Egy zongorista naplójából

Nem sokakat rázott meg az a látvány, amit a kolosszus Desperado ereje okozott. Egy kis fura természeti jelenség, mely kizökkentette Torubanát a szürke hétköznapjaiból, amit egy rekviem követett. Ott ültem a csodagép fején, és játszottam - szabadságról, fájdalomról, feltörni készülő feszültségekről. Észre se vettem, hogy nézőt kaptam. Csak játszottam tovább, és a melódiát hallgató leány továbbcsodálhatott engem, és a rekviemet. Egészen hajnalig ottmaradt, s csak hallgatott. Mihelyst befejeztem, lenéztem rá: nagyjából velem egyidős lány volt, kifejezetten élénk tekintettel.
- Nagyon szépen játszol. - szólt fel hozzám.
- Köszönöm, de - itt jobbra-balra néztem, megbizonyosodván arról, hogy nincsenek többen. - az jó dolog?
- Hm? - meglepetten nézett rám. - A szép az jó dolog.
- És mit jelent? - Ahogyan ezt megkérdeztem, még az előbbinél is jobban csodálkozott. Tényleg nem tudtam, mi az a szép.
- Nehéz megmagyarázni... - vakarta meg tarkóját.
- Kérlek, tudnom kell.
- Ami nagyon tetszik a szemednek vagy a fülednek, arra azt mondod, hogy szép. Ezért szép az oratóriumod: mert tetszett a fülemnek. - magyarázta egy mosollyal az arcán.
- Óh... - elcsodálkoztam. Értettem a szó fogalmát, s ez jó volt.
- És te mit tartasz szépnek?
Gondolkodóba estem. A kérdés váratlan jött - túlságosan váratlan, hogy alaposan átgondolhassam a dolgot. Lemásztam a Desperado fejéről, s egy hümmögéssel adtam jelt annak, hogy még gondolkodtam. Az ég felé pillantottam - A Hold. Igen, kevés emlékem volt a szépről. A telihold még hajnalban is nagyon jól látszódott, így egyértelműen, határozottan arra mutattam. A lány is arra nézett.
- A Hold? - Nem csodálkozott.
- Aha.
- Tényleg szép. - értett velem egyet. - És miért játszottál?
- Mert kedvem volt hozzá. - feleltem rá monoton hangon.
- Láttad azt a kristályesőt? Az is szép volt.
- Örülök. - vontam meg vállamat. - Azt is én csináltam.
- Tényleg? - Nagyon meglepettnek tűnt.
- Tényleg. - válaszoltam rá. Kezdtem nagyon unatkozni.
- Hogyan?
- A zongorával. Ez egy fegyver. - mutattam rá, szinte büszkén.
- Igazán?
- Tényleg az. - Szinte magától értetődő volt.
- És megmutatod?
- Nem.
- Miért? - Ennyi kérdés és az éjjeli játék kissé lefárasztott. Pihenni szerettem volna, de a lány nem hagyott. Megráztam fejemet, és sóhajtottam egy nagyot.
- Tönkrement. Már csak játszani lehet rajta.
- Kár. - Szomorúnak tűnt, bár nem is értem, miért. - Pedig megnéztem volna.
- Ne akard látni. - néztem rá komolyan.
- Miért?
- Mert gonosz.
- Gonosz?
- Igen, gonosz. De most má...
- Miért gonosz?
- Minden fegyver gonosz, ha rossz célokra használják.
- És te arra használnád? - Sok a kérdés, kevés idő. Ő a válaszokra várt, ám én nem adtam meg neki. Hátat fordítottam neki, zsebre dugott kézzel ugrottam föl a gépszörny csápjára, alváshoz készülődve. A lány vagy fél percig várt, aztán elvesztette azt a maradék türelmét is.
- Nem válaszolsz?
- Helyesen tetted fel a kérdést.
- De hát segítettem neked! - mondta felháborodottan. Fél szememet nyitva tartva, mosolyogva néztem le rá.
- Én meg válaszoltam a kérdéseidre. - öltöttem ki nyelvemet.
- Legalább a nevedet mond meg!
- Raven.
- Felicia.
- Kérdeztem én? - Hogy egyesek mennyire sértődékenyek. Felicia pontosan az az eset volt, hogy ameddig nem szólsz hozzá, addig túléled. Kedves találkozónak indult, ami fárasztó faggatózásba torkollott. Felici megsértődve fújta fel magát, aztán hátat fordítva elviharzott. Vicces volt a sértődése. Vicces - legalábbis azt hiszem.

Mostanában kezdtem közelebb kerülni az idegenek társaságához. Habár nem szántam el magamat arra, hogy magamtól szóba álljak velük, ezzel mégis rengeteg dolgon változtattam. Ha tudni akartam, közelebb kellett férkőznöm hozzájuk - nem állt szándékomban megnyílni előttük, ha nem adnak okot rá. Nem hittem el a rosszhiszemű pletykákat, és nem is izgattak, mégis rengeteget hallgattam, hogy pontosan miért is, azt nem tudom. Egyszerűen kedvem volt hozzá vagy csak az idegenek ostoba szokásait elemezgettem. Ha nem is tartottam nagyra őket, felkeltették az érdeklődésemet. A létért folytatott küzdelmük, a túláradó harci szellemük figyelemreméltó volt. Nem is firtatták tovább, hogy ők igenis élni akarnak. Volt tudásuk és emlékük, s pontosan ezért küzdöttek - volt okuk az élethez. Ha megtudom, ki is vagyok, én se leszek más. Kíváncsi voltam, milyen lennék, ha ténylegesen is az idegenek közé tartoznék -  az eszmélet, a tudás hiányától megszabadultan. Így, ezen gondolkodva jártam fel, s alá, érdekes teendők után kutatva. Kopjámra támaszkodva mentem a fejem után, kint, a szabadban, és nem törődtem a mobokkal. Egyszerű élőlények voltak ebben a valószerűtlen világban - élőlények, melyek azért élnek, hogy az idegenek vérét ontsák. Az idegenek pedig csakis mobok irtásával juthatnak ki innét: egy ördögi kör, melyből nincs menekvés. Nem szívleltem az idegenek halálát - ostobák voltak, tény, de nem érdemelnék meg ezt a sorsot. Nem tehetnek arról, hogy idekerültek. Az Építész azt gondolhatta, mind meghalnak - bár sokan meghaltak, mégis küzdöttek. Az emberi akarat tényleg lenyűgöző hatalom, amivel még ő sem számolhatott. Aztán felmerült bennem a kérdés: ha én is kintről jöttem, nekem is van elemésztő akaratom? Próbára akartam tenni magamat, még ha ez az életembe is kerül - ott kiderül, mennyi óhajom van az élethez. Nem tudtam, miképpen tehetném meg ezt, de mindenképpen olyan alkalomra vártam, ahol az életveszéllyel kellett dacolnom.
- Fiatalember. - szólított meg egy alacsony növésű, szakállas, ősz emberke. - Tudhatnád, hogy ma különösen veszélyes erre kóborolni.
- Jó napot. - köszöntöttem illedelmesen, meghajlással. - Miért mondja ezt?
- Tudod, nem olyan gyakran, pont ebben az időszakban jönnek elő. Úgy mennek, ahogyan jönnek: villámsebesen. Gyilkosak, és nem tűrik a félelem szagát. - mondta rejtélyesen, vészjóslóan.
- Micsodák? - kérdeztem különös érdeklődéssel. Az öreg keserűen kuncogott.
- Majd te is megláthatod őket, gyermekem. Ha jól figyelsz. - Felettébb rejtélyes volt az, amiket elmondott nekem. Olyan lényekről volt szó, amik gyilkosak és neheztelnek a gyávákra. Az öreg elmondása alapján nem csak veszélyesek, de hihetetlen gyorsak lehettek, ráadásul ritkán mutatkoznak az emberek előtt. Rengeteg kérdés sorakozott fel bennem, és mire bármit is tehettem volna, az alak úgy tűnt el, mint ahogyan jött: váratlanul, rejtélyesen. A biztonság kedvéért még körbenéztem, de mintha tényleg a föld nyelte el volna. Csekély instrukciókkal a birtokomban aligha tudnám megtalálni a veszélyes fenevadakat, de ennek ellenére nem adtam fel. Nem tudtam, merre keressem azokat, csak mentem előre, a fejem után - mást nem is tehettem volna. Fegyveremre támaszkodva haladtam tova, a kietlen mezőségeken, néhol egy fa mellett elhaladva. Merre mentem? Nem tudom. Mi volt a pontos célom? Az sem volt biztos, csupán céltalanságom közepette kerestem azokat a bestiákat. Ha olyan gyorsak lehettek, nem voltak termetes jószágok - ezt rögtön kizártam. Ha azt mondta, hogy gyilkosok, akkor már több játékossal is végeztek. Az általam felállított hipotézisnek igaznak kellett lennie. Hamarosan egy újabb leckét kaphattam, mely minden képzeletemet felülmúlta. Akár a villámcsapás, úgy termett előttem az egyik. A méretről alkotott elméletem csődöt mondott: a szörnyeteg hatalmas volt. Annál hatalmasabb csakis a kolosszus Desperado lehetett, de az elveszett, elpusztult. A bestia teljes egészében beárnyékolt, fejéből kinövő szarvai a szó szoros értelmével közre fogtak. Nedves orrával prüszkölve szaglászott meg, miközben acsargóan morgott. A nyálcseppek a földdel érintkezve elpixeleződtek, mindenféle gusztustalanságtól megkímélve. Aranysárga szempárja egyenesen rám szegeződött. Különös nyugalom fogott el, amikor ez megtörtént. A lény bármit megtehetett volna velem - sakkban tartott, meg is ölhetett volna. Nem éreztem félelmet, és hogy ezt hangoztassam, eldobtam kopjámat, kitártam karjaimat, kihúztam magamat, és bátran a szemébe néztem. Néztem? Egyenesen belebámultam a tekintetébe, mellyel jócskán elbizonytalanítottam - vagy csak így hittem? A fenséges állat szemöldökét felhúzván felegyenesedett, miközben még mindig engem nézett. Elülső metszőfogait megcsattogtatva talán megint el akart félemlíteni, ám csalódnia kellett. Hogy valóban csalódott-e, erre a kérdésre csakis a hatalmassága tudott volna válaszolni, de kételkedtem abban, hogy képes lenne az emberi kommunikációra. Szemében nem a meglepettséget, hanem inkább indulatot véltem észrevenni - olyanokat, amik bennem is tomboltak. Azonban, velem ellentétben nem félt indulatait kimutatni - és a bestia teljes frusztrációjában rám üvöltött, nyáltengert rám zúdítva, aztán valamilyen fura oknál fogva átugratott fölöttem, és elviharzott. Meg se próbált bántani, megölni. Képes lenne egy mob félni? Egyáltalán mi a félelem? Elgondolkodva néztem a lila sáv után, mely magánkívül üvöltött. Egy féloldalas mosolyt eresztettem el. A kritikus pillanatban nem féltettem magamat, és átmentem a teszten - de még többet akartam. És ahogyan ott álltam, a szörnyeteg után bambulva, már tudtam, mit akarok:
- Igen, meg foglak találni...

