Zeneterem

Elmondtam amit akartam. Rengeteg érzés kavargott bennem, sírni támadt kedvem, de erősnek mutattam magam. Nem akartam egy megtört gyermekként kinézni, mint ahogyan másfél évvel ezelőtt tűnhettem. Már nem vagyok szeretethiányos, nem vágyom ismeretlenek társaságára, nem fogok elmenekülni, hogy aztán majd valakikkel elölről kezdjem ugyanezt a játékot. Shu-tanra pillantottam, vártam a támogatását, de csupán egy fejcsóválást kaptam. Sehol a biztatás, vagy a támogatás, hogy igazam van. Pedig igazam van. Tudom, hogy így van. Anat nem halt meg. Cearso szavai túlságosan is igazak voltak. Anat nem az a fajta ember volt aki elhamarkodott döntéseket hozna. Megfontolt volt, és körültekintő. Ezt bizonyította akkor is amikor Mer-chant mentettük meg annak a szörnyetegnek fogságából. Saya-chan hirtelen megváltozására nem is figyeltem fel annyira máshol járt az agyam. Csupán bólintottam neki, miközben végre valahára beesett Mito is a zeneterembe, szinte már vártam, hogy jó hírekkel szolgáljon. Benyögje, hogy ez az egész csak egy rossz vicc volt. Viszont amit mondott az rosszabb volt. Teljesen elsápadtam amikor belekezdett beszédébe. Szívem szerint magamhoz ragadtam volna a fiút, és szorosan megölelném. Tudom, hogy Anattal nagyon jó barátok voltak. Ezért talán neki lehet a legnehezebb ez az eltűnés dolog. Végighallgattam a szavait, majd még mielőtt Alex kiléphetne a szobából, hangosan beszélni kezdek.
- Nem leszek az Artes vezére. Az Artes eddig is mi voltunk, most is mi leszünk. Közösen döntünk, ahogyan eddig is! - jelentem ki jól hallhatóan, szinte már döfködve Al hátát. Nevetséges, hogy itt áll egy csomó meggyötört gyermek, és mindenki közül pont ö, egy felnőtt az aki a leggyerekesebben viselkedik.
- Anat távollétében... - a távollét szót jó alaposan megnyomtam, úgy döntöttem, hogy nem hagyom magam átverni ezzel kapcsolatban. - Mi leszünk azok akik tovább viszik az Artest. Össze kell  tartanunk, talán valakik éppen fogva tartják valahol Anatot, és azt várják, hogy szétessen a céh kis darabokra. Együtt erősek vagyunk. Annyi programhiba van a játékban, nem lepne meg, ha éppen az egyiket használná ki valaki. Mondjuk Pierre... - próbálok magyarázatot találni, amibe lehet kapaszkodni, próbálok elszántnak tűnni. Erőlködöm. Már amennyire ez lehetséges. Mély levegőt veszek, és folytatom.
- Tényleg. Össze kell tartanunk. Mi vagyunk az Artes. Egy család. Ez pedig csak egy újabb próba az élettől. Átvészeljük és bebizonyítjuk, hogy mi vagyunk a legrendíthetetlenebbek! - emelem a magasba a kezem, habár a lendület és energikusság hiányzik a dologból, de talán a morált növelem vele. Vagy legalább valami reményt adok vele. Akármit. Oh Anat, mit  tennél most?

Anat meghalt. Most szomorúnak kéne lennem? Nem. Én nem ismerte őt úgy, mint egyesek innen. De a többiek láthatóan gyászoltak. Még Jun is. Most nem mehetek el, és mikor Alex fogta távozóra a dolgot, nem én voltam az egyetlen, aki marasztalni próbálta volna. Tehát maradtam a kislány vigasztalásánál.

Ahogy Saya megemlíti, hogy talán egy közös álomból lehet ismerős, újabb emlékek törnek a felszínre.
-Igen, tényleg álomnak tűnt. Ott, abban ez erdőben hallottam előszőr Anat nevét. Méghozzá abban a kontektusban, hogy megtiltotta, hogy idegenekkel szóba állj. Akkor döntöttem úgy, hogy Anatot látatlanul is a példaképemnek fogom tekinteni. A sors iróniája, hogy pont az ő hirdetésére jelentkeztem mikor fegyverkovácsot keresett a céhnek. Akkor még nem volt célom bekerülni semmilyen céhbe, hanem csak valami szerzödés-félére gondoltam, hogy könnyebb legyen az életem, de gondolom ismeritek Anatot, hogy milyen meggyőző tud lenni. És emiatt lehettem ott a dojoban a céhgyűléskor.
-Ennyit tudok mondani Anatról. De ez mindig megmarad bennem. Az  emlékét senki sem veheti el tölem, töletek. Tölünk.

