Urbus

Amennyit összeszenvedtünk az első szinttel, most olyan villámlépésekben haladunk. Hónapok kellettek ahhoz, hogy Illfang megpusztuljon, de a következő két bosst már egész gyorsan lezúztuk, és kezd hasonlítani a tempó arra, ami a bétában is megvolt. Azt hiszem lassacskán hozzászokunk mi, frontharcosok ahhoz, hogy milyen veszélyekkel kell szembenéznünk és képesek leszünk úgy kezelni ezeket a mobokat, mint egy közönséges MMO-ban. Megnyugtató volt mindaz, ahogy IV. Bunmeit legyőztük, és azt hiszem én is kezdtem megnyugodni azután a rengeteg probléma után, ami egyszerre a nyakamba szakadt. Boldog nem voltam, ahhoz azért több kellett volna, hogy ezek az árnyak egyszerre szőrén-szálán eltűnjenek, de képes voltam higgadtan koncentrálni.
Ennek ellenére úgy éreztem, hogy valami nem stimmel velem, mintha nem lettem volna önmagam. Nem, nem éreztem jól magam a bőrömben, csak tettem a dolgom, mint valami gép, arról nem is beszélve, hogy elszaladt velem a ló időnként. Elég csak arra gondolni, ahogy Jinnel szemben viselkedtem a minap, az... nem én voltam. Paráztam tőle, hogy Anattal is valami baromságot fogok tenni, annyira... szétszórt voltam, igen. Ha Mirika voltam, higgadtan összpontosítottam, ha meg Miyanari Kana, akkor szétszórt, szórakozott és önmagamtól idegen. Kissé gondterhelten estem hát be a fogadóba, ahová a fiú hívott ma délutánra. Fogalmam se volt, melyik arcomat fogom mutatni, de ami tuti volt, hogy nem éreztem magam túl fittnek.
Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, de azt hiszem látszott rajtam, hogy nem volt valami őszinte a grimaszom, és talán a szokottnál is szorosabban öleltem át Anatot. Furcsa belegondolni, hogy Kota mellett pont ő a másik, akire támaszkodni szeretek avagy szeretnék. Ő volt az első, aki úgy igazán megnevettetett, megbízhatósága pedig a kardforgatóéval vetekedett. Valahol el van cseszve ez az egész így, miért pont a fiúkat érzem magamhoz közel és nem a lányokat?
- A negyedik szint kazamatáját térképezi fel éppen Rinnel és az Ököl pár tagjával. Egy héten belül meg fogjuk tudni hódítani talán azt a szintet is - feleltem, miután leültem, majd sóhajtottam egy nagyot. Itt volt velem szemben ez a tök vidám fickó, én meg vágom hozzá a citroma harapott képet, mekkora hülyeség ez? Inkább kihúztam magam és felpillantottam, el akartam lazulni a férfi társaságában.
- Mellesleg jó giccses helyet találtál, tán ejted Vio-chant és helyette engem akarsz lenyűgözni? ;P - rugóztam kettőt-hármat a puha, párnázott ülésen, ez már inkább olyan viselkedés volt, amit tőlem talán megszokhatott.
- Szerintem ha feljutunk az 5. szintre, keresek valami bérelhető helyet valamelyik NPC-házban, úgy hallottam, jobban megéri. Kényelmesebb, többet ad, és csak picivel kerül többe, mint egy fogadó. Na de ki vele, miért akartál velem találkozni? Vagy eltaláltam az előbb? :3 - fűztem hozzá, és közben hátradőltem és nyújtóztam egyet. Gondoltam rá, hogy én is limonádét kérjek, de végül megállapodtam inkább egy sima ásványvíznél, a citrompótló növény ízéből nekem hiányzott valami.

Mosolyomba vegyült némi őszinte öröm is, ahogy a fiú lelkendezését hallottam. Valóban, ez a tempó bizalomra adott okot, de még így is rémisztő volt belegondolni, hogy bárhogy is lesz, a következő Karácsonyt még biztosan itt fogjuk eltölteni, s ki tudja, talán még az azutánit is. Sehol sem voltunk még, és ha az előttünk álló végtelennek tűnő útra pillantottam, valahogy el is ment a kedvem az egésztől rögtön. Igazán csak mostanában fogtam fel, mit is jelent, hogy a 100. szintig kell jutnunk, annak idején a Főtéren csak egy jelentéktelen szám volt.
Sajnos Anat észrevette, hogy valami nem kóser velem, de hála az égnek elütötte a dolgot egy poénnal, amivel sikerült megnevettetnie. Újfent. Neki még akkor is sikerülne, ha éppen világvége hangulatom lenne, volt a srácban valami, az tuti. Viszont úgy éreztem, hogy nem érdemes a szőnyeg alá sepernem a témát erre fogván a dolgot.
- Áh, csak kicsit hülyén érzem magam. Talán pont a forróságtól :3 - kezdtem el magamat legyezni, majd felkuncogtam. Nem akartam terhelni olyasmivel, amiről én sem tudom, hogy micsoda, ugyanakkor a klasszikus 'semmi' választ meg még jobban el akartam kerülni, arról ordít, hogy gond van. Jó, a pasik kétharmada észre se veszi, de Anat nem olyan volt.