Darkside of the Moon - Part 1

Az újév első napját messze, a céhháztól távol töltöttem. Okkal. Végül rájöttem, hogy hiba volt megbántanom a lányt - három hónap után, mellesleg. Sokat tanultam az idegenek furcsaságairól és ostobaságairól, mire úgy gondoltam, hogy Felicia alapos indokkal sértődött meg. Hogy hol és mikor jelenik meg a lány, arról fogalmam se volt. Rengeteg idegen játszotta a Sword Artot - rengeteg buta, faragatlan, és különösen ostoba idegen, és nem értem rá egyenként megkérdezni, láttak-e egy Felicia nevezetű lányt, aki nagyjából akkora, mint én, kék hajú és zöldben rohangál. Egyelőre annyit tehettem, hogy megnéztem minden olyan szintet, amit a frontharcosok kitisztítottak, és szabad járásúvá tettek. Amit igazán akartam, ahhoz volt időm, bár a kifejezetten népszerű helyeken kellett inkább keresnem, még ha gyűlöltem is az idegentömeg forgatagában sínylődni. Már késő volt, és nem akartam visszamenni a Limenbe. Egy fogadóban szálltam meg kivételesen, ami kivételesen idomult az elvárásaimnak: csendes, meghitt, idegentől kongó - legalábbis egyelőre. Miután néhány szem arany fejében kivettem magamnak egy szobát, esti teázás közepette a fogadós figyelmeztetett:
- A szobájában van egy tükör.  
- És? Mihez kezdjek én egy tükörrel? - kérdeztem meglepetten.
- Hogyhogy mit? Nem közönséges tükör! - mondta magánkívül, már majdhogynem felháborodottan, s már ment is a dolgára. Furcsa és ostoba - mint a többi idegen. Ennyiért képes volt megzavarni egy oly odafigyelést igénylő feladatban, mint a teázás. Mindegy is. A négyes számú szoba sok meglepetést tartogatott a számomra, főleg azután, amiket a fogadós mondott. A szoba kicsi volt: egy íróasztalt, egy éjjeli szekrényt, és egy ágyat találtam benne, s persze a tükröt, melyet a fogadós külön megemlített. Mi lehetett különleges abban a tükörben, hogy így megrémítsen egy kifejlődött idegent?
Nem, nem tűnt különlegesnek. Egy egyszerű, fekete keretes tükör, amiben magamat láthattam. Percekig néztem, miképpen nézek ki. A Hold ezüstös fénye rávilágított a tükörre, a lap egy pillanatra fényben úszott. Mire újból a tükörbe néztem, egy másik fiút láttam a helyemen. Méretre és alkatra majdnem ugyanolyan volt, mint én, haja azonban ébenfekete, s ruházata is sötét volt. Kék sála a tarkója mögül, a mellénél két irányból lefelé lógott, kezét pedig zsebre dugva bámult rám, úgy, ahogyan én néztem őrá. Ha megemeltem kezemet, ugyanúgy tett, tehát csak a tükörképem kinézete változott... vagy tán az enyém is? Nem, a sálam ugyanolyan aranybarna. Tanácstalanul öltöttem keresztbe karjaimat, miközben az ágy előtt ültem. Furcsa...
- Mi olyan furcsa? - kérdezte váratlanul a tükörkép. Attól a momentumtól fogva az alak úgy mozgott, mintha önálló élőlény lenne - s teljesen az volt, leszámítva azt, hogy egy tükörben élt.
- Te vagy a furcsa.
- Szerintem meg TE vagy a furcsa! - mondta lelkesen, kajla, de valamelyest gonosz mosollyal az arcán.
- Te vagy a furcsa és kész. - szögeztem le türelmetlenül. Az alak csalódottan sóhajtott, és csöndben figyelte minden egyes megmozdulásomat. - Ki vagy te?
- Nem tudod? - kérdezte már majdhogynem dühösen. - Én... te vagyok!
- Nem lehetsz én. - mormoltam. - Mert én én vagyok, és te pedig te.
- Aha. Szóval te én és én te. - kezdtem úgy érezni, hogy ez a bárki is sokkal rosszabb és ostobább Feliciánál.
- Nem-nem. Az lehetetlen.
- Már hogy lehet lehetetlen? Szerinted miért vagyok itt és beszélgetek veled? - Ne légy bolond, hogyhogy miért? Túlságosan asszertív vagy.
- Nem tudom, de ezt idekint is meg tudnád tenni. Szóval...
- Hát éppen ez az, nem tudom megtenni. - ezúttal jóval nyugodtabban, de lényegre törően felelt a mondandómra. A változás nem lehetett véletlen. - A te alternatív éned vagyok. Az, ami minden szív mélyén rejlik. És mellesleg a jobbik verzió vagyok...
- Úgy érted, hogy a sötét felem vagy?
- Bingó.
- Akkor ez megmagyarázza, miért vagy ilyen ostoba és idegenszerű.
- Na, miért mondod ezt? Hiszen te is idegen vagy. Te is ember vagy.
- Igen, csak...
- "...éppenséggel más vagyok?" Kérlek, ne légy már ilyen szűk látókörű! Ha nem lennél idegen, miért akartad Feliciát megkeresni? - ...Ezt meg honnan tudja?
- Mert megbántottam.
- És szerinted a megbánás nem emberi dolog?
- Én nem tudom.
- Na látom, hogy lenne miről diskurálnunk... na, de kezdjük szép sorjában. Mi van a tükörre írva?
- The Real One.
- Nos, jó. És szerinted mit jelent?
- Magától értetődik. Mondjuk azt, hogy Az Igazi.
- Látod? Más nem is lehetek, mint a lényed része. Egy darabka belőled.
- Jó, tegyük fel, hogy te tényleg belőlem születtél, de akkor is csak az árnyékom vagy. Mindenben az ellentétem. Túlságosan asszertív vagy.
- Hajh, veled aztán nem lehet normálisan beszélni... - sóhajtott, majd fejét jobb öklére támasztotta. - Na jó, térjünk át komolyabb dolgokra. Most mit gondolsz, mi a valóság? - Lehengerlő kérdés következett, amire őszintén szólva nem tudtam választ találni. Vállmegvonással fejeztem ki tudatlanságomat.
- Aincrad egész társadalma, beleértve az általad nevezett idegeneket, egy szóval meg tudnám nevezni: hazugságnak. Az egész egy nagy hazugság. Annyira, mint amikor azt hitted, ideszülettél. A társadalom, az összetartás, a halálozások. Még a gyász is hamis, olyanokat szánnak, kik nem is élnek.
- Nem. Lehet, hogy az idegenek ostobák, de igaziak. Hiszen itt vagyok.
- Ja, csak éppen azt nem tudod, milyen a kinti világ.
- Miért, te talán igen?
- Mivel a részed vagyok, yep, tudok róla.
- Hazudsz.
- Tessék? Nem értettem.
- Amnéziás vagyok, tehát teneked is annak kell lenned. Semmit se tudsz az életemről.
- Gilbert Kreiss, 15 éves magántanuló, A+ vércsoportú, mérleg, aszcendense oroszlán, kedvenc szín a fehér, művészpárti. Szeretnél barátokat, csak éppen a hercegi származásod blokkolja.
- Csak a véletlen az egész... még én is tudom, hogy herceg vagyo...
- Másfél éve szakítottál a barátnőddel, miután meg akartak ölni.
- Mit mondtál!?

