[Játékos Küldetés] Airborne

//*Becsatlakozódik* Sziasztok! //

Talonba tettem a levelet. Arra az esetre, amikor már aktuális lesz. Egyelőre biztosan nem, hiszen éppenséggel mást terveztem, mint meghívásos küldetésre menni. Egy tornácon sütkéreztem, éppenséggel félmeztelenül, és az új hajbeállításokat próbálgattam. Tervben volt, hogy elugrom egy kisebb szintű csapathoz, úgy ismernek, hogy a Szürke Íjász, mert az a dumám volt, hogy csak nemrég váltottam kasztot. Magas szintű vagyok, de kardforgatásban béna. Abban reménykedtem, hogy néhány újdonsággal, mint amilyen pl a haj is volt, nem fognak kapásból beazonosítani, mint Kincaidet, a bossharcost.
Veszett nosztalgikus hangulatban ébredtem ma, és reggel óta azon dolgoztam, hogy tökéletesen legyen az álcám, mint Szürke. Hát… Mit mondjak? Nem jött be, és ez egyre inkább lelombozott. Nem akartam átvágni őket – sőt magamat se –, viszont rohadt jó lett volna megint velük gyakni. Tiszta poén csapat volt, akik imádtak pánikszerűen megfutamodni egy-egy nagyobb mob elől, és utána nagy elnézések közepette visszajönni, amikor az elpusztult. Még ők kértek elnézést tőlem, és hálásak voltak a jelenlétemért. Építette az egómat, és közben remekül is szórakoztam. Jó, gonosz voltam, igen. Mindenkinek máshoz van tehetsége.

Az viszont, hogy a jelmez nem sikerült, egyet jelentett: program nélkül maradtam egész napra. Nem volt B-tervem. Persze, leugorhatok a 8-as szintre, ezredszer is leüríteni a szintbosshoz vezető mellékkazamatákat, de meglepő módon most más felé kalandoztak a gondolataim.
Újra megnyitottam a korábbi levelet.
Újra elolvastam.
Szentségeltem.
Elindultam.


– Késtem, tudom, késtem. – Így érkeztem meg a jelölt helyszínre. – A francba, tudtam! – adtam elő magam. Gyorsan kikerestem a rendszer üzenetét, hogy azonosíthassam magam.
Súlyos percek teltek el, én pedig válogatott érvrendszerrel dolgoztam. Komolyan részt akartam venni a küldetésen. Ez mentheti meg a napomat! Iszonyatosan nem volt ma kedvem módszeresen mobokat dózerolni, ráadásul egyedül is voltam ezen a küldin. Legalábbis nekem aztán senki nem szólt arról, hogy többen is lennénk, egészen addig amíg…
– Felmentősereg! – Kiáltottam lelkesen, ahogy becsatlakoztam a párbajba. Igazából rohadt dühös voltam, mert a két kiképző alig a végén szólt csak, hogy nem lesz egyedül. Viszont annyira profin ment manovergear-ek használata, hogy felül tudtam kerekedni kezdeti mogorvaságomon.

Pontjaim:

Támadásom lendületből szelné ketté a menőcéheset szorongató tucatnyi béka egyikét, ha betalál.

Az egyszemélyes felmentő sereg – merthogy nagyképűen így hívattam magam, ugye – nem volt túl hatékony. Hatalmas nyekkenéssel és egy békával letaglózva kenődtem fel egy széles fára. Mázli, lehetett volna vékony is, és akkor bizony nem lett volna elég jó ahhoz, hogy megtartson. Így viszont piszkafa termetem éppenséggel tökéletesen eltűnt a termetes varangy mögött, én meg kapkodhattam levegőért. Nem volt túl rózsás a helyzet.
Bár a felsőtestem lefogta, de elég rutinos játékos voltam már ahhoz, hogy akkor vagy a fejemmel próbálkozzak, vagy a lábam használjam: utóbbi hatékonyabbnak bizonyult, és pillanatokon repült is rólam az egyik varangykatona. A leszakadt ellen el is tűnt az éterben.
– És ez a sors vár rátok is, ha nem hagytok békén! – Igen, úgy döntöttem, kiabálással fogom levezetni a feszültséget. Soha nem viseltem túl jó, ha rakat mob támadt rám, és közben valami akadályozta a mozgásom.

