet hallani szeretné? Azt hittem, csak a gyerekkoromra kíváncsi. Ebben az esetben foglaljon helyet! Mondtam az idegen cikkírónak, ahogyan az asztalnál ülve lábammal kitoltam egy széket számára. - Azt viszont ne várja, hogy a születésemről beszéljek, mert arról magam sem tudok sokat. Mosolyogtam egyet, ahogyan belekezdtem a mesélésbe, amit a firkász bőszen jegyzetelt.
A legrégebbi dolog amire emlékszem, az az volt, hogy a nővéremmel harcoltunk azért, hogy aznap ki aludjon az emeletes ágy legtetején. Nagyon szerettünk mindketten odafent lenni, mert egy teljesen új szemszögből láthattuk a szobát, olyan volt mintha óriások szemével kémleltük volna. Nagyon szerettem volna legalább egyszer a felső oldalon tölteni az éjszakát, azonban a nővérem mindég legyőzött engem, nem is csoda, hisz hat évvel volt idősebb nálam, viszont vigaszdíjként egy kis időre felmászhattam vele a tetejére. Ettől eltekintve ki merem jelenteni, hogy a kettőnk kapcsolata nagyon is jó volt. Én szerettem vele lenni, ő pedig szeretett engem mindég lányos ruhákba öltöztetni és modellbemutatósat játszani. Amikor visszagondolok ezekre a bemutatókra, mindég széles mosoly ül az arcomra, hisz olyan gúnyákat tudott néha rám húzni, amiről nem lehetett eldönteni, hogy micsoda. Volt hogy egyszer a macskánkat kellett használnom elő sálként, aki persze dorombolva ellenkezés nélkül játszotta szerepét, némi jutalom élelemért cserébe. Még talán valahol odahaza van is róla egy kép amit anyám készített.
Csak ahogyan idősebb lettem, akkor engedtek ki a szüleim, hogy a többi utcabéli gyerekkel játszhassak. Olyan hét-nyolc éves lehettem már akkor amikor megismerkedtem és összebarátkoztam a srácokkal. Eleinte nehezen akartak befogadni engem, hisz mind idősebb volt nálam, közülük a legfiatalabb is három évvel volt idősebb és megesett, hogy néha ketten hónuk alá kaptak és szó szerint kidobtak a telkükről az utcára. Olykor olykor le is horzsoltam miatta a térdemet, amitől sírva fakadtam és anyám vigasztaló ölelésére vágytam, na meg arra, hogy jól beáruljam a fiúkat, azonban édesanyám csak mosolygott a dolgon és ellátta a sebesült lábamat, hogy folytathassam a beilleszkedésemet. Végül kis idővel a srácok is elfogadtak engem állandó próbálkozásaim miatt, és így tagja lettem annak a csapatnak amelyikre felnéztem.
Rengeteget játszottunk, hatalmas bokrokban építettünk bázisokat, mely számunkra olyan volt akárcsak egy fényes palota, széles árkokat ugrottunk át, melyek akkoriban hatalmas szakadékoknak tűntek és természetesen a lovagi tornák sem maradhattak el. Ekkor mindenki hozta magával azt a botdarabot amelyet gondos és hosszas mérlegelés után fegyveréül választott, majd megküzdöttünk egymással az istenek kegyéért. A harcok során mindenkinek volt egy saját istene, volt aki az Erő istenéért harcolt, volt aki a Hatalom istenéért, én személy szerint a Bátorság istenét választottam magamnak, hogy az ő áldása alatt harcoljak és végül enyém lehessen a kastély trónja, a kastély trónja melyet csak a győztes foglalhatott el és királyként parancsolgathatott a többieknek.
Egy pillanatra félbeszakadt a mesélés, látszott, hogy az emlékek hada szált meg egy pillanatra, melytől egy csalfa, gúnyos mosoly ült ki az arcomra.