Darkside of the Moon - Part 2

A sötét felem elégedett volt a teljesítményével. Nyájasan mosolygott, mintha megilletődött volna valamin. Az idegenek azt mondanák rá, hogy egyszerűen aranyos és lehengerlően udvarias mosoly ez, de Gilbert volt a bennem megtestesülő sötétség - a gonoszság. Kérdésemet szándékosan tettem fenyegetővé, hadd érezze feltétel nélküli kíváncsiságomat. Barátnő? Odakint? Nem voltam túlságosan visszamaradott ahhoz, hogy ne értsem kijelentését, viszont túlságosan hihetetlennek tartottam ahhoz, hogy bármi is igaz legyen belőle. Semmire se emlékeztem az odakintről, még halvány sejtelmek se adódtak, melyek hozzáláncolhatnának - vagyis ebben a hitben ringattam magamat, mindaddig a pontig, míg fel nem ébresztettek. Azonban sosem mertem volna azt gondolni, hogy Ravennek lehet olyanja, akit teljes szívéből kedvelhet. Gilbert csak ugrathatott, nem hittem neki. Unottan, teli szájból, másra való tekintet nélkül ásított, és mosolygott. Szünetet tartottam. Idegesen eltekintettem, ki, az ablakon, a holdfényes éjszakába. Hümmögéssel fejezte ki türelmetlenségét, aztán odabentről megkocogtatta a tükör sima, de fényes lapját.
- Elérzékenyültünk? - kérdezte aztán.
- Honnan tudhatom azt, hogy nem csapsz be? - Meg kellett bizonyosodnom arról, vajon az igazat mondja-e, vagy csak tényleg blöfföl. A hangulatban rendkívül változó sötét felem egy újabb sóhajtással fejezte ki csalódottságát. Csalódott volt, mert saját magamnak nem hittem. Miért is hinnék az árnyéknak? Gonosz és szívtelen vagy.
- Szívtelen, de vannak érzéseim. - fejtette meg gondolataimat. Néma maradtam. Ő könnyedén beszélt az érzésekről, mintha eszközök lennének, de igazából alig tudott róluk bármit is. - Ha akarod, megmutathatom. Hiszen - keserűen nevetett. - a te fejedben van. Az első alkalom, hogy a sötétebbik felem valami hasznossal állt elő. De így is gyanús volt nekem: miért akarna szembesíteni engem az emlékeimmel? Miért lenne a sötét oly kegyes hozzám? Nyerne-e vele valamit? Választ vártam tőle, ám úgy tűnt, tettette a süketet, s mintha misem hallotta volna belső vívódásomat. Unottan állt ott, ugyanúgy, mint én, a tükör előtt. Nem maradt más választásom.
- Tégy úgy, ahogyan jónak látod. - hagytam rá végül, mire ő nyájasan mosolygott. Széttárta karjait, aztán úgy tűnt, mintha a tükör teljesen beteríti a szobát, így mást nemigen láthattam. Akár ha újból átéltem volna mindazt az időt, amikor volt valami fogalmam arról, ki vagyok és milyen az odakint. A sötét-Raven jó néhány részletet mutatott rólam, és az életemről: szüleim befolyásos emberek voltak, s csupán reggelinél és vacsoránál láthattam őket. Rolf, az az ember, aki a húsvér bátyámnak nevezte magát, tényleg az volt. S ahogyan a részletek megmutatkoztak előttem, úgy kezdtem emlékezni arra a személyre, akit odakint is Gilbertnek hívtak: engem. Ám aztán feltűnt az a lány is… a nevét akárhogyan próbáltam, de képtelen voltam felidézni, és egyszer sem hangzott el, noha biztos voltam benne, hogy oly fontos lehetett nekem, mint Rolf. Kedvelt, ahogy én is őt. Kézen fogva jártunk, fűben hemperegtünk, és hozzám bújt, miközben zongoráztam neki, vagy ha fázott. Boldog emlékek ezek, melyek egyetlen keserű képbe torkollottak. Ugyanaz a vörös valami lepte el bal vállát, ami az Anat által forgatott fegyverből is szivárgott. A karjaimban feküdt, és sírt.
- Ez fáj… - suttogta. Fáj? Vajon mi lehetett az? Szenvedett - és az mi? A szó ott volt bennem, a szívemben, mégsem tudtam annak jelentését: szenvedés. Az emlékek után egyáltalán nem éreztem magamat jobban, sőt, állapotom inkább rosszabbodott: most még inkább összezavarodtam. A sötét lényem aljas módon kuncogott, miután az emlék kavalkád abbamaradt.
- Most talán elégedett vagy? Én tudtam. - kérdezte kárörvendően, mégis lágy, nyájas hangon szólalt meg. Teljes sötétség volt, és még a szoba is eltűnt. Úgy éreztem, hogy iszapban vagy futóhomokban állnék, és mintha az árnyékok anyagi alakot öltöttek volna.  Ő könnyedén megállt rajta, hiszen ő maga is az árnyék szülötte lehetett, ám engem lassan kezdett elnyelni a sötétség.
- Te vagy az oka annak, hogy szenvedett. - folytatta végül. - Miért is? Hogy utána is szenvedjen. Meg akarod óvni azt, ami fontos a számodra, de elveszíted. A sorsod az örökös egyedüllét, és a szíved ugyanolyan sötét, mint az enyém! - Ennek semmi értelme sem volt, mégsem tudtam ellenkezni, s nem állt szándékomban. Tehetetlen voltam ekkora kétségbeeséssel szemben. Nem kértem segítséget. Ki hallaná meg egy tükörbezárt fiú segélykérését? Senki. A fekete iszapos anyag már a vállamig ellepett, s semmit se tettem annak érdekében, hogy megmeneküljek. Éreztem, hogy úrrá lesz rajtam a kétségbeesés, tehetetlenség, sötétség. Fogalmam se volt arról, mi fog velem történni, ha elnyel az iszap, ám mégis úgy gondoltam, már nem lehet megszabadulnom. Eleget küszködtem az emlékeim megkaparintásával és a szavak értelmezésével. A sötét-Raven talán tudhatja a megoldást, tehát hagynom kellett, hogy megemésszen.
- Végem va…
- Csak ne olyan hevesen. - Ismerős hang szólt hozzám, majd egy kéz a hajamnál fogva húzott ki az iszapból. Kellemetlenül esett a rángatás, ám valahogyan sejtettem, ki mentett ki a sötétből - még ha emberi alakjában nem is ismertem rá. A jelenléte, a kisugárzása olyan volt Sleipnirnek, hogy rögtön rá tudtam volna ismerni… még ezer idegen között is. Sötét alteregóm frusztráltan morgott, ahogyan az aranyhajú, lángoló tekintetű férfi elém áll, s egyberakott fegyverét őrá szegezte. Semmit se értettem az egészből, s kicsit sem éreztem jobban magamat Sleipnir társaságában.
- Miért? - tettem fel neki az egyszerű kérdést.
- Most, hogy szembesültél igazi valóddal, tényleg a sötétséghez ragaszkodsz? Most csalódtam benned, Gilbert Kreiss. - Honnan tudhatta az igazi nevemet?
- Szép! Most neked hála, kezdhetek mindent elölről! - vonta meg sértődötten a vállát a sötétebbik énem.
- Micsoda? - kérdeztem hüledezve. - Erre ment ki az egész játék?
- Nem igazán.Abban igaza van, hogy hiába hoztál ilyen áldozatot a lány védelméért, hiszen elég erős vagy ahhoz, hogy anélkül is megvédd. De rajtad áll, hogy a sötétséget vagy a fényt választod. És sosem vagy egyedül.
- Nem-nem, akkor is magányos marad. Lehet, most vannak társaid, de egyszer mindent el fogsz veszíteni! - gonoszul kacagott, majd aztán a fekete-Raven egy varjúraj formájában el is illant. Sleipnir megkönnyebbülten sóhajtott, miközben leengedte fegyverét, s rátámaszkodott.
- Benned megvan a fény.
- Fény? Mi az?
- Egy olyan erő, ami átragyogja a sötétséget, és időtlen idők óta egyensúlyban áll azzal. A jóakarat megnyilvánulása, amivel kapcsolatba léphetsz velünk.
- Velünk?
Sleipnir elmosolyodott.
- Nem én vagyok az egyetlen varázslény, akit idézésre használhatnak. A te képességed lehetőséget nyitott ahhoz, hogy fizikai formát nyerjek Aincradban.
- Akkor… mi vagy te?
- Program. Az idomárok petjeihez hasonlóan épültem föl, de nem abból a célból. Elsősorban képességtámogató szerepem van, de amikor szánt szándék nélkül megidéztél, fel kellett mérnem az erődet. Ha elbuktál volna a próbámon, már nem élnél. Ezek szerint Kayaba teljesen véletlenszerűen választ ki játékosokat, kiknél jelennek meg ezek a szörnyek. Ha sikerül meggyőzni, akkor a szövetségesed lesz, ha nem, meghalsz. Egy erőpróba, ahol a gyengék elhullnak, az erőseket pedig felvértezi ezzel a képességgel.
- Habozás nélkül végeztél volna velem?
- Sajnálom, igen. De már egy jó ideje figyeltelek. Mikor magadhoz tértél, és magad állítottad le a Desperadot… mindig figyeltelek. Amikor eljött az idő, és szemtől szembe álltál velem, te akkor is feladtad volna a küzdelmet, nem?
- De nem hagytad, hogy feladjam. Beszéltél hozzám.
- Máskor sem adhatod fel. Én úgy hiszem, több hozzám hasonlóval is találkozni fogsz, és rajtad múlik, hogy a barátaid lesznek-e vagy a végítélőid.
- Egy kérdést engedj még meg.
- Mond csak.
- Amikor a társam lettél… köze van a sötétségemnek ahhoz, hogy nem szóltál hozzám?
- Megdicsérlek. Rájöttél magadtól, hogy amíg hagyod, hogy a sötétség lovagoljon rajtad, addig nem fogsz tökéletesen meglovagolni engem, és más Fantomlényt sem.
- Köszönöm. - Távoztam. Éreztem magamtól is, hogy csupán el kellett indulnom valamerre, és már ki is jutottam a tükörből, s ismét az ágy előtt ültem, nagy levegőket véve. A tükörben ott volt Sleipnir, ezúttal idézett alakjában, majd a Hold újból rásütött a tükörre, s a fényesség után eltűnt. Bizakodva néztem fel az ezüstösen ragyogó égitestre. Tudtam célomat: a Sleipnir által megnevezett Fantomlényekkel kell találkoznom ahhoz, hogy többet tudhassak magamról. Ők biztosan tudtak... hiszen mindvégig figyeltek.

Az áruló

1.

Miért döntöttél úgy, hogy felkeresed?
Mert tudni akartam valamit. Valami fontosat.
De miért ő?
Ő az egyetlen, aki választ adhat a kérdéseimre. Az emlékeim között láttam… valahol.
Van, amikor jobb, ha nem tudod meg az igazságot. Ő nem biztos, hogy…
Visszatartasz?
Boldogok, akik tudatlanok.
Én nem leszek boldog. Addig nem, míg nem tudom az igazat.

Hajthatatlanul vágtatott előre, hűséges paripáján. Először tűnt a lehető legelrettenthetetlenebbnek, ambiciózusabbnak - ezt a hívatlan genjuk is érezték, és nem tudták hova tenni a fiú szokatlan viselkedését. Ennek ellenére, amiben csak tudták, támogatták. A ló töretlen reménnyel vitte társát, azzal a gondolattal, hogy még nincs késő: a lovag bármelyik pillanatban meggondolhatja, magát, s megálljt parancsol neki. Nem így történt. Gilbert éppenséggel gyorsabb tempót várt el Sleipnirtől. A ló megbokrosodva szedte patáit, megzabolázhatatlanságában nagyokat prüszkölt.
Hamarosan esni kezdett. A vasparipa ismeretlen erdőkön kalauzolta át ifjú lovasát. Raven látás- és észlelésjártasságát egyaránt bekapcsolta, hiszen érezte, milyen közel a cél. Az eső apró cseppekben esett, néha még dörgött is, de a kedvezőtlen idő nem áztatta fel a vidéket. Sem eső, sem vihar nem szabadhatott gátat a fiúnak, és amikor meglátott egy alakot a bozótosban, összeszűkített szemmel egyetlen helyre összpontosított. A ló megugrott, és igyekezett beérni az idegent. A karmazsin sáv kígyóként mozgott a homályban, s amikor a genju el akarta taposni, egy penge villanása, csattanása bizonytalanította el a szóban forgó paripát, majd egyetlen lökéshullám visszább lökte Sleipnirt a célpontjától. A bokorból egy újabb sáv bukkant elő, mely az álombéli fiú alakjává növekedett.
Te?! - horkantott fel meglepő ingerültséggel a ló, miközben szolidan letessékelte hátáról társát, s harcos kinézetét öltötte fel. A kapucni alatt rejlő mosoly felettébb gúnyosnak és szelídnek tűnt, egyszerre, és éppen ez volt az, ami a mindig higgadt Sleipnirt dühítette. Vagy talán volt valami más is?
Régen találkoztunk - kuncogott az ismeretlen, álombéli törpe, keresztbe öltött karral, aztán a fiúra nézett, kissé meglepetten. Nem hitte volna, hogy komolyan gondolja mestere kihívását, de valamiért mégis örült, amiért megjelent. A csuklya alatt megbúvó ibolyakék szemek a szóban forgó ismeretlenre összpontosultak, mely most mindenféle óvakodás híján, magabiztosan lépett elő a bokorból: szálkás testalkatú, Gilbertnél fél fejjel magasabb, kissé sápadt, enyhén beesett arcú férfiú állt, büszkén kihúzva magát. Mélyzöld íriszei fegyelmet követeltek, miképpen bal karjára húzta karmazsin köpenyét. Nem szólt semmit. Megtartotta Gilberttel a szemkontaktust, míg a lóból lett harcos le nem sújtott az általa gyűlölt idegenre. A szóban forgó, gyermekálcát viselt lény forgószélként tért ki a kard elől, melyet Sleipnir iszonyatos erővel lendített meg.
- Szólj rá. - mormolta alig hallhatóan a rejtélyes férfiú, majd hátat fordított a lovagnak. - Ha életben akarsz maradni, az erődnél többre lesz szükséged. Itt is maradhatsz, de csak szűkölködő kutyaként fogsz meghalni, hogyha ennek egyszer vége lesz. - Azzal el is illant, a legközelebbi fasor mellett. A fiú lassú, komótos, de zajtalan léptekkel követte a különös fiút. Gilbert összepréselte ajkát, majd a harcos intelmét figyelmen kívül hagyva rálépett az útra - az útra, melynek végén az van, amit igazából keres.