Annyira elmerültem az önsajnálatban, hogy már megint lefogtak, a páncélzatom nem véd sokáig, a kardom nem érem el, hazatérés kristály épp nem volt gyorsmenübe készítve, és esélyét se látom hirtelen annak, hogy a lábam újra talajt fogjon, hogy marha nehezen esett le, miféle felszerelés is van ezúttal rám csavarozva. Csak akkor esett le, hogy milyen további lehetőségeim vannak még a tehetetlenül vergődésen kívül, amikor az egyik bossharcos csaj a manovergear-jén száguldott el előttem, néhány szót odavetve hozzám. Megszállt az isteni ihlet, és ráengedtem a gázt felszerelésemből a fára, remélve, hogy még nem pixeleződött el az eredeti vezérkötelem, és a nyomás bizony kihoz a rám telepedő mobok közül.
- Kösz! - vigyorogtam a másik lányra, amikor az úgy tűnt, talán lehetségessé teszi kiszabadulásom.
Értelemszerűen még mindig férfi voltam, és mint ilyen, bizony nem tudtam két helyre koncentrálni: első körben csak gyors kiszabadulásomban reménykedtem, és nem kiabáltam a nekem odaszóló lány után… Egyébként is: minek, ha aztán el is patkolok? Akkor már legyen úgy, mintha ott se lettem volna

Sose gondoltam volna, hogy ilyen hatásos lehet a kiabálás, de úgy tűnik, hogy ezek bizony intelligens békucik voltak – nagyon helyes, ügyes békucik! –, és miután minden feszültségemet a leoltásukkal vezettem le, békén is hagytak. Remek! Igazán ne miattam robbanjon ki a harakiri, ha már a részese lettem ennek a banzájnak! Úgy döntöttem, hogy magaslati levegőből, a kellő távolságot megtartva fogom körbenézni minimális fővel dolgozó csapatunkon, és a manouvergearemmel az égbe lőttem magam. Jól esett az a néhány másodperces bő légtér ahhoz képest, hogy pillanatokkal korábban még egy békapocaktól elnyomva fuldokoltam.
Élvezve skilles vezetési technikámat, amibe ilyen hamar ilyen remekül beletanultam, hála talán kettes szintű akrobatikámnak, madártávlatból mértem fel a lehetőségeinket – nem igazán láttam át. A csapatmunka soha nem volt erősségem, és most sem vártam el magamtól, hogy kapásból képbe kerüljek. Alapból egy olyan sorozatban voltam vendégszereplő, aminek nem láttam a korábbi részeit, így fogalmam sincs, hogy egész pontosan mi is történt eddig. Kiszúrtam a lányt, aki az ihletet adta gáz általi szabadulós technikámhoz, és felé irányítottam magam.
– Szia! – kiabáltam meg már távolabbról, majd célom volt mellette is landolni. – Kincaid vagyok... és te pedig Mirika, igaz? – Már Hinarival szemben is konstatáltam, hogy nincs túl sok értelme a kamuzásnak. Ha maradok a frontharcosos szerepkörömnél, akkor jobban kijövök az ilyen bemutatkozásoknál. És nem süllyedünk olyan mélyre, mint az a csata volt…
– Örülök, hogy találkozunk – mondtam, már ha sikerült közvetlen közelében kiköti, és ha már ott vagyok… Ugyan már, lovag vagyok, így egész hamar a kezembe is tudtam keríteni a kardomat, hogy egy erőteljes csapással… Rájöttem: ha így szedem le a fáról, bizony a gearjének használhatósága bánja, így inkább a kardom invertorymba tettem vissza, és kézzel álltam neki kiszabadítani. Vajon sikerül?