Noha mindég olyan jól eljátszottunk egymással, tudtam, hogy a többiek miképp gondolnak rám. Gyenge voltam és annak is tartottak, sosem gondoltak rám komoly kihívásként a harcok során, sőt amikor sikerült egyszer-egyszer bent maradnom a döntő mérkőzésben, az ellenfelem már el is könyvelte magának a győzelmet. A srácok ezen hozzáállása az idő telésével sem múlt, sőt sokkal inkább nőtt bennük, mert valljuk be, kilenc-tíz évesen hogy érhettem volna fel egy tizenhat évessel és ennek köszönhetően szépen lassan elkezdődött a lemorzsolódásom. A fiúk egyre kevesebbet hívtak játszani, bár ő maguk is egyre kevesebbet játszottak, egyre kevésbé keresték a társaságomat, míg végül apám és új szerkezete megadta számomra a végső lökést a végeláthatatlan leejtőn.
Apámat akkoriban léptették elő üzletvezetővé és ennek köszönhetően volt kerete arra, hogy beszerezzen egy számtógépet. Nagyon lenyűgöző egy eszköz volt a számomra, új dolgokat tapasztalhattam meg annak köszönhetően. Különböző világok tárultak elém és rengeteg izgalmasabbnál izgalmasabb játékkal üthettem el az időt, melynek csakis kizárólag én voltam a főszereplője. Most már nem kellett eljátszanom a leggyengébb szerepét, saját magam nyerhettem el a hercegnő kezét egy virtuális tornán. Megtaláltam azt az apró dolgot amiben különböztem a többi embertől, mondhatni erősebb voltam náluk. Rengeteg játékot játszottam végig sikeresen és még annál is több időt töltöttem az újrajátszásukkal, hogy egy erősebb, jobb taktikával álljak az ellenfeleimmel szemben.
Az iskolámban mindenki tudta rólam, hogy mennyire odavagyok a játékokért és hogy mennyire értek hozzájuk, ezért lassanként kezdtek tőlem tanácsokat kérni, hogy miképp juthatnának tovább egy adott jeleneten, vagy éppen mi a legjobb módja egy adott főellenség legyőzésének. Szerettem beszélni ezekről a dolgokról, így aki kérdezett tőlem, az teljes körű információt kapott, amiért megkedveltek engem és egyre többen és többen fordultak hozzám tanácsért. Olyan érzés volt ez, mintha egy kicsivel magasabban álltam volna azon a bizonyos ranglétrán, mint a többiek, habár ez a tény sose szállt a fejembe. Szerettem és szívesen segítettem, bármi gondja adódott a többieknek, azonban az iskola, nem csak egy nagy játékos csoportból állt. Voltak akik nem szerették ezeket a dolgokat és lenéztek minket, Otakuknak neveztek és állandóan zargattak, legfőképp engem. Így vegyes érzelemmel távoztam az általánosból, majd az alsó gimit úgy kezdtem meg, hogy nem híreszteltem a játékok iránt érzett szeretetemet, pusztán azoknak beszéltem erről, akiket jól ismertem még a korábbi iskolámból. Ennek köszönhetően már nem piszkáltak, azonban volt egy kisebb csapat akik újabban mindég egy-egy lenéző, megvető megjegyzéssel adták tudtomra, hogy nekik sem tetszik az ahogyan befelé a saját kis játékvilágom felé fordultam. Ez a csapat nem más volt mint a srácok az utcámból, akikkel felnőttem. Mind ugyan abba az iskolába jártak mint én, csak magasabb évfolyamba, a felső gimibe jártak. Annak idején rengeteget játszottam velük és mindég vidáman mentem közéjük, most azonban csak egy kínos mosolyt tudok megejteni a közelükbe. Újra és újra felhozták nekem azt a dolgot, hogy gyenge vagyok és ezen az sem változtat hogy játékokkal töltöm minden időmet, vagy legalábbis rejtetten utaltak rá. Ennek köszönhetően úgy éreztem, hogy két fal között őrlődök, szerettem velük lenni régen, amikor még sokat játszottunk együtt, viszont nem szerettem azt ami lett belőlük. Barátaimnak tekintettem őket, azonban ellenségesen viselkedtek velem. A dolgok idővel odáig fajultak, hogy hiába tekintettem rájuk barátként, elkerültem őket, ha megláttam őket az utcán, inkább a hosszabb utat választottam hazafelé, mint hogy velük kelljen hazamennem és újabb megjegyzéseket kapjak.
