[Küldetés] Harcművészet

Nem éppen erre a válaszra számítottam. Végképp nem az utána következő reakciókra. Hirtelen bontakozott ki a tömegből a fiatal lány, aki magabiztos, erőt sugárzó hangon megpróbált parancsolni a „zaklatóknak”, majd annak sikertelenségét látván kérdőre vonta őket. Persze a két fickó erre csak nevetgélt és gúnyosan reagált. Viszont az egyik elszólta magát… Már látom, hogy melyik szerepet kell magamra öltenem. Most hogy tudom, mit akar ez a két férfi és mit nem akar ez a leány. Megigazítom a ruhámat és szinte a fenyegetéssel egy időben a bal kezemet védelmezően hátrateszem a lányra. Közben figyelek, hogy észrevétlenül, de jól megfogjam a ruháját. Véletlen se találja ki nekem, hogy elszalad, míg én a bőrét védem. Túl sok ilyen sztorit láttam már. Mikor felém - pontosabban a macskabajszos lány felé - nyúl az egyik fickó keze, akkor hirtelen előveszem a késem és megpróbálok rácsapni a karjára. Tudom, hogy nem sebezhetem meg, de az ember ösztönös reakciója működni fog és visszarántja. Ezek után kihúzom magamat és a segítő lányhoz méltó határozott és magabiztos hanggal szólok bele a dolgok folyásába
– Először is, ha jól értelmezem még nem fizetettek a lánynak, azaz nem köteles átadni semmilyen információt – szögezem le a tényt, mely már alapból nyerést biztosít, majd képzeletbeli szemüvegemet megigazítva tovább folytatom a szóbeli ostromot, hátha ettől meghátrálnak – másodszor a nyílt utcán való rendzavarásért súlyos árakat fizethettek, ha nem fejezitek be gyorsan – közben felemelem mutató és középső ujjamat V alakot formáló kettes jelzéseként. Jön a következő ujj az újabb probléma kimondásakor – harmadszor pedig a lány nekem már elmondta, amire szükségetek van. Ő nem fogja megosztani veletek a tudnivalót én pedig csak busás árazás keretében – igazi farkas-vigyorral nézzek rájuk, hisz tudom, hogy mindjárt jöhet a végső csapás. Egy szusszanásnyi levegővétel után. Nem adhatok nekik időt a közbeszólásra, ha mégis próbálkoznának csak erősebbre veszem a hangerőt - Mit tesztek? Megpróbáltok erőszakot alkalmazni és magatokra haragítani mindenkit? Ugyanis ha nem tudnátok az informátorok ezerszer többet érnek, mint a ti szánalmas életetek a felszerelésetekkel együttesen… - egy szimpla lenéző pillantással nyomatékosítom az elhangzottakat. Ha nem egy átlagos utcai viseletben lennék, akkor most csúnyán beégtem volna, de így nem látszik rajtam, hogy még szinte teljesen kezdő vagyok, az ahhoz mérhető felszereléssel.

Még ha a szavaim nem is érnék el a kívánt hatást, akkor is felhívtam magunkra a figyelmet. Pár játékos már így is minket figyel. Elég csak, hogy picit több legyen. Ha bármit cselekednek, valóban pórul járhatnak akkor már. Miközben várom a reakciójukat, szépen újra felmérem a környezetemet és a szereplőket. Nem szabad kihagynom semmit. A megfélemlíthetetlen tárgyaló szerepe véget ért, most újra jöhet Asato, a szemlélődő kölyök.

A hosszas monológom megtette a hatását és a problémás alakot dadogva kereket oldottak. Ha mégsem hatotta volna meg őket a szavaim igaza, akkor a biztonság kedvéért a mellettem álló hölgy nyomatékosította, hogy itt bizony mészárlás lesz, ha nem távoznak. Ez a kombináció láttán teljesen megértem, hogy inkább távoztak.

Ahogy eltűntek a zavaró tényezők, azonnal előjött mögülem a csuklyás lányka, s megköszönte nekem, hogy… Megvédtem? Elbújtattam? Vagy egy jót kamuztam? Melyiket tettem igazából? Na mindegy, a lényeg, hogy hálája jeléül megosztja velem azt, amire azt hazudtam, hogy tudom. Szuper. Ahogy észrevette a tömeget halk suttogásra váltott és mikor hirtelen közelebb hajolt, zavaromban majdnem hátrébb léptem. Nem vagyok hozzászokva az emberek meglepetésszerű közeledéséhez…

Mielőtt átgondolhattam volna, hogy ki is az a Kirito és milyen információ lehet az, amit velük megoszt, de akik tudtak róla azokkal nem, addigra már két kérdés is válaszomra várt. A másik segítő intézett felém egy olyat, hogy „ismerjük-e egymást”, mármint én és a megmentett „Informátor”. Hát még nem.
– Nem, még nem volt alkalmam megismerni – felelem röviden kissé zavartan a hölgynek. Most hogy felé fordulok, látom, hogy ő sem egy mindennapi jelenség. Csodálom, hogy eddig nem vettem észre. A SAO világában nincsen iskolai intézmény, mégis ez a lány iskolai egyenruhát visel. Nagyjából velem egy magas, s hosszú fekete haja a csípőjéig is leér. Csinos és elegáns, s bár különös így íjjal a kezében, mégis természetesnek tűnik a számomra. Lehet már ennyire megszoktam volna a SAO világát? Ahogy szépen felmértem magam előtt a lányt, végül eljutottam az arcáig, s belenéztem a szemeibe, melyek akár a tenger mélye, olyan sötétkékek, úgy éreztem, hogy menten el is nyelnek. Annyira belefeledkeztem a nézésébe, hogy a második kérdést el is felejtettem és a lány szájának mozgását látva jöttem rá, hogy válaszolni kéne, így kissé dadogva sikerül is egy „igen”-t kicsikarnom magamból.

Nem tudom, hogy meddig bámultam a lányt, hosszú perceknek tűnt, de amikor elvettem róla tekintetemet, már éreztem, hogy az egész arcom elvörösödött és zavartan elkezdtem a földet bámulva követni az Informátort. Pár lépés után elgondolkoztam, hogy vajon miért avat be minket ebbe a titokzatos könnyűnek ígért küldetésbe, de nem láttam át az indítékot. Csapdához túl feltűnő. A lány meg túlságosan ártatlannak tűnik, bármi ilyesmihez. Tényleg, hogy hívják?
– Engem Asato-nak hívnak, na és titeket? – kérdeztem őket bemutatkozva, miközben továbbra is a földet bámulva kissé lemaradva haladtam az ismeretlen páros mögött…