Szívesen érdeklődtem volna, hogy forgatókönyv szerint most mégis mi következik? Hiszen korábban is ő adta meg az események fő csapásvonalát, hogy mi most hagyjuk békén őket. Tessék elnézni, hogy én azért hadakoztam tovább, de hát könyörgöm, épp agyonnyomni készültek!
Ezúttal azonban egyrészt nem is láttam alkalmát annak, hogy érdeklődjek a fejlemények előzményeiről, másrészről magától is továbbgördült a történet, és…
– Fogalmam sincs, sajnálom – mondtam oda sem nézve, hova mutat. Nekem onnan igazság szerint senki nem hiányzott, nem hogy még azt is tudjam ezek után, hova tűnhetett

– Igazán nincs mit – mondtam, oda sem figyelve már rá. Biztos voltam benne, hogy nélkülem is összeszedi magát. – Hmm? – fordultam kicsit zavartan a lány felé. Engem maximálisan lefoglalt, hogy próbáljak valami értelmes csapásvonalat találni az alattunk zajló eseményekben. Egyelőre nem jártam sikerrel, bár ezért nem magamat hibáztattam… Olyan kevés előismerettel, mint én, szerintem más se lenne képben, hogy egész pontosan mi történt.
– A rajongód vagyok – tódítottam. – Dugig a falam a plakátjaiddal a gimis öltözőszekrényemben – mondtam. Biztos voltam benne, hogy csak viccel, és én igazán partner akartam lenni abban, hogy ezt valami ócska poénnal üssük el. Nem is figyeltem rá, hogy mit reagál, csak vártam, hogy veszi a lapot, és mondjuk felnevet. Jobban el voltam foglalva, hogy indikátorotokat kerestem és számoltam a közelünkben. Így legalább azzal tisztában legyek, hogy hányan is vagyunk. Aztán hiába vártam, csak nem akart megérkezni semmi olyan jelzés a lánytól, amiből az derült volna ki számomra, hogy meg is van közöttünk a közös hang. Így hát oldalra lesek, és ha tényleg nem mutatja a jelét…
– Te is valami céhfőnök vagy, nem? Talán nem túl karakteres az arcom, én sem biztos, hogy felismerném magam – mosolyogtam. – Egy ideje már én is ott voltam a boss-ok ellen. – És ha morzsáját is láttam a felismerésnek a szemében… – Szia – kockáztattam meg egy újabb köszöntést, hogy nyomatékosítsam kapcsolatunk alapkövét. Reméltem, hogy már akkor egy nyelvet beszélünk.
 
Figyelmem ilyen alapon át is helyeztem az új mobra, amelyik feltűnt. Reméltem, hogy nincs több kérdés a témában. Ha mégis, hát készséggel fordulok vissza a csajhoz. – Szerinted se lenne jó ötlet kinyírni, igaz? – Mormolom az orrom alá, nehogy rajtunk kívül bárki meghallja. Nyilván egyáltalán nem lenne célravezető, és valószínűleg bele is törne a bicskánk. Én meg adom itt a macsót… Szánalmas.
– A legjobb játékosok állnak itt szemben veletek – kiabáltam le. Mirikán kívül egy darab nevet nem tudtam volna még mondani, nem ismertem őket, de felismertem őket az arcukról, és tudtam, hogy boss-os szinte az egész csapat. – Egyrészt: még többen meghalnának közületek, mire végeztek velük. Másrészről: még sokkal később fogjuk tudni nélkülük kivinni a játékot, és addig rendszeresen számíthattok zaklatóra. Ha minket kiengedtek, kihirdetjük, és nem fog érkezni több területsértő.
Egy lajhár sebességével kapcsoltam, hogy a nagy tömeg előtti lányos zavaromban kicsúsztam a szerepemből, és kívülre helyeztem magam a csapaton. Hát… Már mindegy volt.