A játékokról sosem tudtam volna lemondani, fontosak voltak számomra. Szórakoztattak, lételememmé váltak, tanítottak. Amióta megkaptam azt az első számítógépet, folyamatosan angolul tanított anélkül, hogy teljesen tisztában lettem volna vele, valamint egyre jobban értettem számítógépek hardvereihez, áramköreihez, kialakításukhoz ami nagy hasznomra vállt. Sok ismerősöm adott nekem olyan munkát, mint a pc javítása, karbantartása amiért időnként fizettek is nekem. Az összegyűlt pénzből természetesen újabb játékokat vettem, vagy éppen a saját gépemet fejlesztgettem.
Egy pillanatra a firkászra néztem és le lehetett olvasni az arcáról, hogy eleget hallott a gyerekkoromról. - Valami gond van? - kérdeztem meg, mire a férfi szabadkozva megrázta a fejét, és közölte velem, hogy rengeteg mindent jegyzetelt le a gyerekkorommal kapcsolatban. - Rendben, akkor rátérek a lényegre, hogy miképp is kerültem kapcsolatba ezzel. Kezeimet ekkor a magasba széttártam, ami olyan volt mintha csak nyújtózkodnék, azonban a mondat és testbeszéd együttese az itteni világra utalt, mintsem egy szimpla nyújtózásra.
Tizenkettő lehettem akkoriban amikor az interneten rábukkantam egy különös oldalra. Ez egy olyan oldal volt, ami azzal a nagyszerű dologgal kecsegtetett, hogy a megszabott játékmenet helyett saját magam vehetem kezembe karakteremet és csakis kizárólag rajtam múlik, hogy mit kezdek vele. Ez akkoriban igencsak új dolognak számított, hisz a többi játék mind előreírt menettel rendelkezett. Nagy kíváncsian bele is vetettem magamat a dologba és alaposan böngészni kezdtem az oldalon, hogy minél többet megtudjak a dologról. Hatalmas pofonként ért a tény, hogy itt nincs semmiféle játék amit le lehetne tölteni, vagy meg lehetne venni, sokkal inkább az emberek írogattak egymásnak és elképzelték, hogy játszanak. "Minek elképzelni, ha egyszer láthatom a saját szememmel a játékot?!" Gondoltam akkor, azonban adtam egy esélyt az oldalnak. Frpg-nek nevezték a stílust és azon alapult, hogy hozzászólásokban írjuk le karakterünk cselekedeteit, érzelmeit, reakcióit egyes szituációkban. Kialakítottam saját kis karakteremet, személyiséget adtam neki, képet választottam, majd végül megírtam kezdetleges történetét. Ez volt a legelső történetem amit írtam és nehézkesen ment a dolog. Nem találtam a megfelelő szavakat, a fogalmazások nehézkesen mentek és sok időt vettek igénybe, mindazonáltal be tudtam fejezni az írást, hála a rengeteg remek ötletnek, melyeket a különböző játékok ihlettek és végül megszületett Huramino Saito, az első és legjobban szeretett karakterem. Már csak egy mesélőre kellett várnom, hogy elfogadja a történetemet és már kezdhettem is a kalandozásaimat. Az írás beadására pár nappal már érkezett is a válasz, amiben közölték, hogy rengeteg értelmetlen mondatom van és még annál is több íráshibám azonban a történetem megfogta az ellenőrző mesélőt és elfogadott azzal a feltétellel, ha javítom a hibáimat.
Még most is emlékszem, hogy az első kalandom abból állt, hogy megismertem njk senseiemet valamint két csapattársamat. Nem volt egyik sem egyszerű eset, főleg a sensei. A mesélőm egy elmebeteg boncnokot talált ki, aki meg van áldva azzal a tulajdonsággal, hogy szereti másokkal is tudatni, mi a foglalkozása és milyen szörnyűséges halálmódokat tud ajánlani. Emlékszem, még az arcomat is végignyalta, hogy betekintést kapjon a számomra legmegfelelőbb halálnembe. Undertaker nevet kapta az alkotójától, ugye milyen találó?!