Tekintetem ösztönösen tévedt le a kezére, mely finoman megszorította az enyémet, és válaszát hallva azt hiszem kicsit el is pirultam, szóval inkább lehajtottam a fejem, hogy ne lássa. Eszméletlen jól estek a szavai és ami azt illeti kicsit meg is lepődtem, hogy így gondol rám. Hittem benne, hogy nem csak ámítani akar. Nyitottam volna szólásra a számat rögtön, hogy megköszönjem, de még nem fejezte be, szóval inkább befogtam és hallgattam tovább. Hangjának tónusába azonban változás állt be, így felkaptam a fejemet. Egy komor arcú Anat pillantott vissza rám, és már ez az apróság is teljesen összezavart. Baljós előérzet telepedett rám, és ahogy jöttek a dicséretek és a bókok, úgy rándult össze egyre inkább a gyomrom.
- Milyen döntésről beszélsz..? - kérdeztem halvány, elcsukló hangon. Bennem volt a megérzés, hogy valami nagyon rossz fog történni, már az is leesett, hogy miért volt ez a nagy tömjénezés. Nem vagyok hülye, tudtam, hogy most jön a pofon. Döbbenten figyeltem, ahogy lecsatolja gallérjáról a jelvényt és a kezembe nyomja. Az arculcsapás megtörtént. Jól tudtam, mit jelentenek ezek a szavak, elmém mégsem fogta fel őket rögtön, csak tágra nyílt szemekkel bámultam a férfira, aki az imént a fogadott húgának titulált. Gombóc képződött a torkomban, és úgy éreztem a fejem is megfájdult, mégis nevetni kezdtem. Nem örömömben, nem zavaromban. Hitetlenkedő kínomban.
- Ez nem jó vicc, Anat, április elseje még messze van - szólaltam meg ideges, remegő hangon. Nem tréfa volt, ez tisztán látszott az arcán. Ha igen, akkor baromi jó színész, és egy akkora pofont fog kapni tőlem, hogy a fal fogja adni a másikat, az hétszentség!

Az lehetetlen. Csak magamban válaszoltam, nem mondtam ki hangosan ezt a gondolatomat. Nagyot nyeltem, próbálva azt a bizonyos gombócot legyűrni, de nem akart eltűnni, ahogy rosszullétem sem csillapodott. Az angyalszárnyra pillantottam a kezemben, öklöm nyomban össze is szorult felette, de hamar elengedtem ezt a feszült tartást, és inkább az asztal alatt, a szoknyám szélét szorongattam. Visszatartottam a belőlem kirobbanni vágyó kérdést, vagyis inkább kérdőre vonást, hadd mondja el, amit akar, de mialatt beszélt, mindvégig csak egy gondolat visszhangzott a fejemben. Szétesik a céh, és az én hibám... Én magam nem éreztem úgy, hogy eldramatizálnám, Hoku már egy ideje szólóban játszik, bár még egyelőre a Voice tagjaként, és most Anat jelenti ki, hogy kilép. Idő kérdése, hogy mikor jönnek hozzám a többiek is azzal, hogy máshogyan képzelik el a jövőjüket a játékban. Rázni kezdtem a fejemet, de a sötét jövőkép benne maradt.
Szólásra nyitottam a számat, de nem jött ki hang a torkomon. Nem tudtam, mit kellene most mondanom. Helytelennek éreztem, hogy kérdőre vonjam, nem vitt rá a lélek. Ugyanakkor képtelen voltam rávenni magam arra is, hogy kedvesen érdeklődni kezdjek a részletekről és sok sikert kívánjak neki. Biztos voltam benne, hogy csak valami bunkó megfogalmazás jönne ki belőlem, ha rákérdeznék, kivel alapítana céhet vagy honnan és hogyan szedi össze azt a töméntelen pénzt, ami kell neki, vagy hogy mik a tervei. Hosszú pillanatokig ültem némán, szuggeráltam a poharamat, amihez hozzá sem nyúltam eddig. Hátha az megszólal helyettem. Nem tette meg, nem mentett meg.
- Tudom... - szólaltam meg végül, de még ezután is hosszasan válogattam a szavaimat. Vettem egy nagy levegőt - Én azért alapítottam ezt a céhet, hogy egy baráti társaságot gyűjtsek magam köré, akik jóban-rosszban segítik egymást, tök mindegy mennyi sárral hajigál meg ez az átkozott játék. Te az egyik sarokkövévé váltál ennek a társaságnak, még új tagot is invitáltál a céhbe. Kotán és rajtam kívül te vagy az egyetlen ilyen... - magyaráztam csalódottan. Nem tudom, tudta-e vagy sem, nem emlékszem, hogy neki elmondtam-e, vagy az valahol elfelejtődött az események sűrűjében.