Szerinted rossz, ha az igazságot keresem?
Az sem jó, ha mindent tudsz.
Egyszerűen nem bízol benne.
Nem, de nem ezért tartottalak vissza.
Akkor miért?
Ő veszélyes. Meg is ölhetne.
Én előbb ölöm meg, mielőtt kardot ránthatna.
Gondolod, hogy túlélnél egy találkozást egy olyannal, aki lepaktál az Árulóval?
...Kivel?

A fiú megtartotta a tíz lépésnyi távolságot az idegentől, aki csak Endének hívta magát. A vörös köpenyes ifjú figyelme egy pillanatnyira sem lankadt: idejük nagy részét a távoli vadonban töltötték, messze, az idegenek zsibongásától. Csakis akkor szóltak egymáshoz, amikor szükségesnek érezték, s azok az eszmecserék is nagyjából Ende tanácsaiból álltak, semmi többől. Gilbert gondolatait a csodálat és az ellenszenv ötvözte: sosem gondolt volna, hogy ilyen emberi lény egyáltalán létezhet, ám kissé undorodott a szokatlanul rideg viselkedésétől. Régi önmagára emlékeztette, mikor mindent és mindenkit eltaszított maga mellől... mikor azt hitte, rajta kívül nem létezik semmi és senki... mikor nem vágyott másra, csak a saját társaságára... mikor még csukott szemmel járt.
Meglehetősen meleg, de esős nyárnak ígérkezett. Kevés alkalmak egyike volt az, amikor a iú és a furcsa útitársa az első szintek környékein barangoltak.
- Itt jó lesz. - Ende a negyedik szint homokos partján vetette meg lábát. Elégedetten hunyta le szemét, mikor csupasz tagjait a vízbe mártotta. A lovag - enyhén szólva - zavartan állt a férfiútól nem messze. Türelmetlen, s meglepett volt. Keresztbe font karral, felvont szemöldökkel számolta a perceket, várt, miképpen igyekezett az értelmetlenebbnél értelmetlenebb kérdéseit megzabolázni. Tudta, hogy a válaszokat nem fogja egykönnyedén megszerezni, noha egy hét után azért többet várt - jóval többet. A fodrozódó tengerre vetett egy pillantást, majd a helyzetébe beletörődő halk sóhaját követően Ende mellé heveredett le. A csend-teremtette nyugalom erőt vett rajta, mely a pillanatnyi türelmetlenségét egy hullámverésnyi idő alatt oltott ki. Nem érzett se gondot, se aggodalmat: semmi olyat, ami Gilbertet feszélyezhetné. Pillanatnyilag még a céhtársainak a jóléte sem érdekelte, holott az elmúlt idő alatt, melyet Endével töltött, nem tudta kiverni az aggódó gondolatokat a fejéből.
- Csoda, hogy még élsz. - törte meg a csendet a szóban forgó ifjú, majd a lovag felé sandított. - Tele a fejed hülyeségekkel! Gondolod, így túlélnéd a harcot a veled egyszintű szörnyekkel?
- Ezt meg honnan a... - A fiú gombócot érzett a torkán, miképpen a nem is olyan régen történt esetek egyikére gondolt: nem elég, hogy az élete egy hajszáltól függött, azt sem tudta rendesen megvédeni, akit kellett neki... és az ostoba, segítőkész fiú is halott. Ende keserédes kuncogása nem csak élt adott kijelentésének, de még jobban felhívta Gilbert érdeklődését.
- Nem vagy az a tipikus hidegvérű, aki mindent tökéletesen megcsinál - folytatta. -, és sosem voltál az.
Gilbert sejtelmesen hümmögött. Hirtelen nem tudta eldönteni, a férfiú vajon tényleg ennyire ismeri, vagy csak a bolondját járatja vele? Még ha az odakintből a barátja is, nem hitt a fülének. Ende fölállt a homokból, a fiú háta mögé kerülve, kezét a ledöbbent Gilbert vállára tette.
- Nem lesz időd másra gondolni, ha a saját és társaid életéért küzdesz. Harcolj érzelmekkel, de sose hagyd, hogy maguk alá gyűrjenek!

Ha tudnád, milyen ő...
Az Áruló?
Ez nem rád tartozik.
De, már rám is. Említetted, és az idéződ vagyok. Jogom van tudni az igazat.
Ha ilyen könnyű lenne, hidd el, elmondanám...
Nem... nem! Nem mondanád. Viszont ha tudnám, mennyire veszélyes, akkor szóba se álltam volna vele. Ha szóltál volna...
Miért vállalod a felelősséget azokért... akik nem is tartoznak hozzád?

Pixelzápor nyomán valamerre tartottak. Egyikük sem sejtett túl jót, s amint érezték, a baj igencsak közel van, megkettőzték tempójukat. Vörös nap virradt. Ende gondterhelten nézett a sárgás felhőfoszlányokkal tarkított égbolt felé, majd ingerülten felmordult. Fejét az ismeretlen hely felé fordította, aztán teljes felszerelését magára öltve az általa figyelt terület irányába rohant. Gilbert egyedül maradt. Vagy túl szintesnek vélte útitársát, vagy egyszerűen túlontúl vakmerőnek, akinek már nincsen veszíteni valója. Egy csöppet elgondolkodott ezen, de arra jutott, hogy jobb, ha majd magát, Endét kérdezi meg... hiszen a barátja. Ettől függetlenül kissé furcsának találta a terület feltérképezése nélkül a bozótosba való vetődést. Kezeit leengedte maga mellé, szemeit lesütve gondolkodott. Mielőtt bármit is tett volna, biztosra kellett mennie, nem les-e őrá és a férfiúra veszély: látás jártasságát aktiválva méterekre távolabb, az erdős részen túli tisztásra fókuszált. Egyetlen egy személyt látott, mely meglehetősen lassan haladt. Nem tudhatta biztosra, mi történt, míg saját szemének - nem a rendszer - világával nem láthatja. A fiú minden veszélytől való félelmét latba vetette, és felszereléseinek felvétele nélkül rohant arra, amerre Ende tartott. Ám mire igazán megindulhatott volna, az imént említett ifjú lefékezett, a sűrű legmélyén. Mintha Gilbert tanácsára várt volna, aki bár óvatosan - a biztonság kedvéért -, de semmitől sem félve haladt tovább. Nem érezte a veszély véges közelségét, mégis, valami rosszra számított, amitől nem a leghatározottabban lépett ki a bozótból. Szemét valami furcsa, ám nem ismeretlen tényező csípte, amikor meglátta a földön félájultan heverő lányt. Pillanatról pillanatra bizonytalanabbnak tűnt az alakja, miképpen az apró pixeldarabok elszakadtak az avatárjától. Bár a fiú nem ismerte, az ölébe fektette, tehetetlenségében, és nézte az idegen végének közeledtét.
- Nem segíthetsz - Ende kevesebb óvatossággal lépett elő, visszafojtott indulataitól eltorzult arccal lesütötte tekintetét. Kezei ökölbe rándultak. Gilbert egy szemvillanásnyi időre vette fel a férfiúval a szemkontaktust, aztán az égbeszálló pixeldarabokat figyelte.
- Biztos? - kérdezte, sírós hangon. Nem vette rá magát arra, hogy ismét könnyeket ejtsen, de tisztában volt a dolog komolyságával, és ezzel ismét meglátta magában a változást. Kenichi halálakor ugyan nem ismerte be magának, de könnyejtés nélkül is siratta őt... és most már egy olyan lányt is, akit régen mindenféle ok nélkül ostoba idegennek hívhatott volna. - De... elkéstem.
- Nem vállalhatsz felelősséget minden emberi lény haláláért, de mindig van sanszod, hogy megelőzzed a bajt. - Az indulatok ellenére Ende ingathatatlannak tűnt, aki már tudta, sőt, a vérében volt, mit kéne tennie. A fiú keserűen bambult maga elé, mikor a lány lehunyta szemét, és teste apró pixeldarabokra robbant. Kezeit göcsörtösen ugyanabban a pózban tartotta, mikor az idegen lányt ölbe fektette. Nehéz volt elengednie a keserűbbnél keserűbben hangzó gondolatokat, de még a fiú is kényszerűnek tartotta a többi lehetséges halál megakadályozását. Senkihez sem kötötte úgy magát, mint céhtársaihoz, és ez volt számára a legrémítőbb: mi lesz, ha egy napon így talál rájuk? Valami olyasmi érzése támadt, hogy ennek lehetősége semmiképpen sem elhanyagolható, ám a katasztrófát - ahogyan azt Ende említette - meg tudja előzni. A szemét megdörzsölte, majd határozottan állt fel a harmatos fűből. Társa némán biccentett, aztán lassan megfordulva elindult, egy újabb, ismeretlen táj felé. A lovag még egy utolsó pillantást vetett a pixelborította pont felé, majd követte a harcost.

- Azt gondolod, hogy vezeklésből mentem végig a próbákon?
- Próbák? Nem, Gilbert Kreiss, ez önmarcangolás. Miért változol meg mások kedvéért?
- Mert hibáztam. De nem vezeklek. A magam ura vagyok, és a saját utamat kell követnem.
- És számodra ez a leghelyesebb út?
- Ha elmondtad volna az igazat, barátom, akkor lehet, ez meg sem történik.
- Lehet.

- Mond csak, mit vársz te őtőlük?
- Tőlük?
- A hívottaktól. A fantomoktól. Ahogy elnézem, elég közel állsz hozzájuk.
- Hát persze. Megismertem őket, megbarátkoztam velük. Segítenek, hogyha…
- …Baj van. Ez érdekes.
- Miért lenne az? Hogyha ismered ennek a kapcsolatnak a lényegét, akkor szerinted mi ebben a meglepő?
- Azt állítod, hogy a fantomok a barátaid. De csak programok, amit Kayaba Akihiko hozott létre… és mégis, minden lénynek megvan a maga története, legendája. A játék vagy másfél éve a börtönünk, mégis egy örökkévalóság, ha valami vagy valaki legendássá válik.
- Minden perc örök.
- És gondolod, hogy az ilyen apró örökkévalóságok nem fognak kicsúszni az ujjaid közül?
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Igaz, hogy az idézettek maguk választják a jelöltjeiket, de nem fognak mindig megvédeni a haláltól.
- Én… én ezzel tisztában vagyok. És nem egyszer néztem szembe úgy a veszéllyel, hogy segítség híján voltam. Sosem kérnék olyat tőlük, amire senki más sem képes.
- Szép, de mi lesz, ha egy nap újból meg kell küzdened velük?
- Nem fogok, hiszen…
- Na! Te jobban tudhatod, hogy ez megtörténhet. Nem saját akaratukból, de bánthatnak téged. Ki vagy te, Gilbert, hogy mások sorsáról - még ha programok is - ítélkezz? Megölnéd a becsben tartott barátaidat, akikkel ennyi mindenen keresztülmentél?
- Idéző… idéző vagyok és lovag. És a legkevésbé sem gondolom azt, hogy ez valaha megtörténik. Ugyanis nem fogom hagyni!
- Akkor ezt megbeszéltük.
- Ez mire volt jó?
- Meg kellett tudnom valamit.
- Te most engem kóstolgattál?
- Nem mondhatnám. Éppen csak megízleltelek. Kíváncsi voltam, milyen íze van a bizonytalanságodnak, de semmit sem éreztem. Semmi olyat, ami aggodalomra adhatott volna okot. Sosem tudhatod, mivel kell szembenézned és mit hoz a jövő, de egy valamit jegyezz meg: még ha kilátástalan is a helyzetet, nem lesz időd kételkedned magadban! Sosem tudhatod biztosra, hogy a reménytelenségben nem történik valami csoda. Ha ellenfeled meg is próbál téveszteni, ne hagyd el magadat!
- Don’t worry, be happy?
- És még valami… hanyagold ezt a béna titulust, jó? Rontod az imagemet, ha megtudják, hogy egy „idézővel” rohangálok. És… ahova tartunk, muszáj lesz kerülnünk a figyelmet.
- Hová megyünk?
- Majd holnap. Most pihenj le.

- Tudom, hogy csak meg akartál védeni.
- Csak? Gilbert Kreiss, nem most lesz az utolsó alkalom. Még nem.
- Mit gondolsz, mi lesz, hogyha ennek... vége lesz?
- Valószínűleg semmi.
- Semmi?
- A halál utáni semmiség... kietlenség. Nekünk ez lesz a sorsunk.
- Ha ezzel tisztában vagy... akkor, mégis segítesz nekem? Miért vagyok neked ilyen fontos?

Akármennyire is gondolta a genju helytelennek az Endével kötött különös szövetséget, az oroszlán különös, de beletörődött a változásba. Habár jobbára megszokta a változásokat, mint bármelyik más fantom, amit Gilbert a barátjának nevezhetett, ez meglepő ténynek bizonyult. Hova tovább, Sándor felengedte a hátára a férfiút. A szóban forgó szárnyas oroszlán egyelőre a társa utasításait követte, természetesen Endén keresztül: menjen arra, amerre a szél repíti. Szemlátomást egyelőre még a számos életben szerzett tapasztalatokkal rendelkező harcos sem tudta, mit kéne tenni, vagy csupán azon gondolkodott, miként érje el az egy nappal előtti célját, melyről Gilbert még nem tudhatott.
Verőfényes délelőtt volt. Az oroszlán nem volt szembetűnő jelenség, elvégre leginkább a felhők felett körözött, szabadságát egy hosszabb idő után kiélvezve. Természetesen akadt egy-két alkalom, mikor látszólag elvetette a sulykot - néhány forgást, bukfencet végre hajtva -, ám legtöbbször megfogadta idézőjének szavait. Nem tűnt rövid időnek az égi világban való barangolás, mégis, vagy egy óra telt el, mire Ende bármire is jutott. Minél többet repültek, Gilbert annál jobban érezte a repülés-okozta hideget. Kellemetlenkedve húzta arcára aranysárga kendőjét, s megborzongott. Nem mintha nem élvezte volna a Sándorral való repkedést, de lassacskán szükségesnek érezte Ende céljának teljes magyarázatát, függetlenül attól, hogy az említett férfiú nem kedvelte a felesleges csevegést. Régen talán ő sem tartotta szükségesnek a kommunikációt, de ez már egy éve megváltozott. Voltak olyan dolgok, amikről beszélnie kellett, lehetett szimpatikus vagy felettébb bosszantó alany. Gilbert egy darabig még gondolkodott, szóljon-e Endének vagy sem: törökülésben, kissé görnyedt háttal előre hajolt, s alig hallhatóan hümmögött.
Na, még ma eldöntöd? - Az oroszán vagy belelátott a fiú fejébe, vagy már ő maga is unta már a céltalan repkedést. Ettől függetlenül a hangja semmiképpen sem hangzott türelmetlennek, épphogy csak erélyesnek, ellentmondást nem tűrőnek. Szárnyait meglebbentette, s méterekkel előrébb jártak, eredeti pozíciójukhoz képest.  
- Várj egy percet - Ende lenézett, de a felhőfoszlányokon és a földön elterülő zöld mezőségeken semmi egyebet nem láthatott, ami figyelemre méltó lett volna mind Gilbert, mind az ő számára.
- Szóval, milyen vörös céhet is keresünk pontosan? - Miután Sándor enyhe türelmetlenséggel hangoztatta a fiú szavait, határozottabban kérdezett rejtélyes útitársától.  
- Egy kisebb céhről van szó, nem frontharcosnak valóak, de a Blackblood Alliance veszélyes, ha a türelmükkel játszadoznak. - felelte, kis váratva. - A közelmúltban ütötték fel a fejüket. Egy zsoldos céh, akik a kis hírnevüket használják fel ahhoz, hogy céljukat bevégezzék, miközben a lehető legkisebb nyomot hagyják maguk után. De mostanában nem is olyan szégyenlősek.
- Remek! - sóhajtott fel, nem kis gondterheltséggel a fiú.
- Ha lehetetlenség lenne, nem kérnélek, hogy velem gyere. „Nem várok el olyasmit tőlük, amit más sem tudna megcsinálni”. Nem igaz? - Ende dermesztő komolysággal, ellentmondást nem tűrően nézett őrá. - Szükségem lesz egy szívós tankra… és a madarak azt csiripelték, hogy komoly páncélerővel vagy felruházva, Gilbert.
A szóban forgó lovag enyhe illettséggel tekintett el, valahova a távolba. Sosem hencegett a játékban elért, megemlítendő eredményeiért, de jól esett neki - még ha emiatt szánalmasnak is tűnik. Miután tudomást szerzett az odakintben lévő szabadságról - a szintek, statok, indikátorok hiányáról -, érdemtelennek gondolta azokat a meglehetősen ostoba idegeneket, akik a szintek és a felszerelések-adta biztonság alapján válogatják meg barátaikat, hogy az értéktelen kis életüket menthessék. Erre a gondolatra undorodva nézett maga elé, azok arcát felidézve, akik már a legkisebb látszatra is érdekembereknek tűntek. Mindig is arra vágyott, hogy egy nap móresre taníthassa azokat, akiket méltán nevezhetett ostobáknak. Az útitárs felé kapta tekintetét, majd egy cöh-t hallatva, enyhe elégedettséggel elmosolyodott.
- Lehet bármilyen erős is - szólt aztán, néhány pillanattal később a lovag. - vannak olyan ütések, melyeket a legkiválóbb páncél sem bírhat ki.
Ende majdhogynem megvetően húzta fel szemöldökét, aztán - a fiút is megdöbbentő - nevetéssel hangoztatta tetszését. Az oroszlán is majdhogynem ijedtségében borzongott meg, könnyednek aligha nevezhető röpte közben. Gilbert tanácstalanul várt Ende magyarázatára.
- Ne haragudj. - Viszonylag hamar lenyugtatta magát, habár letaglózóan huncut féloldalas mosolyát nem tűntette el. - Tudod, emlékeztetsz valakire.
- ...Tessék? - A lovag fenyegetően hangzatos hanglejtése kizökkentette a harcost a pillanatnyi derültségének állapotából.
- Semmi. Csak eszembe jutott valami. - Ende ölbe tett karral, már jókedv hiányában meredt előre. - Mennyi HP-d van?
- Hmm… kicsivel kevesebb a kétszáznál. - A válaszra az útitárs döbbent komolysággal nézett társa íriszébe.
- Ne viccelj, így nem megyünk. - jelentette ki határozottan. - Semmi értelme sincs a fényes páncélnak, ha nem raksz eleget HP-ra.
- Akkor mi legyen? - kérdezte gyanús kíváncsisággal a fiú, néhány évvel idősebb társát.
- Kazamata. Még egy szint, és csak életre rakj! Ha a legpáncélosabb vagy, akkor ez is menni fog. Ne félj, tudom, mit csinálok… mellesleg, hogyha fronton harcolsz, azoknak több haszna van, akik egy bizonyos statra sokat osztanak. - Elégedetten hunyta le fél szemét. Ende újabb okot adott arra, hogy Gilbert csodálja, és közben gyanakodjon rá.
- Ho… honnan tudsz te ennyi mindent?
A kérdésre Ende a lovag füléhez hajolt. Hangja érces volt, büszkén csengő.
- Egyszerűen csak figyelek.