Akkoriban ez a dolog nagyon meglepett, hisz egyáltalán nem volt szokványos, egyik játékban sem szerepelt ilyen karakter. Féltettem a saját karakteremet, hisz itt nem volt újrakezdési lehetőség, ezért mindent megtettem, hogy elkerüljem a saját boncolásomat. Ezzel nem voltam egyedül, két hasonló sorsra jutott társam is előbb kívánta a háta közepére a Senseit, minthogy mindég vele kalandozzunk, azonban ez csak érdekesebbé tette számunkra a játékot. A társaim közül az egyik fiú volt és Takashi néven játszott, bár ő pár hónap után abbahagyta a játékot, míg a másik csapattársam Hana néven rengeteg ideig játszott velem együtt. Takashi távozása után kettőnknek közösen kellett szembe néznünk Undertakerrel és szerencsére mindég sikerült valahogy kibújnunk a karmai közül. Kaland kalandot követett és azt vettem észre, hogy a többi játékos egy párként, duo-ként kezdett el emlegetni minket amiért csak együtt voltunk hajlandóak játszani. Eleinte furcsa volt ez a megnevezés, de hozzászoktunk és végül tényleg egy párként tekintettünk Hanara és Saitora a játékban. Ami a valóságot illette, kiderült, hogy nem is lakunk egymástól olyan vészesen távol, ezért néha napján találkozókat szerveztünk egymással, amin megvitattuk a játékunkat, egymás karaktereit és, hogy mit is szeretnénk kihozni a karaktereinkből a jövőben. Szerettem ezeket a kis találkozókat, mindég jobb kedvem lett tőle, valamint a sokadik ilyen alkalom után már kezdtem úgy érezni, hogy már nem csak a karaktereink, hanem mi magunk is egy párt alkotunk.
A férfi fészkelődött a székében, látszott rajta, hogy inkább az SAO-ba való belépésem izgatja, mintsem egy fiatalkori románc. Egy kicsit közelebb hajoltam hozzá, majd türelemre intettem. Látni lehetett rajtam, hogy éppen valami fontosra szerettem volna rátérni.
A karaktereink szépen összemelegedtek, ahogyan mi magunk is, azonban az élet cseppet sem olyan kegyes, hogy minden tökéletesen menjen. Éppen az egyik kalandunk közepén voltunk, amikor Hanat megcsípte egy igencsak mérges rovar, amitől szinte azonnal rosszra fordult az állapota. Eleinte azt hittem, hogy ez a kalandunk része és a mesélő azt akarja látni, hogy miképp próbálom megmenteni a lányt. Mindazonáltal bármennyire is igyekeztem, bármennyire is próbálkoztam, a kalandnak a vége az lett, hogy Hana, Undertaker asztalán kötött ki. Jó formán fel se fogtam, hogy mi történt, láttam a kiírást, hogy a karakter meghalt, én pedig értetlenül álltam a dolgok előtt. Persze amint kicsit is összekaptam magam, kérdésekkel kezdtem el bombázni a mesélőmet, aki viszont csak annyit tudott mondani nekem, hogy Hana felhasználójától egy üzenetet kapott miszerint azt szeretné, hogy a karaktere meghalljon, a halálnemet pedig a mesélőre bízta.
A következő amit tehettem, hogy magát "Hanát" keresem fel, azonban se a telefonra, se pedig az üzeneteimre nem válaszolt.