- Miért? Miért, mik azok a grandiózus tervek, álmok, amiket csak saját céhben tudsz elképzelni? Mi az, ami összeegyeztethetetlen azzal, hogy a Voice tagja légy? Az a baj, hogy egy ostoba csitri dirigál neked? Valld be nyugodtan! - haragos pillantást lövelltem feléje, és egy halk káromkodás kíséretében az asztalra csaptam öklömmel. Nem bírtam ki, kifakadtam. Úgy éreztem, bármit is mondjon Anat, akkor is elszakít egy köteléket, egy különösen szoros köteléket azért, hogy a saját feje után mehessen önző módon. Persze én is önző voltam, hiszen nem tudtam elengedni csak úgy. Lehet ezt a szememre vetni? Szinte senki nem tud rólam semmit, nem tudják, mennyire jogom van önzőnek lenni. Furcsa, hogy Mizuki szavai jutottak eszembe: győztes vagyok, megtehetem.

Dacosan és mereven néztem rá, képes voltam nem elfordítani a tekintetem, képes voltam megállni, hogy eltörjön a mécses, hiába zaklatott fel az, amit hallottam a végtelenségig. Ha nem lett volna mögöttem az elmúlt időszak, mely gyakorlatilag a Pókkirálynő első kihívásánál elkövetett hibámmal kezdődött, talán másképp reagálnék. Talán képes lennék arra, hogy azt mondjam, rendben, sok sikert a terveidhez, köszönöm, hogy emelted a céh színvonalát. Ha ez egy sima, közönséges MMO lett volna, akkor is meg tudtam volna tenni minden bizonnyal. Ám ez a játék nagyon más volt. És amikor azt volt képes mondani, hogy minden olyan lesz, mint eddig, csak a céhlogó lesz más az életcsíkunk felett, ott felkaptam a vizet. Nem szó szerint, de megtehettem volna, hogy leöntöm.
- Anatole, nem tudom feltűnt-e, de a menüből még mindig hiányzik a <<Logout>> gomb. Nem fogsz tudni este kilépni, lemenni a családodhoz vacsorázni, aztán megnézni közösen velük egy filmet. Itt össze vagy zárva nyolcezer másik vadidegen emberrel, és ha nem akarsz magányosan megőrülni, akkor kapcsolatokat kell építened. Az előbb azt mondtam, hogy baráti társaságot akarok építeni, de ez baromság. Ti a családom vagytok, nem kevesebb! Különösen Kota, Rin és te! Fontos vagy nekem! És te magad mondtad pár perce, hogy hasonlóképp érzel. Ezek után ne merj olyan kifejezésekkel dobálózni, hogy csak másik céhlogó lesz a nevünk mellett, vili?! Tudod mit jelképez az? - hajoltam közel hozzá és mondtam mindezt a képébe szúrós tekintettel. Álmodni se merjen arról, hogy elveszíti a barátságomat, még azok után se, hogy most tényleg úgy érzem, elárult. Megbántott. Hatalmas csalódást okozott, akkorát, amilyet még senki más nem ebben a játékban. És legszívesebben most elrohannék, egyenesen Kotához és kisírnám magam a vállán, mert képtelen vagyok egyben tartani egy céhet és egyenlően foglalkozni mindenkivel. Nem teszem, mert nem akarom feladni.
- Azt hiszed, én más vagyok? Szerinted mire van a cuki mosolyom, a közvetlenségem, a kihívó öltözékem, a dekoltázsom? Aki ezt mondta neked, az baromságokat beszélt. A figyelmet, az elismerést egy dolog kivívni, és egy másik megtartani. Semmire sem mész a figyelemmel, ha két nap múlva visszasüllyedsz ugyanabba a mocsárba. Te és én viszont meg tudjuk tartani, amit a trükkjeinkkel megszerzünk! Nem azért vagy valaki, mert a Voice tagja vagy! Tőlem-tőlünk csak egy lökést, motivációt kaptál, amit kihasználtál és felkapaszkodtál a saját erődből! Szerinted hányan ismerik mondjuk Ayani vagy Vio nevét? Hát megmondom, nem sokan, pedig ők is ugyanahhoz a céhhez tartoznak, mint te! - Ennél a pontnál már úgy összetapadt a szám beszéd közben, és olyan cserepessé váltak az ajkaim, hogy muszáj volt az ásványvízhez nyúlnom, bármilyen hülyén nézett is ki. Ami pedig az érzéseimet illeti, egyszeribe kedvem támadt felnégyelni azt az alakot, aki teletömte ezzel a hülyeséggel a srác fejét. Visszaereszkedtem a székembe, és ahogy letettem a poharat, valamennyi ki is löttyent a vízből. Nem természetesen folyt szét, a folyadékok animációja bőven hagyott kívánnivalót maga után.
- Tudom, hogy ez az egész az én hibám. Ha még akkor figyelmeztetlek, hogy mit jelent számomra a céh, akkor talán be se lépsz és nincs most ez az egész. Egyikünk se érezné szarul magát, neked nem lenne bűntudatod, nekem meg nem jelentené a sokadik szeget az önbizalmam koporsójában. De megtörtént, ami megtörtént, szóval olyan megoldást akarok találni, amiből mindketten jól jövünk ki. Kompromisszumot akarok találni, hogy te is megvalósíthasd a céljaidat és ehhez ne kelljen elválnia az útjainknak sem - Túljutottam a kétségbeesés fázisán, bár nagyon nagy önuralom kellett, hogy képes legyek higgadt maradni és racionálisan gondolkozni. Mondjuk higgadt nem voltam, pattanásig feszültek az idegeim, minden szavam tele volt tömény agresszivitással és dühvel. Félelem is volt bennem azonban, attól, hogy ha most hagyom Anatot elmenni, összeomlik a kártyavár, amit eddig felépítettem, és megszűnik a Voice lenni Aincrad legerősebb céhe. Hogy maga a Voice megszűnik. Hogy szétesik az új családom.