Talán ez volt életem eddig legkomolyabb beszéde. Shu-tan egyetértése, pedig csak tovább növelte az önbizalmam. Csendben hallgattam a lány megindító szavait, rengeteg érzést vitt bele. Ahogyan egymásba karoltak.. Egyszerűen nem bírtam tovább, én is akartam. Odabújni hozzájuk, érezni az illatukat, megtépázni a ruhájukat. Mindent amit a barátok csinálnak.
- Mi vagyunk az Artes. Te is, én is, ö is, és Anat is. - böködtem végig a levegőben a jelenlévők között, még Cearsora is ráböktem. Majd mire feleszméltem már ott álltam Shu-tan és Al mellett, kezeimet szélesre tárva, próbálom átölelni őket. Szemeimből könnyek törtek elő, és keservesen sírni kezdtem...

Az egész jelenet olyan szürrealisztikusnak tűnt. Ahogy mindenki ölelkezett, mint egy nagy család. Talán nem most kéne zaklatnom őket az én ügyemmel. És amíg nem vagyok Artes tag, addig nem is köthetik meg a kezemet. Nincs igazam?
Timidus... Nem értesz te az emberekhez... de legalább Sayát is odaadom a többieknek, ők talán jobban meg tudják vigasztalni, mint én.
-Biztos hamarabb észrevették, és magányosan elvonultak. Nem mindenki szeret ilyenkor tömegbe verődni. Erről jut eszembe. Meg kell látogatnom Shakant, biztos agodik miattam, azok után ami a viadalon történt.
Kimegyek, azonban a célom nem Shakan, de erről nekik nem kell tudniuk... Elég ha egyedül magamat keverem bajba a nyomozgatásommal.

-Shakant, idehívni? Úgy emlékszem, hogy te már találkoztál vele.
Fordultam szembe a sárkánnyal. 
-És amíg nem vagyok céhtag, te addig csak ne aggódj az én épségemért. Illetve a nyomokat nem követni kell, hanem megelőzni a következő ilyen eseményt.
Majd odahajolok Timihez:
-És nem Shakan az egyetlen, akiért aggódok, de őt értelemszerűen nem hívhatom ide.
Ha még minig az utamba állna bárki is, akkor egyszerűen csak a zsebembe nyúlok, és használom az ott elhelyezett kristályt.
-Urbus.

A Jaden-es (Nolan Daneworth) gyűlés után

Egy alkalmas pillanatban odamegyek Jun-hoz.
-Szeretnék veled négyszemközt beszélni, megoldható?

Picit meglep amikor Cear odajön, viszont mosolyogva bólintok és már követem is a fiút. Vajon mit szeretne? Talán most akar szerelmet vallani nekem? Ah annyira izgatott lettem!
- Miről lenne szó? A toborzással kapcsolatos? - úgy csinálok mintha nem tudnám, picit félre is döntöm a fejem és buta arcot próbálok vágni.

-Hát. Igen is, meg nem is...
Válaszolok a kérdésre.
Toborzás? Mikor Shu talált a bokorban egy szerncsétlen lelket? Ezt nevezzitek ti toborzásnak? Na egy újabb ponttal gyarapodott a lista.
Bár egy kicsit felkapom a vízet, próbálom ezt a mimikámmal leplezni.
-Nem is tudom, hogyan mondjam el...
Miközben az ujjaimat tördelem idegességemben.

A fiú kinyitotta a száját, nekem pedig kétszeresére nőtt a pupillám, a szívem kalapált az izgalomtól, és éppen, hogy elkezdte a második mondatát amikor hevesen felkiáltok, és a kezem a szájára tapasztom, ha sikerül.
- ÁÁÁÁÁLLJ! Ne mondj semmit. Erre fel kell készülnöm! Nem szabad elsietni. Ez nem olyan dolog aminél kapkodni lehet! - arcom picit kipirult a heves pattogástól, közben elengedem a fiút - Bocsánat. Picit elfelejtkeztem magamról. Tudom mire gondolsz, és én is hasonlóan érzem. De azt hiszem egyelőre talán jobb lenne ha... tudod... Nem túl korai ez még? . Az izgatottságom leplezni sem tudom, kezeim magamhoz húzom, és a cipőm kezdem fürkészni, miközben igyekszem nem túl feltűnően kerülni a fiú tekintetét.

-Talán, tényleg nem kéne kapkodni, de úgy érzem, hogy ha nem most mondom el, akkor örökre itt ragadok.
Bár nem értem, mért akarna Jun még tovább itt tartani. Majd a következő mondatára kikerekedik a szemem.
-Te is? Pedig te a céhvezér vagy...