- Hinryu miért áruló?
- Aki nem fogadja el a végzetét a genjuk között, azt árulónak tartjuk. Persze van mód törlesztésre, de ő nem tartja lényegesnek.
- Vagy nincs miért törlesztenie?
- Hiba volt megbíznunk benne. Könyörtelenül önző.
- Köztetek az önzőség, hogyha valaki élni szeretne?
- A befelé fordulás... kiirtandó. El kell pusztítani.
- De milyen áron?

Látszatra úgy tűnt, mintha különösebb cél híján loholtak Solvik kihalt, éjjeli utcáin. A homályban egy sötét alak, mozgásba lendülve, pillanatról pillanatra eltávolodni készült az üldözők gyanakvó tekintetei elől. Néha-néha megugrott, annak reményében, hogy így az idegen lerázhatja kéretlen követőit. A holdvilágos éjjelen, a párás csillagokkal kirakott égbolt alatt a három alak űzött vadakként vetődtek ki a biztonságot jelentő védőzónából a szabadba, a füves pusztaságba.
A lovag feszülten ügyelt mind a haladási irányra, mind az üldözött legkisebb mozzanatára. Míg ő kivont karddal és pajzzsal, Ende egy szál rapírral a kezében száguldott. A szürke, kapucnit viselő alak egészen gyorsléptű volt - Gilbert ezt meglehetősen gyanúsnak vélte ahhoz képest, amit társa korábban állított. Habár számítása vette Ende félre tájékozottságát, ám nem igazán tudta elképzelni róla, hogy bármiben is kikezdhető a tudása. Ő tisztelte emiatt, éppen ezért nem juthatott eszébe kételkedni a férfiúban. Egyelőre az utóbbit tévesnek, de semmiképpen sem elvethető hipotézisnek vélt, amit majd egyhamar alapos vizsgálat alá kell vetnie. Most azonban arra is ügyelnie kellett, hogy ne tévessze szem elől az űzöttet, s kitartása bírja még egy darabig. Noha lábaiban még volt erő, különös fáradtság gyötörte. S ahogyan ezt érezte, a szürke köpenyes hátravetette csuklyáját (nagyjából Gilberttel egykorú, fekete hajú fiú volt, hófehér bőrrel, álmatlanságtól táskás szemekkel), s íját elővéve felajzott rá egy nyílvesszőt, majd kilőtte azt. Annak végére forrasztott fémhegyén különös zöld színű részecskék foszforeszkáltak. Míg Ende óvakodva vett vissza a tempóból, társa elé vágva tartotta ki kristálypajzsát, amiről bár a nyílvessző lepattant, az irányváltás pillanatában a fiú jobb arcfelét súrolta. Eleinte, a fáradtságával egybe vetve, enyhe bizsergést érzett ott, ahol a nyílvessző érintette, semmi többet. Nem adta fel az üldözést, ahogyan partnere sem. Az idegen íjászfiú újabb nyilakat engedett útjukra, melyeknek szapora rohamait Gilbert - ezúttal - rendesen hárított. Egyszer csak elviselhetetlen gyengeség vett erőt rajta, miközben észlelte, hogy bár lassan, de az életpontja - páncélját tökéletesen figyelmen kívül hagyva - csökkenni kezdett. A státusz kijelzőjén nem egyszer villogott, a mérgezés miatt, de ez most jóval másabbnak - kegyetlenül erősnek - vélte. Látása és lépte egyaránt bizonytalan lett, erőtlen zihálására még Ende is felfigyelt. Az utóbbi megálljra intette partnerét, majd egy kavicsot felkapott a földről, remek célzására hagyatkozva megpöccintette azt. A meglehetősen csekély méretű kődarabka meglepő gyorsasággal és pontossággal tarkón találta Ende célpontját, mely aléltan terült el a füvön. A rapírhasználó elégedett, már-már gúnyos mosollyal az arcán, komótosan lépdelt a leterített űzötthöz.
Habár Gilbertnek egy helyben kellett volna maradnia - az avatárját emésztő méregtől -, meglepő kíváncsisága nem hagyta nyugodni. Tudni akarta, miért volt szükség egy járőröző bűnrészesre, aki valószínűleg alantas szerepet tölthetett be, a Blackblood hierarchiájában. A méreg nem engedte tovább: térdre rogyott, kezét a földnek nyomva mintha el akarta volna tolni azt magától. Már maga a tudat, hogy egy idegen eredetű, mindenképpen ártalmas anyag fertőzte meg, kétségbeeséssel töltötte el. Nemigen készült a legrosszabbra, mégis, a halál közeli élmény megrendítette. Elmosódott, homályos látására hagyatkozva figyelte társa minden mozzanatát. Habár már hallott az SK-ról, s azt is, miként hajtható végbe, ám ahelyett, hogy az utóbbit tette volna, Ende az elkapott futár üzenetei között kutakodott. Miután meglelte az általa igen bőszen keresett koordinátákat, a fiú néhány pillanattal később feleszmélt ájultságából. Se szó, se beszéd, kristályát használva elteleportált.
- Miért… engedted el? - kérdezte halkan, nyögdécselve a lovag, az oldalára dőlve.
- Majd megtanulja, hogy ne a rossz oldalon álljon. - felelte kedvtelenül Ende, a felhőktől mentes, csillagok fényében gazdag ég felé meredve, miközben kezét zsebre dugva, ugyanolyan kényelmes léptekkel közelítette meg mérgezett társát, mint az imént elkapott íjászfiút. Bal térdére ereszkedve, egyéb aggodalom hiányában vizsgálta meg Gilbertet. Az utóbbit egy-két dolog aggasztotta: rossz oldal? Mióta Ende nyomában volt, számtalanszor átgondolta, létezik-e még a jó, s a rossz közötti vonal. Nem. Az idegeneket nem tudta eme két tulajdonság alapján behatárolni… ahhoz túlságosan bonyolultaknak bizonyultak. A jó és a rossz közti kerítés már réges-régen eltűnt, mert az idegenekben megvoltak a maguk tulajdonságaik. A kettő közti egyensúly megbillenésével lehetett eldönteni, melyik ember tűnik jobbnak vagy rosszabbnak a másiknál. Annyit biztosan tudott: nincsenek semleges felek, még akkor sem, ha egy bizonyos egyén mindenképpen ki akarja szűrni magát a két oldal közötti versengésből. Ami jobb oldalt, a mellkasban dobogott, melyet az idegenek egyszerűen szívnek neveztek, vagy a józanész által hozott ítélet döntött az emberi lény sorsáról. Gilbert nem kis időt töltött az idegenek megfejtésével - akármennyire is tarthatta őket ostobáknak -, s amiket levonhatott róluk az se nem jó, se nem rossz. Volt, akit az ostobaság iránti utálat ellenére kedvelt, de ennek az ellenkezője is fennállt. A tényektől eltekintve persze magát már rég nem tartotta felsőbb rendűnek, akinek joga lehet bizonyíték híján ítélkezni másokról. Ő is ember volt, és ennek gondolatával már tökéletesen megbékélt.
A másik pedig Ende érzéketlensége. Nem emlékezett pontosan, milyen viszonytagságok közepette ismerkedett meg vele, de az odakinti énje valamiért… más volt. Saját magát is másként látta, ahogyan a fiú az álombéli mesék útjait követte. Kevés dolgot vont kétségbe Endét illetően, de ezügyben egészen biztos volt: ő - még ha egy árnyalatnyival is - más lehetett a kintben. Lényegtelen, hogy egyesek miként reagálnak a krízishelyzetekben - hidegvérrel vagy pánikkal -, egy leheletnyi odafigyelést elvárt még a rideg, valós érzésektől elszigetelt Endétől is. Láthatta gúnyosnak, feszültnek vagy kárörvendőnek, az emóció megtévesztés, semmi több. Gilbert a zsigereiben is érezte a férfiú mosolyának hamisságát, noha ő maga nem tudta, honnan, milyen sugallat segítette az igazság meglátásában. Talán az amnéziával is olyan jól ismerte őt, hogy különválassza az igazat a hamistól - az érzéseket az emócióktól. Talán jó emberismerő volt, így a rég elfeledett barátját sem lehetetlenség megfejteni. Ende megtartotta magának az érzéseit, mégis, Gilbert előtt nyitott könyv volt, még ha az első néhány hétben nem is tűnt úgy.
Gondolatai visszatértek, mielőtt igazán elvándorolhattak volna. Látta, hogy a méreg státusz már nem csapolja számottevően az életpontjait, de ezzel együtt a tudatának elvesztése is veszélyeztette. Nem akart elájulni - még nem.
- Mi..t mű…velt… velem? - Most a gyengeségből fakadó álmosság vett erőt rajta.
- Kollektíve mindegyikük mérgezést okoz, a képességével egybekötött támadásával. Nem tart sokáig, de most ne beszélj. Ő nem akarná, hogy így lásson téged. Értetted? - Ende hangja most kicsit érzeleméből fakadóan bizonyult szigorúnak, semmint ridegségéből. Gilbert nem különösebben foglalkozhatott azzal, kit értette a férfiú, ő alatt. Szeme lecsukódott, de már nem aggódott a halál közelsége miatt, elvégre már nem veszélyeztette. A semmiségben lebegett, mintha csupán egy ágyon pihenne. Mintha Ködszerűséget érzett volna a levegőben, de tudta, hogy csak félálomban lehet. Könnyűnek érezte testét és a mellkasában dobogó, súlyos terhet, mely hirtelen szinte minden láncától megszabadult. Arcát egy lágy kéz érintette meg félálmában, valaki a füléhez hajolt, és néma szavakat tátogott. Gilbert résnyire nyitotta ki szemeit, de semmit sem látott a verőfényességtől. A félálomból teljes, kézzel fogható valóság lett.
- Alice…? - Nem tudta miért ez a név jutott eszébe először. Még ha nem is heverte ki álmát, tisztában volt azzal, hogy a lány - lehetett akárki - köze van az odakinti életéhez. Régi barát vagy rokon, a fiú lényegtelennek találta. Nagyot sóhajtott, mielőtt teljesen kinyithatta volna szemét, s körbenézzen. Az enyhén fülledt, párás levegőről arra a következtetésre jutott, hogy egy erdőben van - és igaza is lett. A reggeli napfény kellemesen átsütött a fák lombjai között. A madarak csiripelése zene volt Gilbert füleinek: ha volt olyan reggel, amit mélyen az emlékezetébe akart vésni, azt a bizonyos erdőt méltán megőrizte az emlékezetében - még ha nem is valódi, egy őrült-zsenialitásnak a kreálmánya. Felült, körbenézett. Nem tudta beazonosítani, melyik szinten lehettek, így valószínűnek tartotta, hogy Ende egy ismertnek egy eddig nem látott szegletébe cipelte. A szóban forgó rapírhasználó öt méterrel állt tőle, egy tölgynek támaszkodva, fél lábát behajlítva, keresztbeöltött karokkal. Szenvtelen pillantást vetett társára, majd egy ugyanolyan érzelemmentes, halvány mosolyt eleresztve indult meg, ki tudja, hová. A lovag csalódott benne, hiszen egy pillanatig azt hitte, a jég megtörhet. Ende vagy nagyon nagy falat, vagy pedig kész lehetetlenség megtörni. Ilyenné kéne válnia? Gilbert vállat vonva állt fel, életet lehelve tagjaiba, majd szó nélkül követte partnerét… most, utoljára.