Haragos vonásaimra hamar az elkeseredettség ült ki, pár szó elég ahhoz, hogy a reménytelensége taszítson. Baromi kényelmetlenül éreztem magamat, én magam sem gondoltam volna, hogy idáig merészkedem csalódottságomban. Befejeztem a hosszas monológok gyártását, csak ültem ott összeszorított fogakkal, egy tincsemet csavargatva, és hallgattam a válaszait, melyek leromboltak bennem mindent, amiben hinni szerettem volna. Hoku felemlegetése különösen nagyot ütött, őt én sem ismertem, sőt talán Kota sem. És vajon a többieket tényleg ismerem, tekinthetem a barátomnak, vagy többnek, ahogy én akarom beállítani? Nem csak álomképeket kergetek és próbálok ráerőltetni másokra? Persze, hogy neki nem ugyanazt jelenti a Voice, mint nekem. Valószínűleg senkinek sem azt jelenti, és ez csakis az én saram. Elcsesztem, élek a saját kis világomban és közben azt képzelem, hogy minden szép és jó, közben pedig az egész csupán egy illúzió, semmi sem igaz belőle.
- És én nem vagyok elég... - reagáltam csupán mondandója egy apró szeletére, frufrum pedig árnyékot vetett tekintetemre, ahogy ezt kimondtam és lehajtottam a fejemet. Kezem önmagától kelt útra, lehívtam a menüt és néhány pöttyintéssel eljutottam a guild paneljére. Végigfuttattam a tekintetemet a felsorakozó neveken. Talán csak Kota az, aki kötődik annyira hozzám, hogy áldozzon értem, én pedig képes lennék őt is elüldözni a hülyeségeimmel. Meredten bámultam az ablakot akkor is, mikor Anat kikelt magából. Heh, pedig semmi rosszat nem mondtam Vio-chanról, csak azt, hogy mindössze a számára különleges. Most még. Ő azonban képes lesz felemelni őt, ebben biztos vagyok. Megalázó vereséget szenvedtem, a férfi teljesen a sárba tiport. Sokkal jobb, talpraesettebb vezető, mint én bármikor leszek. Én csak egy boss ellen vagyok képes higgadtan irányítani a csapatot.
- Nincs rá szüksége, hogy megvédjem - jegyeztem meg, újfent csak egy félmondathoz hozzáfűzve valamit, azt is távoli, melankolikus hangon. Anat nevét bámultam éppen, aztán Violetáéra kúszott a pillantásom. Hozzá tartozik, és majd naggyá teszi...
- Őt is viszed magaddal? - kérdtem súlytalanul, de a válaszát igazából már tudtam. Mióta csak megpillantottam őket együtt a pókok kazamatájában, azóta folyton egymás társaságát keresték, szinte elválaszthatatlanoknak tűntek. Tulajdonképpen azóta csak a gólem ellen volt olyan, hogy a fiút nélküle láttam. És mikor a kompromisszumkereső ajánlatomra is visszakérdezett, teljesen összeomlottam.
- Nem tudom... nem tudom... - válaszoltam némi hatásszünet után elkeseredetten, de alatta nem gondolkodtam, nem voltam rá képes. Pedig tudtam, hogy nekem kellene megoldást találnom, hiszen én akarom, hogy maradjon és nem ő, de ahogy újra belesüppedtem a saját magam alkotta mocsárba, elvesztettem a motivációmat arra, hogy kiutat keressek. Feladtam, és ezt a következő megnyilvánulásom talán egyértelművé is tette.
- Kikkel alapítod? - szólt rövid, tömör kérdésem hozzá, miközben bezártam a menüt, ujjaim pedig ráfonódtak a poharamra. Úgy szorítottam, hogy rövid időn belül elfehéredtek, és úgy éreztem a sírás határán állok, de egyszerűen nem jöttek a könnyek. Nem azért kerültem ilyen állapotba, amit Anat iránt éreztem. Magamra haragudtam, magamban csalódtam, nem benne.

Megsemmisülten süppedtem ülőhelyem fogságába. Nem egy agyonpárnázott fotel volt, hanem egy sima karfás szék, de lévén tartásomra most abszolúte nem figyeltem, körülbelül ilyesmi érzésem volt, ahogy ott ültem lelombozva. Gondolataim akörül forogtak, hogy mennyire lehetek más, mint aki a másik oldalon vagyok, és folyton a Mizuki-channal folytatott vitám jutott eszembe. Ott arra jutottam, hogy egy tőről fakadunk, és most is ezt éreztem, csak azzal a különbséggel, hogy akkor még azt állítottam, nekem sikerült felülemelkednem azon a szánalmas valakin, aki a valós világban vagyok. Pedig nem volt igaz, nem változtathattam azon, aki vagyok.
