Műhely (T2 Vértkovács és Potifőző)

Nem is olyan rég volt, hogy úgy döntöttem feladom a nyersanyaggyűjtést segítő jártasságaimat, s ezzel felszabadíthassam azt a két helyet, két kreatívabb lehetőség számára, hogy miért, az már egy másik történet...

Sokat töprengtem, hogy mit teszek majd újonnan szerzett "hatalmammal": bármennyire is járatlannak számítottam ezen a téren, az alkotás izgalma újra és újra magával ragadott, s mind jobban vágytam és ábrándoztam a míves és erős vértek, sisakok és kesztyűk készítéséről, furfangos gyűrűk aprólékos megmunkálásáról.

De ahogy első receptjeim megszerzésért vívott hosszú fárasztó nappalok után pihenni tértem céhünk épületének hűs árkádjai közé, úgy sejlett fel, majd erősödött bennem a gondolat, hogy talán az új jártasságoknak oltárt kellene szentelni épp e falak között, hogy első kreációim majd itt születhessenek meg az otthon biztonságában, távol a kíváncsiskodó szemek elől. Majd minden nap bejártam az egyelőre még szinte néptelennek mondható házunkat, hogy megfelelő helyet sikerüljön kiválasztani a rítus számára.

Végül sok-sok nap után, ráleltem egy ajtóra, mely a ház mögötti sikátorra nyílt, amolyan istálló félére hasonlított, bár se jászol, se lovak nem voltak, üres, elhagyatott és poros volt. Senki sem járt a sikátorban, az ajtó pedig kívülről szinte észrevehetetlen volt.

Itt rendeztem be hát, műhelyemet, hozattam mindenfélét mi egy rendes kovácsműhelyben elengedhetetlen: kemencétől, az üllőn át a fújtatóig, került minden ide.
Nagy volt a boldogság, de receptek híján nem tudtam az alkotásnak szentelni maga.

Azonban beugrott valami más: a raktárba siettem, s felmarkoltam, mindent mit ott találtam a potionökön és kristályokon kívül. Itt porosodtak már időtlen idők óta: fegyverek és vértek, csekély reménnyel, hogy valaha is bárki újra használná őket.
Viszont nekem pont megfeleltek ezek a semmit mondó, olcsó kis darabok.

Már régről tudtam, hogy a kovácsoláshoz ércek kellenek, s időnként állatok irhái, de utána olvastam nagy buzgóságomban, hogy hogyan is megy ez az egész kovácsolás.
Arra azonban egészen a közelmúltig egyáltalán nem gondoltam, hogy ha ércekből lehet valami mást készíteni, akkor miért is ne lehetne ezt a folyamatot valamiképpen megfordítani, anélkül, hogy a kiindulási termék semmivé válna, maradandó végtermék nélkül.

Kalapácsom, s fogóim alatt nyögték a jobb sorsra szánt felszerelések, hol hevítettem, hol feszítettem őket, s néha még jól el is kalapáltam őket, s bár egymás után váltak pici rózsaszín pixelek tömkelegévé, hittem, hogy amit össze lehet kovácsolni, azt szét is lehet szedni, úgy hogy a végén érceket és bőrt kapjak vissza belőle.

Kitartásom és makacsságom a napokig tartó erőfeszítéseimnek hála végül eredményeket kezdtek produkálni: egy aprócska tiszta T1-es ércet. Ahogy merészen egyre összetettebb cuccoknak veselkedtem neki, úgy rajolódott ki, hogy az egykori alapanyagoknak jobbára a fele visszanyerhető, ráadásul gondos odafigyeléssel éppen a kívánt típus.

Napokat töltöttem új hobbimmal, míg csak ki nem fogytunk a feleslegessé vált felszereléseinkből. Tele voltam T1 ércekkel, bánatomra azonban sokkal inkább lett volna szűkség T2-re, vagy még inkább T3-ra.

Milyen jó lett volna a rengeteg ércet jobbakra cserélni! De sajnos nem volt ilyen lehetőség sehol sem Aincradban, bármerre is jártam. Ahogy így tanakodva ültem egy lócát, kezemben két szép érccel, időnként egymásnak passzírozva, ötlött fel, hogy talán meg kellene próbálkozni újra valami formabontóval.
A régiek legalábbis úgy hírlik tudtak aranyat csinálni más anyagokból. Össze is vásároltam gyorsan mindenféle főzetkészítéshez szükséges edényt, amik amúgy is kellettek volna nekem a gyógyital készítéshez, és tákoltam belőlük egy kis kémiai labort. Sok-sok növénnyel próbálkoztam, igyekeztem megtalálni a bölcsek kövét, de helyette csak a kis tövisgyökérre bukkantam.
Ez a haszontalan kis növény remek katalizátornak bizonyult, addig kísérleteztem míg végül sikert két T1-es ércből egy T2-est nemesítenem, T2-esekből pedig T3-ast.
Érdekelt az is, hogy a kovácsoláshoz hasonlóan meg lehet-e fordítani ezt a folyamatot is, és lám: mintha mindig is így működött volna: a kis tövisgyökér nedve addig ostromoltam a T2-es ércet míg az T1-essé nem korcsosult.