9.

Quarter

Lépteiket a víztócsák tették visszhangossá, helyzetüket pedig annál nyilvánvalóbbá. A mentor azonban nem a végcél vezette védencét… még nem. Még tudni akart valamit.
Az erdő egyre ritkásabb lett, és a füves talajt a száraz és kellemetlen porföld váltotta fel. A fiú valahol mélyen érezte, miként Ende valahová máshová vezeti, s nem a Blackblood fészkébe. Emlékek nélkül is annyira azért csak ismerte társát, hogy megsejtse szándékait. Egyedül Hinryut tartotta bűnbaknak, amiért a férfiú cselekedeteinek egy bizonyos része teljesen kiszámíthatatlannak bizonyult, s annak megfejtéséhez embert-próbáltató türelmre és odafigyelésre van szükség. Gilbert nem kis gyanakvással, de ugyanakkora kíváncsisággal követte mentorát, ezegyszer utoljára. Ende egy kiemelkedő sziklán állt meg, nem olyan messze az erdő határától. A szél iszonyatosan zúgott, a napot lassan egy vastag felhőréteg burkolta be. Az erdőn-túli ismeretlen egy kipusztult, sivár pusztaság, ahol még a mobok is ritkásan teremtek. Habár ezt az egészet a lovag gyanúsan értelmetlennek tartotta, teljes szívből megbízott Endében. Egészen idáig segített neki - testi védelemmel vagy lelki támasszal -, így ettől fogva, a fekete sárkányától vagy a gyanús cselekedeteitől függetlenül ugyanúgy barátként tekintett rá, mint annak idején. Ezúttal nem terítette le a miért-ek zuhatagával, hanem enyhe szeppentséggel várta a férfiú mondandóját, s kicsit talán félte is az utóbbi szándékait. Ende kezével fogta fel a szemébe fújó hajtincseket, majd Gilbert felé fordulva, földöntúli komolysággal vette fel vele a szemkontaktust. A lovag csekély türelemmel várt.
- Te sosem változol. - mondta Ende, tetszetős félmosollyal az arcán. - Mármint a szemed. Az igazságot keresi. A magyarázatokat a megválaszolatlan kérdésekre.
Az említett fiú nem lepődött meg. Hozzászokott, hogy ő jácint könnyedséggel olvas benne, s bár eleinte ellenszenves csodálatot keltett benne, Raven megbékélt Ende pazar emberismeretének a tudatával. A szóban forgó férfiú lesütötte szemét, arcáról pillanatok alatt lehűlt a derű. Karmazsin köpenyét vad szél marcangolta. Különös levegő környékezte be a mentort, mely a védenc számára is ugyanolyan szokatlan volt. Váratlanul elfordult, s két-három lépésnyire távolodott el Raventől.
- Még mielőtt elmennénk, a kérdésemre egyértelmű választ szeretnék kapni - szólt, az erős szelet túlzengő hangján, s visszanézett társára. - Van valaki, akit meg akarsz védeni?
A fiút egy hosszabb pillanatra erős indulatot érzett társa tekintetében. Minden tagjában megdermedt, amikor tekintete összeforrt a mentoréval. Gilbert szokatlannak, s főképp felzaklatónak vélte, ahogyan Ende élénkzöld íriszeiben lila szikrát láthatott. Szája sarkában lévő fogas mosoly felettébb gúnyosnak tűnt. A lovag egy fél-lépésnyit hátrált, fejét zavartan rázta meg.
- Nos? - A komoly, de szépen csengő hang is, mintha eltorzult volna. Az okot - bármily meglepő - Gilbert nem kereste. A változást elengedhetetlennek tartotta, mégis, ez a különös jelenlét a valósággal megfélemlítette a védencet. Bármi is történhetett Endével, ő, a maga türelmével várta társa válaszát. Az utóbbi kellő határozottságot erőltetett lényének teljes egészére: kihúzott háttal, enyhén felszegett állal, összeszűkített szemekkel viszonozta a letaglózó pillantásokat.
- Van. - Hűvös mosolyával Ende döbbenetes tekintetének bűverejét akarta eltűntetni. A férfiú tekintetéből egy szemhunyásnyi idő alatt eltűnt a rideg gúny, mely férhetetlenül nagy kegyetlenségre utalt. Mintha erős fényben nézett volna, frusztráltan hunyorított, s csodálkozó gyanakvással húzta fel szemöldökét. Karjait széttárva rázta meg főjét, s mintha misem történt volna, elhaladt Gilbert mellett. A szóban forgó lovag rosszallóan nézett társa után.
- Valami nincs rendjén...

10.

Half

- Az éhes nyúl ugrik egy nagyot. - A jelszó helyes használatát jobban értékelték, mint a késés nélküli visszatérést. A fiúnak ignorálnia kellett a személyes megjegyzéseket, míg át nem lépték a kapu küszöbét. A hely meglehetősen hideg és sötét volt. Csupán az ápolnák fénye nyújtott kívánságot az egykori miniboss termében. A külső látszat ellenére a céhház - vagy inkább tanya - jóval kisebbnek tűnt: bár spirális alakban fel lehetett menni a tetőre, a tornyot nem hálózták be labirintus-szerű, megszámlálhatatlanul sok szobával. Három emelet volt, néhány olyan helyiséggel, amit eleinte tömlőcnek tervezhetett a teremért (és persze minden másért, ami Aincradhoz tartozik) felelős személy. A fiú csodálkozva nézett a meglepően felfelé, a hosszadalmas lépcsősor végét keresve, amikor Ende szolidan vállba bökte. Nem kelthetett feltűnést, és ezt Gilbert rögtön megértette. Habár a sisak elrejtette arcát, még így sem volt veszélytelen a fekete vérűek céhházába beosonni. A terep felmérését alapvetően ésszerűnek tartotta, de a gyanút annál is fontosabb, hogy elkerülje. A lovag gyomra összeszorult, szíve a torkában dobogott: a tudat, miszerint társa néma tanácsaira kellett hallgatnia, semmint saját szimatára… újabb dolog, amitől megrettent. Nem talált más választást, minthogy említett mentorát minden körülmények között, a szeme előtt tartva kövesse, merre megy, mit akar tenni. Már a járása sem tűnt olyannak, amiről rájöhetne: ő biztosan Ende. Lágyabban és gyorsabban lépett, akár a sűrűben megbúvó szarvas, mely egy ragadozó elől menekülne. Miképpen haladt, karjait erőteljesebben lengette, mint egy kisfiú, aki minden mozdulatában valami nevetni valót talált. Így, a sisakkal még azt is elhitte volna, hogy az előtte menetelő férfiú nem az, akivel az elmúlt két hónapot töltötte, de változás ide vagy oda, még mindig hitt Endében. Ahogyan a szemébe nézett, mintha íriszei az elveszett emlékeit tükrözte volna. Hangja a fiú által, régen hallott dallamok melódiáit keltették életre, kisugárzása pedig egy évvel korábbi énjét elevenítette meg. Gilbert valamiért mindig is érezte - már az első találkozásnál is -, hogy őt az elfelejtett odakintben is ugyanúgy ismerte. Szemlátomást leplezte Ende elől amnéziáját, de tudta: a mentor figyelmét semmi, de semmi sem kerülheti el. Noha a lovagnak fogalma sem volt arról, miért, ám teljes szívből megbízott benne, és hitte, hogy ezzel meghálálhatja a segítségét - még ha ő nem is kérte. A fiúnak ez nem számított. Volt valaki, akit még a céhvezetőjénél is jobban tudott tisztelni. Hirtelen feltornyosultak benne a sérelmek: az elhanyagoltság… az elmagányosodás. Őt már nem érdekelte, mi van mások problémáival... vagy egyáltalán foglalkoztatták Ravent mások bajai? Beismerte, rengeteget változott, de ennyit nem. Az élet változásokból állt, habár ily rövid idő alatt mégsem fejlődhetett: még mindig megvetette az embereket, a maguk ostobaságukkal, esztelen tetteikkel - ez valamelyest megnyugvással töltötte el, míg valószínűleg másokat letaglózott volna. A magány (és ezúttal, először figyelmen kívül hagyta a fantomok jelenlétét) adott neki kellő löketet arra, hogy gyanúját latba vetve bízzon Endében... talán még kedvelte is, mint barátot. Persze, a szóban forgó ifjú sosem ismerte el vagy mondta ki, hogy többre tartja Gilbertet egy pajzsnál... egy harcos társnál. A kíváncsiság is ösztönözte, hiszen a mentor is észre vette: Raven tekintete elkerülte az üres magyarázatot, s az igazságra akart fényt deríteni. A csalódást csodás módon ki tudta heverni, s ritkán félt a fájdalomtól. Aincrad összes ideje a rendelkezésére állt, hogy feldolgozza az őt ért sérelmeket.
A gondolataiba való ringatózás közepette Gilbert egy pillanatra sem vette le tekintetét az előtte menetelő Endéről. Az utóbbi okból kifolyólag kizárt minden más tényezőt, így azt is, hogy az őröknek jelentést kellett tenniük, feladatuk végrehajtásáról. A fiatal lovag reménykedett Ende találékonyságában. Valószínűnek tartotta, hogy az említett mentor orvosolni tudja a fennálló problémát, s amennyire ismerte is őt, az álcát a céhvezér szeme láttára akarja levetni. Amennyire őszinte lehetett magához, kezdte megszokni a rejtőzést, s bár a ruha arra a rémes páncélra emlékeztette, mely egy éve még fogságban tartotta, Gilbert kedvére valónak találta. Ennyiben mutatott szimpátiát a Blackblooddal: a bizalmatlanság, más egyének iránt.
- Van terved, hogyan győzzük le? - kérdezte, a biztonság kedvéért, de semmiképpen sem gyanakvással.
- Pajzs és kard. A létszámfölénnyel nem tud mit kezdeni. - felelte a férfiú, monoton hangon.
- Létszámfölény? Ne vedd sértésnek, de akkor nekünk van végünk. A mérgekkel meg fognak dolgoztatni.
- Vagy nem. Minden méregnek megvan a maga ellenmérge. Használd ki. - Noha a sisaktól nem látszódott, a fiú érezhette Ende tekintetében tükröződő fagyos komolyságát. Csupán egy bólintással tudott felelni az ellentmondást nem tűrő társának, még mielőtt átléphették volna a torony tetejére vezető ajtó küszöbét. Hideg szél süvített a csillagoktól homályos éjjelen. A Hold vöröses fényt vetett Aincradra, miközben egy farkas üvöltött fel a távoli messzeségben. A torony teteje valóságos kilátó volt, melyet a széleket keretező korlátok tettek biztonságossá. A hűvös északi szelet leszámítva aligha akadt kifogásolható dolog a panorámában. Gilbert árgus szemekkel fürkészte a korlátra támaszkodó, barna ponchót viselő csuklyás alakot. Az utolsó megpróbáltatás előtt állt, mielőtt megtudhatná a teljes igazságot. Az utóbbiért a lovag bármire hajlandó volt.