Nem éreztem magamban túl sok lelkierőt a küzdelem folytatásához, mikor megerősítette, hogy Vio-chan sem marad. Talán az lenne a legjobb, ha hagynám a fenébe ezt az egészet, és hagynám eluralkodni magamon azt az énemet, akit megpróbáltam kint hagyni, ezen a virtuális platformon kívül. Lehetnék ugyanaz a hangos, bunkó csajszi, aki a kezdeti népszerűsége után immár képtelen kijönni az osztálytársaival és beolvadni közéjük, mert előbb-utóbb mindenkit vérig sért maga körül, túl sok szeretetre vágyik és ha meg lehetősége lenne valamit lépni, akkor közbeszól az élet. Ugyanazon az ösvényen vagyok, amire a középsuliban is kerültem. Pont ugyanazon.
- Akkor tudod, mit érzek. Te olyan vagy nekem, mint amilyen neked Vio-chan. Ugyanazért akarlak itt tartani, amiért magaddal akarod vinni őt, hogy a támaszomat minél közelebb érezhessem magamhoz, hiszen ingatag lábakon állok nélküle. Képzeld el, ha egy nap Vio is azzal állítana eléd, amivel te most elém álltál, Anat - feleltem komor, de meglepően nyugodt hangon. Immár egy cseppnyi harag vagy szemrehányás nem volt a hangomban. Talán már kezdtem én is elfogadni, hogy ez a hajó elúszott, és hajlandóvá váltam elengedni őt. Őket. Pedig Anat tényleg oszlopos tagja a Voice-nak, talán ő maga sem fogja fel, mennyire az, Vio-chan pedig képes lenne olyanná válni, mint ő, legyen most bármennyire is ügyetlen a harcban.
Mereven bámultam a poharam, miközben hallgattam a terveit, és legbelül egy picit örültem talán, hogy még csak ketten vannak, és nem egy kész céhet nyomott le a torkomon. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megérdemelné, ha belebukna, de aztán gyorsan ki is ráztam belőle. Ez nem az a játék, ahol az acsarkodásnak helye van, és pláne nem Anattal szemben. Becsülendő volt, amit megpróbál, és ha ügyes lesz, olyan játékosokat talál, akkor hamar utol fognak érni minket és az Ökölt.
- Sok türelmet hozzá... kezdő szintű játékosokkal nem mindig könnyű bánni, de majd te is meglátod - fűztem hozzá, és azt hiszem ez volt az a pont, ahol véglegesen elfogadtam, ami történik körülöttem. Most már vissza kellett tartanom a sírást, kénytelen voltam orrvakarásnak álcázni ahogy letöröltem a szemem sarkából egy könnyet. Megpróbáltam odafigyelni arra, amit mutat, de ami azt illeti, piszkosul nehezen ment, és nem is nagyon akartam tartani vele a lépést. Bánkódni akartam és sajnáltatni magam, nem a játék opcióiról dumálni. Azért vetettem egy pillantást a receptre, amit mutatott. Ösztönösen válaszoltam.
- Ez nem csak ritka, de az alacsony szinteken értékes is... Vasérc, sok vasérc kell hozzá, abból nem sok v... Ööö... várj, ez most azt jelenti, hogy szeretnél továbbra is... együttműködni velem ezen a téren? - pillantottam rá a fiúra meglepetten. Őszintén nem vártam ilyesmit. Vagy csak úgy érzi, hogy ez megfelelő kárpótlás, vigasz lenne számomra, ha lekenyerez ilyesmikkel. Ismét az asztallap ragadta magához a figyelmem, nem tudtam mit gondoljak. Legyek neki hálás azért, hogy igyekszik a lehető legtöbb módon megtartani velem a kapcsolatot, vagy legyek rá dühös az alamizsna miatt, amivel kárpótolni szeretne az engem ért veszteségért? Igazából dühöngeni volt kedvem, csak nem volt hozzá erőm, így inkább szépen lassan elfeküdtem az asztalon, és újra előhívtam a menümet lusta mozdulatokkal. Persze, hogy lehet ilyet, ez a trade-opciókhoz tartozik, nem az inventory szerves része, mint a felszerelések, amiket csak házassággal lehetne megosztani.

Mikor a fiú felemelte a fejemet és rám mosolygott, megpróbáltam én is egy mosolyt erőltetni az arcomra. Nem tudom, mennyire jött össze, fanyarúnak és torznak éreztem, nem nagyon akart felfelé görbülni a szám. Az övé kedvesnek és őszintének tűnt, valahol még örültem is neki, hogy nem érzi magát annyira pocsékul, mint én. Mondjuk az előbb sikerült meglepnem, azt hiszem innen is látszik, mennyire nem engedem meg senkinek, hogy megismerjen. Nem is tudom, mit várok így...
