Shukaku szobája

Shu & Pete

- Akkor azt hiszem a ruhák, miket még mindig nem vettél fel. Menjünk. – léptem az ajtóhoz és nyomva a kilincset nyitottam is azt.
Érdekes dolgok történtek a szobában, miken biztos rágódni fogok a későbbiekben, hogy mit lehetett volna máshogy mondani. Vagyis igazából majd mindent lehetett volna máshogy, csupán a kérdés az volt, hogy mit mondtam volna helyettük. Átgondolva, tiszta fejjel és a gondolattal, hogy nem egy kislánynak mondom ezeket, hanem egy apróra nőtt mondhatni igazi nőnek. Legalábbis elmében úgy éreztem, hogy sok felnőttel vitába szállt volna, félő volt, hogy még velem is. Megvolt az érzés, hogy csak azért fogadta el mit mondtam, mert ő sem ismerte jobban a dolgokat itt, mint én.
Hogy hogyan tovább? Marad. Biztos helye volt itt, függetlenül az itt történtektől, sőt talán ez a beszélgetés is az itt maradást segítette. Talán, nem tudtam.
Shura pillantottam, Timudusra, majd Hisamére. Mosolyogtam. A lánynak mondhatni két sárkánya is volt, csupán csak nem tudott róla, nem lett kimondva.

Hogy hogy kell elképzelni a következő jelenetet? Mintha egy kisgyermeknek engedte volna meg az Anyukája, hogy a botjával szabadon verheti a fellógatott, poros szőnyeget. Nagy az ütni való terület, így nem kell célozni és a szőnyegnek nem fáj, hogy az ütés erejét vissza kelljen fogni. Egyben volt kalandos elfoglaltság, egyben vezérelte az Anyuka döntését, hogy fárassza le magát és egyben végzet így talán némi házimunkát is a kölyök.
Előttem mondjuk egy fa törzse állt és az öklömet használtam a bizonyos bot helyett, de a végeredmény, a hatás majd ugyanaz volt. Dühleadás, lefárasztás, a gondolatok szabadon engedése és ezek társai, azonban csakhamar zuhogni kezdett az eső.
Az eresz alá álltam, talán ez egyetlen száraz terület volt a kertben. Pár lépéssel előttem Kau ült, jobb híján feküdt egy már kialakult pocsolyában, de nem volt lelkes, pedig mintha csak a számára hívták volna a felhőket. Sóhajtottam, nem volt kedvem bemenni a házba, hisz csak a lépéseim visszhangját hallottam volna.
Gondolat: Nem rég ért véget egy szörny elleni küzdelem, a minap pedig már a következőről tanácskoztunk. Céhvezérként mindig meghívtak, de mindig is kérdésként merült fel bennem, hogy a Young Justice mióta állt az ő szintjükön. