Yuyume Aokii

ADATLAP

Név: Yuyume Aokii
Becenév: Yuyu
Nem: Nő
Kaszt: Harcművész
Kor: 17 év

Kinézet: Mivel nem teljesen japán vér folyik az ereiben, ezért a testalkata sem a jól megszokott alacsony termet, pici láb, és hasonlók. Középmagas, viszont vékony alkatú, mogyoróbarna szemekkel, amit hosszú egyenes fekete haj keretez. Arcáról sokszor nehezen leolvasható, hogy éppen mire gondol, nem sűrűn látni mosolyogni, ha mégis, akkor valamit nagyon sikerült elérni nála. Öltözete nagyban hasonlít az iskolai egyenruhákra, ám mégsem egészen az. Egy sötét rövidebb szoknya, egy hozzá passzoló blézer, és nyakkendő. (amiben a látszat ellenére mégis kifejezetten jól képes mozogni még harc közben is )

Jellem: Yuyu kissé különc fajta, az érzelmi skálát rajta igen nehéz észrevenni, többnyire kifejezéstelen arcot vág, emiatt mások nehezen is igazodnak el rajta. Ettől függetlenül nem jelenti azt, hogy nem ismeri, mi az a mosoly, vagy a düh, csak ahhoz valami nagyon szélsőséges dolgot kell tenni, hogy ezek láthatóan is megnyilvánuljanak rajta. Nem egy beszédes típus, könnyen megesik vele, hogy rejtvényekben beszél, vagy kétélűen használja a szavakat. Nem nyit könnyen mások felé, idő kell ahhoz, hogy valakit a bizalmába fogadjon, de ehhez bizonyítani is kell, viszont ha ezt eléred nála, akkor történjék bármi melléd áll ha bajban lennél, harcol érted, anélkül, hogy kérnéd...

Képességek

Halálkasza- Saját fegyverként egy kaszát használ, a halálkasza ereje abból áll, hogy képes a saját erejéből egy bizonyos százalékot a kaszába irányítani, ami így jócskán megnő mind méretben, mind erőben. Ezzel a megnövekedett halálkaszával 3 nagyobb erejű csapást képes bevinni egymás után, attól függően mennyi energiát importál át magából a kaszába.

Előtörténet

Elég csak rám nézni, azonnal észrevehető, hogy nem teljesen japán származású vagyok. Anyám japán volt, apám egy amerikai kutató, aki talán rosszkor volt rossz helyen, és így megismerte anyámat. Hogy miért mondom ezt? Ugyanis ha nem találkoznak, akkor én sem születek meg, de akkor talán még ők is élnének valahol a világ két különböző pontján, de élnének. Igen, mára már elmondható, hogy árva vagyok, és mindenért az apámat hibáztatom. Anyám családja az az igazi japán család volt, akik nem nézték jó szemmel, hogy egy külföldivel lépett házasságra, és ebből még egy gyerek is született. Azt magam sem tudom, hogy pontosan mi történt, még igen kicsi voltam, de arra tisztán emlékszem, mikor édesanyám a szellőzőbe bújtatott. Csak a lövésekre emlékszem, és arra, ahogy a szüleim vérben úszva fekszenek holtan a lakásban. A nyomozók találtak rám, és keresték meg a még élő rokonaimat, így kerültem vissza a nagyapámékhoz, akik bár vonakodva de magukhoz vettek a történtek után. Ott tört bennem ketté valami, sokáig beszélni sem voltam hajlandó, de végül rá kellett jönnöm, hogy ez így nem megoldás. A nagyszüleimnél sem éreztem magam a legjobban, gyakran éreztették velem anyám "bűneit", ami arra sarkallt, hogy az iskola mellett olyan dolgot keressek, ami csak az enyém, ami leköt, és amivel "elmenekülhetek" a valóság elől. Tulajdonképpen lehet, hogy vicces, de a képregényekben találtam menedéket eleinte, méghozzá azokban, ahol szuperhősök mentik meg a világot a gonosz elől. Sokszor képzeltem azt, hogy bár én is egy ilyen szuperhős lehetnék, és akkor minden mennyivel egyszerűbb lenne. Viszont mindig vissza kellett csöppennem a valóságba, hogy ez sajnos csak álom. Ám pont ez volt az a késztetés, ami miatt harcművészetet kezdem tanulni, ez még úgy ahogy a nagyapám sem nézte olyan rossz szemmel, hiszen a családban régi hagyománya volt ennek,s így hiába voltam egy félresikerült gyerek, mégis volt bennem valami "eredeti japán", ahogy ő fogalmazott. Így már kevésbé éreztem azt, hogy csak egy selejt vagyok, egy kolonc, ez azért dobott valamit az önértékelésemen, de ettől függetlenül mégsem voltam az a közönség kedvenc sem a suliban, sem a magánéletben, és bevallom, nem is nagyon törekedtem rá, jól megvoltam a saját kis egyszerű életemben, a képregényeimmel. Egészen addig, amíg nem jött a lehetőség, hogy talán amiről eddig csak álmodtam, végre valósággá válhat. Igen, kiadtak egy játékot, ahol már sokkal többet tapasztalhatott meg az ember, mint egy egyszerű ábrándozást, itt minden igazi volt, azt hittem végre tényleg igazi hőssé válhatok, és nem csak egy egyszerű fantáziálásban. Én igazság szerint titokban jutottam hozzá a konzolhoz, évek alatt mindig gyűjtögettem a pénzt, és bevallom majdnem napokat álltam sorba azért, hogy a limitált szériából még nekem is jusson. Hadd ne mondjam, hogy igencsak az utolsó darabok egyikéből sikerült megszereznem azt a gyönyörűséget, amit megszereztem. Volt egy titkos helyem, ahová a képregények társaságával jártam, egy épület nem messze a sulitól, ami valami építés vagy átalakítás miatt le volt zárva, de a korábbi irodák még egész tűrhető állapotban voltak. Gyakran lógtam itt, mikor nem volt kedvem hazamenni, erről a sok képregény és kajamaradék is árulkodott, ide jöttem a megszerzett kincsemmel együtt. Itt jött el az a sorsdöntő pillanat, amikor kipróbáltam. Hihetetlen érzés volt, belecsöppenni abba a teljesen új világba, egy általam kreált, mégis hozzám hasonlító, de sokkal vagányabb karakterrel....kimondhatatlan volt. Egészen addig a pillanatig, mikor rádöbbentem, hogy már nincs visszaút. Hiába próbáltam volna kilépni, már nem ment. Nem is tudom mit éreztem akkor, kétségbeesést, tele voltam megannyi kérdéssel, de ez csak rövid ideig tartott. Ott volt előttem egy kihívás, ami igazi belevaló hősöknek való, akkor már így fogtam fel. Persze meg kellett vívnom a tudattal, hogy egy baklövés, és ha itt game over lesz, akkor tényleg meghalok. De összegezve a dolgot, nem volt túl sok veszítenivalóm, az életem így sem a legjobbak között volt, viszont most bizonyíthatok, olyat alkothatok, amit talán még senki más, és ez az érzés hatalmas löketet adott ahhoz, hogy belevágjak életem legjobb, legnagyobb kalandjának...