A két férfiú kivont fegyverrel álltak a céhvezér előtt, aki eleinte ügyet sem vetett a kardoskodókra. Ugyanolyan unottan, mégis csodálkozva pásztázta körbe a torony alatt elterülő terepet, a panorámában gyönyörködve. A pengék fenyegető villogtatása azonban egy idő után a fiúkra való figyelemre ösztökélte. Miképpen riválisaival szembefordult, valami fojtogató, de ismerős levegő környékezte be őket - de ha Endét nem is, lovagtársát egészen biztosan. Kétségek akarták maguk alá gyűrni Gilbertet, de nem hagyta. Erős lüktetést érzett a fülében, mintha hallását kívánták volna elvenni. Az utolsó megmérettetés előtt a fiú nem óhajtott meghátrálni. Elképesztő elhatározottságában szemei már-már dühös szikrákat szórtak. Fejét kicsit előrébb döntötte, hogy haragosára jobban összpontosíthasson. A névtelen vezér azonban mind erre nyájasan mosolygott. Ugyanolyan derűvel, mint a vérszomjas Ende vagy esetleg...
Gilbert még gondolatban sem merte kimondani annak a hatalomnak a nevét, amely egy fekete sárkány alakjában látogatta meg, többnyire az álmaiban. Az egyik fele azonban kételkedett annak a gyermeknek a valódi hatalmában: a rendszer - vagy Kayaba Akihiko - nem engedhetne ilyen hatalom létrejöttét. Vagy igen? Az összeegyezhetetlen külső ellenére a céhvezér mosolya annál megegyezőbb volt a nevén-nem-nevezett hataloméval. Pajzsát a fiú önvédelemből a mellkasához húzta, az oldalkard markolatát erőteljesen szorongatta. Tettre készen vetette meg lábát a hideg kövezeten, és Ende felé sandítva várta a teendőket. Noha az utóbbi rapírt rántott, őt elnézve kicsit sem tűnt lelkesnek, elszántnak. Itt, a cél előtt, megállt: fegyverét leengedte, szemét beletörődően lecsukta. Szája váratlanul fogas mosolyra húzódott, amikor a Blackblood céhvezére két lépést tett feléjük, s hátravetette csuklyáját. Bár a rövidre vágott, barna haj, a kemény vonások semmit sem jelentettek Gilbert számára, az íriszek indigó ragyogása világossá tette az idegen valódi személyazonosságát. Keze megremegett, és most már teljes tanácstalanságában Endétől várta a probléma megoldását, de a férfiú még a szemkontaktust sem vette fel partnerével. Fogas mosolya lassan vicsorgásba ment át, aztán olyasmit tett, melyre Raven még a legrosszabb rémálmában sem mert gondolni: a rapírt egyenesen őrá szegezte! Eleinte csupán egy nagyon gyenge viccnek vélte Ende és Hinryu színjátékát. Az emberbőrbe bújt sárkány enyhén bosszús kuncogása azonban kikergette Gilbertet az illúziók sűrű ködéből. A fiú önbizalma egy szemhunyásnyi idő alatt megcsappant.
- Mégis mit jelentsen ez? - A választ már jól tudta, de egyszerűen képtelen volt szembesülnie a valósággal: elárulták. Hosszú csend töltötte be a teret, s csak a szél zúgott. A fiú összepréselte ajkait, keze már görcsösen remegett, miképpen nem tudott uralkodni az indulatain. - Miért? - motyogta. Megpróbálta a belül feltüremkedett feszültségeket visszatartani, még mielőtt teljesen elveszítené az eszét. A sárkány kis vártatva, széttárt karokkal vonta meg vállát.
Túlságosan veszélyes vagy. - mondta lekezelően, bár a szemtelen mosoly nem hervadt le arcáról. - Nagyfokú kíváncsiságod a fajtánk iránt keresztezi a számításaimat. Nem találkoztam más olyan hívóval, Ende mellett, aki az erőnkön kívül nagyobb hatalomra is szomjazik: a tudásunkra.
- Más!? - ismételte felháborodottan a fiú. - Szerinted az nem természetes, ha valaki többet akar tudni? Mi van Endével? És a Blackblood szövetsége?
Ó, a céh az én művem! - jelentette ki büszkén, felszegett állal Hinryu. - A menekülő felderítő... a felrobbant őrök... a tagok... de még Ende vörös indikátora is az én kreálmányom. A szemfényvesztés műve csupán. - Mindenfajta óvatosságot latba vetve ült fel a korlátra. Intett a férfiúnak, aki a rapírral már Gilbert vállát bökdöste.
- Mit tettél vele? - A kérdés a lehető leghűvösebben csengett, még Raventől is.
- Semmit! - Ende mordulására a fiú hátrált egyet, de a fegyveres kéz vele mozdult. - Mindenről tudtam. Csak ennyit segített. Ő mindvégig figyelt téged, ahogyan a drágalátos Sleipnired is. Tudok a Desperadoról... Feliciáról... az Artesről. - A zöld íriszekben foszforeszkáló lila árnyalat kegyetlen dühét emelte ki. Szemeit idegesen húzta össze. - Te képes lettél volna többszáz embert megölni a nyomorult emlékeidért. Rosszabb vagy, mint bármely vörös indikátoros.
- Nem. - mormolta Gilbert, kellő hidegvért magára erőltetvén. A higgadtság ellenére a szemeinél azt az idegesítő nedvességet érezte, ami a megrendülé állapotában szokott mutatkozni. Könnyeit még az őszinteség kritikus pillanatában is tűrtőztetni próbálta. - Értetek tényleg képes lettem volna rá. Sajnálom. Én... mentorként és barátként néztem rád. Te voltál az egyetlen ember, akit nem tudtam ostobának nevezni. Tiszteltelek... jobban, mint a céhvezéremet, mégis... - Gombócot nyelt, amikor Ende szeme teljesen kiüresedett. A rapírt már a torkának szegezte.
Nem személyes, Gilbert Kreiss. Bosszú. - mondta lágy könnyedséggel az emberalakú fantom. - Amit én akarok az... egy igazi befejezés. Megölöm az egyetlen lényt, aki miatt mi, fantomok elfeledett emlékek vagyunk. Szerintem megér...
- Kuss! Pofa be! - Az érzelmek nem hagytak szabad befolyást Gilbert józan eszének. Elérte azt a pontot, amikor Hinryu legkisebb megmozdulására is tombolásba kezd. Az alkarjához szorított pajzzsal eltolta magától Ende rapíros kezét. - Nem téged kérdeztelek!
Ende felszegett fővel hátrált, egy meglepett hah-t hallatva. Bár a sárkány a lovag érzelmi kitörését követően mélyen hallgatott, hasonló választ követelt az idézőjétől. Ende gondterheltséget színlelve sóhajtott fel.
- Az én célom a bosszút, akárhogy is nézzük. - Előre hajolt. Szemében vérszomj tükröződött. - Alice miattad kapta be azt a golyót. A te hibádból szenvedett!
- Alice? - kérdezett vissza, megrökönyödve Gilbert. A név hallatán az álomban szerepelt képek villámként cikáztak át az elméjén. A könnyek kövérré híztak szemében. Szóval ez az ő neve…Az újdonsült tény ellenére szívből jövő haraggal, mély megvetéssel nézett egykori társára. - Őt ne merészeld belekeverni. Neki semmi köze ahhoz, hogy… - Képtelen volt befejezni: egyrészt nem érezte úgy, hogy fenyegetőzhetett, másrészt Ende hirtelen támadása mély pixelcsíkot húzott a fiú vállától a nyakáig. A sebzés nem volt vészesen nagy, de ahhoz bőven elég, hogy a lovag a következő alkalommal sokkal jobban figyeljen ellenfele és saját mozdulataira. Gilbert kezdte érteni a helyzet és Ende szavainak komolyságát: az ő életének a végét jelentette az, amit mondott.
- Látom, te tényleg nem emlékszel… persze - A férfiú bosszúsan kuncogott. - amúgy sem emlékezhetsz rá. Hiszen téged sosem érdekelt, mások mit érezhetnek.
A fiú nem elmélkedhetett Ende szomorú, de sértő szavain. Fegyverével újabb rohamot indított, ezúttal védtelen lábát célozta meg. Raven emlékezete az Aival vívott harc keserédes pillanatihoz tévedt. Nyílt lábakkal nyitott a védelmed - vagyis ehhez hasonlót mondhatott, amit akkor meg is fogadott. A régen elraktárolt tudást újból felhasználta: a lovag eloldalazott, s pajzsát ahhoz a combjához nyomta, melyet a rapír hegyes vége veszélyeztetett. A kristálypajzs még Ende fegyverével szemben is erős ellenállást tanúsított, és abban a pillanatban Gilbert újból emlékeztette magát arról a tényről, hogy jelenleg ő az egyik legszívósabb a fronton, páncélpontokat illetően. Féloldalas mosolyt engedett meg magának, ahogyan végighúzta kardját haragosának a vállán. Tudomást sem vett arról, ahogyan zöld indikátora narancssárga színt öltött fel. Dühös és elkeseredett volt. Minden álom és kötelék, amit nyár eleje óta dédelgetett, mentorát illetően, kicsúszott az ujjai közül - pontosan úgy, ahogyan azt Ende is megmondta. És most, hogy szembesült az igazsággal, sosem érzett ekkora gyűlöletet valaki iránt...
- Nem érdekel, hogy mit gondolsz... Megöllek!