- Bocsánat - szólaltam meg, és bár eszembe jutott, hogy hozzáfűzzek pár dolgot, inkább nem tettem meg. Elég, ha azt gondolja, hogy csak az együttműködésünk ejtésének feltételezésére értettem, és nem az egész viselkedésemre. Nem Anat hibája, én mégis rá akartam kenni mindent... vagy már nem is tudom, mit akartam elérni pontosan azon kívül, hogy maradjon. Úgy éreztem, el fogom veszíteni, de tulajdonképpen ennek elkerüléséért én is tehetek, és tenni is fogok. Ha kell, stalkerré fogok válni Azonban talán itt volt az ideje, hogy legalább egy kicsit beavassam abba, hogy milyen fából faragtak. A trade lehetőségek most nem érdekeltek, a játékosok ellátása felszereléssel és a pénzszerzés most teljesen másodlagos dolog volt.
- Tudod én nem az a típus vagyok, akinek egyetlen támasz elég. Lehet, hogy számodra erősnek tűnök, de már nem először múlott egy hajszálon, hogy elveszítsem a fejemet... A cukrászdában te is láttál. Nem való nekem ez a játék, és ha Kota nem mentett volna meg, akkor még mindig a Kezdetek Városának valamelyik fogadójában bujkálnék level 1-es játékosként, magányosan. Ő felkarolt, önbizalmat adott nekem, neki köszönhetem azt, hogy képes vagyok szembenézni a mobokkal - ezen a ponton került egy keserédes mosoly az arcomra, hiszen jól esett a fiúra gondolni. Ő mindig ott volt nekem, ha szükségem volt egy ölelésre vagy biztatásra, és eddig képes volt kezelni a hülyeségeimet is, ami kevés emberről mondható el.
- Téged viszont más miatt érezlek magamhoz közel - folytattam -, te voltál az első, aki képes volt őszintén megnevettetni. Cinkostárs vagy, aki színt hozott ebbe a szürke és unalmas életbe, amit ebben a világban élnünk kell. Bármikor fel tudsz vidítani. Ti ketten megadtok mindent, amire szükségem van ahhoz, hogy előre nézhessek és elfeledhessem mindazt, aki vagyok a Nerve Gear túloldalán. Fontos vagy nekem, mint barát :3 - néztem fel és mosolyogtam rá, ám megéreztem az arcomon valamit, ami kicsit csikizte, és le is töröltem gyorsan. Könnyek voltak, eh... ezt tényleg nem akartam. Mentettem a menthetőt, remegő sóhajjal álltam fel, kerültem át az asztal másik oldalára, és szorosan megöleltem a fiút, a vállába fúrva a fejemet.
- Ne várd, hogy mosolyogva távozzak... de köszönök mindent, amit a céhért tettél, nélküled nem lennénk ugyanazok, akik most vagyunk - mondtam a könnyeivel küszködve. Nem néztem fel rá, nem akartam hogy így lásson. Jobb volt így, hogy a pólója kapta a szavaimat, és ha most picit felszabadulnak az érzelmeim, akkor talán utána könnyebb lesz nekem is.

Végül nem voltam rá képes, hogy teljesen felszabadítsam a bennem dúló konfliktust, igyekeztem elfojtani a sírásom. Nem is nyugodtam meg tőle, ahogy ott szorítottam a fiú ingét, kirohanásom inkább csak egy afféle hullámvölgy volt. Tudtam, hogy mihelyst meglátom Kotát, akkor fog csak minden kijönni. Órák kérdése is lehet, mire visszaér, fogalmam sem volt, mit fogok addig csinálni. Nem akartam, de azt hiszem muszáj leszek küldeni neki egy üzenetet. Szándékosan hagytam, hogy Anat törölgesse le a könnyeimtől áztatott arcom, egyszerűen jobban esett így, mintha én tettem volna meg.
- Megvannak az okai, Anat. Talán egy nap elmesélem. Mindenesetre örülök neki, hogy így gondolod - feleltem kicsit remegő hangon, majd vettem egy mély levegőt, és nyeltem is közben egyet. Fránya gombóc, csak nem akar eltűnni, és azt hiszem lesz még nagyobb is ennél, ha az én hősömmel összefutok. Hiába minden, még mindig nagyon rosszul éreztem magam, és magamat ismerve ez még így fog maradni pár napig, idő kell, amíg feldolgozom ezt a kudarcot. Merthogy számomra az volt, ahogy Hoku remetesége is. Már megvolt a tervem arra, hogyan engeszteljem ki és térítsem vissza a helyes útra, de Anat jelenléte nélkül más lesz. És már abban sem voltam biztos, hogy jó ötlet volna, amit kitaláltam.
- Oh, tényleg... - kaptam észbe, ki is ment a fejemből, hogy ez nem olyan, mint a party, hogy csak úgy ki lehet lépni. Nagyon rosszul esett emiatt előhívni a menüt, szinte remegett a kezem, ahogy a céhmenüre nyomtam, majd a taglistát jelenítettem meg.
- Nem tudnám titokban tartani, úgyis látni fogja rajtam, hogy valami baj van... Ami pedig a szintfőnököt illeti, én is csak annyit hallottam róla, hogy trükkös bestia, és nem volt egyszerű dolga a csapatnak, akik legyőzték. Mármint a bétában - tettem hozzá, bár minek? A csigát leirtó csapat tudta, hogy ki vagyok, mi vagyok, de előttük nem is féltem elmondani, hogy teszteltem a játékot. Azonban hallottam már olyanról, hogy néhány bétatesztert kis híján felkoncoltak egyesek, nem volt egy olyan infó, amit nagyon hirdetni lett volna érdemes.