- Egy céhvezérnek is lehetnek érzései! - jelentem ki kerek perec, még a hangom is picit felemelem hozzá. Még ilyet.. - Igazából már régóta láttam rajtad. De nem sejtettem, hogy idáig fajulna a dolog... Azt hittem én fogok előbb megtörni, mert te olyan erős vagy, de úgy tűnik ez neked sokkal nehezebb volt eddig mint nekem. Sajnálom, hogy ezidáig nem vettem észre. - közelebb lépek újra és magamhoz ölelem a fiút, szorosan amennyire csak sikerül. Még most sem hiszem el, hogy itt állunk egymás karjaiban, és erről beszélgetünk... Azóta nem éreztem ezt amióta Mer-chan visszautasított. Teljesen zavarba jöttem. Nem akarom, hogy így lásson.
- Nembaj, ha kicsit így maradok? Azt hiszem belement valami a szemembe... Szóval hol is tartottunk?... Ja igen! Szóval... szerintem ez még korai. Mármint... még semmi sem biztos nem? Még annyira friss ez az egész... és még nem is tudom... hogy mit is akarok úgy igazán. Persze jó lenne, csak... - Hihetetlen, olyan rövid ideje élünk együtt, és máris ez történt.. Habár Mer-channal és köztem is hamar volt egyfajta rezonancia, ezért nem lep meg, hogy most sem kellett éveknek eltelnie hozzá.

Jesszus, azt hiszi, hogy belezúgtam...
Nem ölelem vissza, de nem is lököm el magamtól. Mindkettővel a lehető legrosszabb üzenetet közvetiteném felé.
Visszatartom a hatalmas kisértést, hogy átöleljem a lányt.
-Jun, szerintem félreértesz...
Legjobb kis adagokban visszafordítani a beszélgetést a helyes mederbe.

Szorosabban ölelek, majd amikor a fiú ismét megszólal, egy stílusos mozdulattal végighúzom az arcom a mellkasán, és felpillantok rá. Ennél jobb könny letörlő módszert keresve sem találna az ember. Biztosan eltűnnek a ruhájáról a picike fikuszdarabokkal együtt, mire elengedem...
- Mire gondolsz? Pontosan tudom mi jár a fejedben. Ezt a beszélgetést egyszer már megéltem. És nem engedem. Nem hagyom.. Nem hagyom, hogy... - a hangom picikét elcsuklik, és ismét gyorsan lefordítom a buksim.

Nem kerülhetem ki a dolgot...
-Nos, pontosan tudom, hogy nem arra gondolok, amire gondolod, hogy gondolok. És ha Shu nem említette volna, már megtaláltam a lelki társamat.
Másról akartam beszélni...

- Persze, hogy tudom, de most nem ez a lényeg. Azt akarod most mondani, hogy nem szeretsz. De én nem akarom, hogy kimond, nem szeretném ezt. Nem akarom, hogy téged is elveszítselek.

- De el foglak! - szakítom félbe a fiút mielőtt még folytathatná a mondatát. Ez az annak ellenére mindig csak rosszat szül. - EL FOGLAK MERT ÖNZŐ VAGY! - szakítom el magam a fiútól, megfordulok és dühömben felborítok egy asztalt, felrúgok egy széket, felborigatom a hangszereket, hatalmas rumlit csinálok néhány másodperc alatt.
- Mert mindannyian önzők vagytok... Mer-chan is, Anat is... azt mondjátok, hogy szerettek, és vigyáztok rám, de utána jön a DE... elmentek valahova és nem jöttök vissza... nem válaszoltok az üzenetekre... elhidegültök... Mindig ez van! Én ezt nem bírom tovább. Nem, nem, NEM AKAROM! Nehehem akarohom. - összegörnyedek a földön és elsírom magam. Már régóta kikívánkoztak ezek a gondolatok belőlem, a sok stressz, a sok munka, és a sok szerettem elvesztése ilyen rövid időn belül... és most egy újabb.. Miért nem szeretnek igazán? Miért?
- Szeretném ha szeretnének.. - dünnyögöm alig hallhatóan..

-Jun...
Nem állítom le. Nem hiszem, hogy letudnám. Végighallgatom a mondandóját.
-Én szeretnélek szeretni. De úgy nem foglak tudni, ahogy te szeretnéd. Egyszer biztos megtalálod a hozzád illőt. De az nem én vagyok.
Tartok egy pillanatnyi szünetet. Most már ki kell mondanom:
-Jun, én ki akarok lépni a céhből.

Picit szipogok, körülöttem a szétvert szoba képe kissé ijesztő érzést kelt bennem miközben kipillantok a lábaim között egy gitárt látok a földön, fel akarom emelni és bocsánatot kérni tőle, de nem teszem. Oda akarok menni Cearso-hoz és egy jó erős pofont adni neki majd magamhoz ölelni, lehülyézni és megcsókolni, majd ismét megpofozni. De nem tehetem. Pedig már annyiszor megtehettem volna. Annyi emberrel.. Ez tényleg karma. Azok akiket én szeretek nem tudnak viszont szeretni, ahogyan én sem tudom azokat szeretni akik engem szeretnek. Ennek tényleg így kellene lennie?
- Szóval.. most látlak téged is utoljára igaz? Elmész és soha többé nem jössz vissza..? - nem nézek rá, nem fordulok meg, mozdulatlanul ülök a földön, a lábaim átkarolva, szemeim vörösek a sírástól.