Pár héttel azután, hogy Hana eltűnt, kaptam egy üzenetet tőle, amiben az állt, hogy anyagi gondok miatt el kellett költöznie és ahol most van, nincs lehetősége se ideje játékra. Ez az üzenet olyan volt számomra, mintha csak gyomorszájba vágtak volna és magatehetetlen voltam. Lényegében ez amolyan első szerelem és szakítás szindróma volt nekem, ami elég rosszul sült el. Nem igazán akartam elfogadni a tényt ami történt és mindent megtettem, hogy megtaláljam azt a helyet ahova a lány költözött a családjával, de nem jártam sikerrel. Japán túl nagynak bizonyult egy olyan fiú számára aki játékokon nőtt fel. Gyengének éreztem magam, olyan gyengének, mint amikor régen az utcai barátaimmal játszottam.
Bele temettem magamat az internetbe és reményt vesztve kattintgattam, hátha találok valamit, azonban az unalmas hirdetéseken és a gagyi játékfelkéréseken kívül nem találtam semmit, viszont egy valamin megakadt a szemem. A Sword Art Online nevű játék indításáig már csak pár nap volt hátra. Ez a hír eszembe juttatta, hogy Hana régebben mennyit beszélt nekem erről a játékról és hogy mennyire szeretett volna játszani vele, csak hát nem volt meg hozzá az anyagi kerete. Egy pillanatra felcsillant a szemem, azonban nem azért mert talán őt is megtalálom a játékban, mert erre nem láttam nagy esélyt, azonban azok után amit Hana mesélt a játékról, engem is kíváncsivá tett. Az Frpg oldalra már nem igazán szerettem volna visszamenni játszani, mert Hana nélkül minden értelmét vesztette, azonban talán egy új játékkal, sikerül továbblépnem a dolgon.
A kiadás napján sikerült is szereznem magamnak egyet a játékból és a hozzá tartozó Nerve Gearból, azonban még mielőtt megtörtént volna a szerver nyitása, egy apró próbát tettem. Elemeztem a Nerve Geart és találtam benne egy belső memóriaegységet ami adatokat rögzít, többek között a karakterünkről is. Ekkor pattant ki az ötlet a fejemből, hogy az annyi éven keresztül alakított karakteremet, Saitot bele kellene ültetni a SAO világába, hátha nem vész kárba a sok évi munka. Egyszerű adatcsere és felülírás volt a megfelelő helyeken, amin viszont meglepődtem, hogy nem ütköztem akadályba. Arra számítottam, hogy lesz valami védelem a memória egységnél, legalább egy tűzfal, de még az sem gátolta utamat.
Már csak a kapcsolódás volt hátra amit meg is tettem amint a szerverek életbe léptek. A fejemre húztam a Nerve Geart, lefeküdtem az ágyamba és lehunytam a szememet. A következő pillanatban már egy fehér mezőn álltam és a szerver felhasználónevemet és a jelszavamat kérte. Amint megadtam, pár soros ellenőrzés után tovább is engedett engem és már a karakterem megalkotásánál jártam.
"Nem sikerül volna átültetni Saitot?!" Emlékszem, ezek a szavak hagyták el a számat amire rögtön elvörösödött a kép és rengeteg hibajelzéssel, Erroral találtam magamat szemben. Bármit csináltam, bármerre mentem, ezzel találtam szemben magamat, majd hirtelen mély álomba zuhantam, legalábbis akkor annak véltem. Olyan volt mintha magamat láttam volna kívülről, csak éppen a levegőben sodródtam magatehetetlenül Aincrad, a levegő kastély felett. A kastély pontosan olyan szép volt mint amilyennek Hana leírta nekem.
A levegőben észrevétlenül sodródva mintha felülről néztem volna, ahogyan a többi játékos halad és küzdi egyre feljebb magát a szinteken. Hallottam mindent amit ők is hallottak, láttam mindent amit ők is láttak, viszont tenni nem tehettem semmit, mintha csak egy szellem lettem volna. Időnként elgondolkoztam azon, hogy miért is történt ez velem és arra jutottam, hogy a miatt lehet amiért belebabráltam a Nerve memóriájába. Nem volt mit tenni, lecsuktam a szemem és a széllel együtt sodródtam.
Segítened kell!
Ez a mondat hasított belém gépies hangon és amikor a szememet kinyitottam mintha Hanat láttam volna magam előtt aki kétségbeesetten próbál meg elérni engem. Szinte azonnal utána kaptam, azonban mintha csak füstből lett volna, szétoszlott én pedig a rá következő pillanatban a Kezdetek városában találtam magamat, mint játékos.