- Biztos vagy benne? - pillantottam fel rá, ujjammal a panel felett. Nem igazán akart rávinni a lélek, hogy megtegyem, és még mindig megvolt bennem a remény csírája, hogy talán egyszer csak azt mondja, hogy csak egy tréfa volt az egész. Bár az nem jó, akkor kibelezem... inkább csak gondolja meg magát. Azonban ha rábólint, akkor... akkor nincs más választásom, megteszem amit kér, és őt is, illetve Vio-chant is elengedem egy-egy gombnyomással.

Hazugság lenne azt állítani, hogy rég voltam ilyen felzaklatott állapotban, hiszen Kayaba szavai és az Illfang elleni harc is pont ennyire megviseltek. Utóbbi annyival volt könnyebb, hogy akkor már ott volt Kota mellettem, hogy támogasson és lelket öntsön belém a folytatáshoz, de így is bezárkóztam napokra, és eszem ágában sem volt a mobok közelébe merészkedni. Most is szükségem lesz a csendes, nyugodt körülményekre, azt hiszem ^^" Remélem a bossharcra sikerül összekaparnom magam, mert perpillanat nem maradt sok kedvem nyilakat lődözni, de nem akarom cserben hagyni a többieket sem :/ Céhvezérként kötelességemnek érzem... Heh, és akkor megint ott tartok, hogy egy szabad világban ilyen béklyókba vertem magam.
- Jobb, ha én teszem meg - erősítettem meg abban, hogy inkább bízza rám. Nagy gáz nem lesz így talán, bár kicsit félek én is a reakciójától, hiszen ő hozta a céhbe Anatot. Így belegondolva Hokut is miatta vettem be. Hozza itt nekem a bajkeverőket A levelet egy bólintást követően átvettem, és nyomban el is rejtettem az inventory-m mélyén, miközben azon gondolkodtam, hogy a srác miért jött zavarba attól, hogy adott a homlokomra egy puszit. Mondjuk ha ővele találkozom előbb, akkor talán most hozzá fűznének gyengéd érzelmek, és nem Kotához. Gondoskodó és figyelmes volt, elragadó mosolya és jó a humora, szóval... ki tudja?
Mély, fájdalmas sóhajjal érintettem meg a képernyőn a kék, megerősítést jelző gombot, és mikor visszatért az animáció az előbbi képernyőre, a lista két névvel rövidebb volt. Ahogy Anatra pillantottam, a csík fölül is eltűnt az apró angyalszárny, nekem meg megint elszorult a szívem. Bakker... pedig ha hihetek a srácnak, semmi sem fog változni, mégis úgy érzem, mintha valamit tönkretettem volna ezzel a mozdulattal.
- Azt hiszem jobb lesz, ha most megyek... Violetának van egy kevés tartozása a céh felé, majd kérlek rendezzétek. Üzenem neki is, hogy sajnálom, hogy így alakult, és hogy köszönöm az ő közreműködését is a céh életében, még ha rövid ideig is tartott - Hátraléptem egyet, és még egyszer utoljára a fiú szemébe néztem. Úgy éreztem, talán mondanom kéne még valamit, de nem vitt rá a lélek, hogy megmondjam, ami a nyelvemen volt.
- Találkozunk a bossterem előtt... remélem - mondtam, lesütve a szememet, majd sarkon fordultam, és sietősen elhagytam a fogadót. Kint az utcán már futottam, és végül egy épület szimpatikus fala állított meg, aminek nekidőlve csúszhattam le a földre. Ott álltam le pötyögni egy üzenetet Kotának, könnyes szemeim és remegő kezem miatt talán csúszott bele pár helyesírási hiba, de mindez most nem érdekelt. Megteszi ez is, lényeg hogy minél hamarabb láthassam.

Csendesen, lehajtott fejjel lépdeltem Arbus utcáin, egy köpenybe burkolózva. Ha valaki csak ezt látta, még akár azt is hihette, hogy rosszban sántikálok, hiszen az indikátorom is sárga volt... Ám a képemet nem igazán mertem a világnak mutatni most. Nem siettem el, hiába tűnt sürgősnek Anat üzenete. Már láttam a fogadót, de azt is, hogy nem leszek ott időben. Az a pár perc azonban mit számít? Őszintén szólva azon túl, hogy Kotával lehessek, jelenleg nem sok minden érdekelt. Gondoltam rá, hogy elhozom magammal őt is, mert nem akartam elszakadni tőle még erre a kis időre sem, azonban gondolom a harcművész kettesben akar velem beszélni, szóval erőt vettem magamon. Sejtettem, hogy mire megy ki a játék, tény és való, ott és akkor elveszítettem a fejemet és csak valami megmagyarázhatatlan déja vu érzés rántott vissza a valóságba. Kísértetiesen hasonló volt a helyzet ahhoz ugyanis, amikor Illfangot lőttem le, de most úgy éreztem, hogy ez nem maradhat annyiban. Sejtettem, hogy egyszer össze fogok roppanni, már legalább háromszor választott tőle el csupán egy hajszál. Mindannyiszor Kota miatt történt... Rá kellett jönnöm, hogy gyenge vagyok, vagy inkább azzá váltam. A céh körüli felfordulást tettem ezért felelőssé, mást nem tudtam. Illetve egyvalamit még igen... Viszont ez így nem mehetett tovább, nem hagyhattam, hogy még egyszer megtörténjen, és a megoldásra az ötletet az adta, mikor megpillantottam az inventory-mban egy oda nem illő tárgyat...
Beléptem az ajtón, levettem a köpenyemet és gondterhelten néztem körbe. Ez volt az a hely, amelyhez nem fűztek túl kellemes emlékek, de azóta nagyjából elfogadtam a férfi döntését. Sőt, még képes voltam miatta összeugrani azzal a Ryuninji Rennel is, akit egészen eddig bálványoztam, mint rajongó és mint lány. Talán, sőt biztosan itt az alkalom, hogy szóvá tegyem a dolgot.
- Szia... beszélni akartál velem... remélem nem várattalak meg ^^ - köszöntem rá, és erőltettem egy mosolyt az arcomra. Nem volt túl természetes, de nem éreztem azért magam annyira marhára rosszul. A feszültséget kiadtam már magamból Kota vállán zokogva, viszont befigyelt egy olyan rémálom, amikor végleg szilánkokra hullik és nem tér vissza. Azt hiszem emiatt kicsit karikásak a szemeim, nem igazán mertem aludni.

Leültem és vettem volna egy nagy levegőt, de benn akadt néhány másodpercig, mire kiengedtem volna. Rá se hederítettem az üdítőre, valószínűleg hozzá se fogok nyúlni. Látszott Anaton, hogy hirtelen azt se tudja, hogy essen nekem, viszont úgy éreztem készen állok rá, és nem fogok kiakadni, hisztizni, vagy valami egyebet elővenni a szokásos dolgaim közül. Ahogy az imént ő bólintott, most én tettem ugyanezt, jelezve, hogy jöhet a menet, ne kíméljen. És nem is kímélt, habár én rosszabbra számítottam. Egész olcsón megúsztam a felháborodását, és bár eleinte lesütöttem a szemem, rájöttem, hogy hülyeség a megalázkodó szerepet játszani. Belenéztem azokba a haragos, szikrákat szóró szemekbe és álltam a tekintetét, nyugodt, de kissé mélabús arccal végighallgatva a mondandóját. Majd megráztam a fejem.
- Ezer meg egy sebből vérzik a monológod, de nem fogom magam megvédeni, mert nincs értelme olyasmi felett vitázni, ami már megmásíthatatlanul megtörtént. Erre a miértre nem lehet válaszolni, csak megérteni, Anat. Még azt is felesleges lenne kimondanom, hogy próbáld meg átérezni a helyzetemet, mert fogalmad sincs róla, ki vagyok, de ha tudnád is, talán akkor sem sikerülne - feleltem teljes higgadtsággal. Papolhatnék arról, hogy mennyire szar nekem, meg arról is, hogy nem csak én hibáztam, és nem is csak Rita, vagy akár arról is, hogy annak a csajnak ugyanúgy lehúzták a vörös függönyt és ha Ayani nem ránt el, én is "meghaltam" volna, de nem. Minek? Egyikünknek sem esne jól. Baromság volt ebbe belemenni, bűntudatot úgysem fogok érezni, akármit mond. Csak azt, hogy változtatnom kell. Elnyúltam az asztalon, kinyújtott kezekkel, melyek ernyedten mutattak Anat felé.
- Ami a céhemet illeti, a Voice-nak annyi, vége van... - közöltem már már unottan - ...ebben a formájában legalábbis - tettem hozzá, mielőtt teljesen kiakasztanám, de bevallom tetszett, hogy egy picit ráijeszthetek.
- Mit akarsz? Segíteni rajtam? Nem tudsz. Felrázni, hogy térjek észhez? Nem kell. Meg akarod védeni tőlem a csapatodat? Felesleges. Ha azt akarod, hogy ne történjen ilyen az 5. szint tetején is, verd bele a bossharcosaid pici buksijába, hogy nem babra megy a játék. Eszem ágában sincs meghátrálni, és ha nem tudod kézben tartani a "csapatot", nem a megfelelő parancsokat osztod ki, ki fogom venni a kezedből az irányítást - keltem fel és néztem rá olyan komolysággal, mint amilyet még talán nem is láthatott tőlem. Talán már ijesztő is voltam. Nincsen semmilyen labilis idegállapot meg "így mutatkozás", ha azt hiszi, használhatatlan vagyok jelenleg, nagyot téved. Soha tevékenyebb hangulatban még nem voltam, eltökélten tudtam, mit akarok és el is fogom érni a céljaimat akár mások lelkébe is beletaposva, ha kell. Ha a végeredmény az, hogy mindenki túléli, az aktuális boss pedig megpusztul, akkor minden eszköz szent.