- Wohaaa! Nagyon szépen köszönöm! Mondta szinte ragyogó szemekkel a cikk írója, látszott rajta hogy megkapta amit szeretett volna.
Eredetileg arra volt kíváncsi, hogy mi is az oka annak, hogy a mai napig vannak olyan játékosok akik most, egy évvel a jék indulása után kapcsolódtak ehhez a világhoz. Én egy apró furcsaság voltam, mely felkeltette az emberek érdeklődését, nem is csoda, hisz Saito bőrében és nem a sajátomban sétáltam ki eme virtuális világ fogadójából.
Huramino Saito- Lovag
- Hozzászólások száma : 26
Join date : 2014. Apr. 20.
Age : 33
Karakterlap
Szint: 1
Indikátor: Zöld
Céh: -
Re: Huramino Saito
by Kayaba Akihiko Pént. Május 02 2014, 16:12
Szia!
Az előtörténetet elfogadom.
A legfontosabb, hogy pontozd a karakteredet. A karakterek kezdéskor tíz (10) pontot kapnak, amit az alapra, azaz:
Élet: 3
Fegyverkezelés: 0
Erő: 0
Kitartás: 2
Gyorsaság: 0
Speciális képesség: 0
Erre ráoszthatsz. Az elosztáshoz ha kéne egy kis segítség akkor ide kattints és a pontokat itt oszthatod el.
A kiosztás mellett kapsz tárgyakat is.
Kezdő *Kopja/Rövid Kard/Buzogány* (felszerelt, +1 erő) <- te ugyebár mivel nem veheted fel, majd vagy olvaszd be a bejelentőben 5 aranyért vagy add valakinek.
Kezdő Pajzs (felszerelt, +2 páncél)
Kezdő Ruha (felszerelt, +2 páncél)
Hazatérés Kristály (ezzel már ismert városokba teleportálhatsz)
1x Mini Potion (+5hp) - harc közben visszatölt 5 hp-t.
És ne feledkezzünk meg az aranyról. 70 arany üti a markodat.
Nyomás adatlapot készíteni, amit itt tehetsz meg, új topic nyitásával, aztán ha játszani szeretnél, találj magadnak egy játszó vagy küzdőtársat esetleg jelentkezz [url=https://swordartonline.hungarianforum.com/t10-jelentkezes]küldetésre.
Az előtörténetet elfogadom.
A legfontosabb, hogy pontozd a karakteredet. A karakterek kezdéskor tíz (10) pontot kapnak, amit az alapra, azaz:
Élet: 3
Fegyverkezelés: 0
Erő: 0
Kitartás: 2
Gyorsaság: 0
Speciális képesség: 0
Erre ráoszthatsz. Az elosztáshoz ha kéne egy kis segítség akkor ide kattints és a pontokat itt oszthatod el.
A kiosztás mellett kapsz tárgyakat is.
Kezdő *Kopja/Rövid Kard/Buzogány* (felszerelt, +1 erő) <- te ugyebár mivel nem veheted fel, majd vagy olvaszd be a bejelentőben 5 aranyért vagy add valakinek.
Kezdő Pajzs (felszerelt, +2 páncél)
Kezdő Ruha (felszerelt, +2 páncél)
Hazatérés Kristály (ezzel már ismert városokba teleportálhatsz)
1x Mini Potion (+5hp) - harc közben visszatölt 5 hp-t.
És ne feledkezzünk meg az aranyról. 70 arany üti a markodat.
Nyomás adatlapot készíteni, amit itt tehetsz meg, új topic nyitásával, aztán ha játszani szeretnél, találj magadnak egy játszó vagy küzdőtársat esetleg jelentkezz [url=https://swordartonline.hungarianforum.com/t10-jelentkezes]küldetésre.
Kayaba Akihiko- Admin
- Hozzászólások száma : 19623
Join date : 2012. Jul. 29.
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.|
|
|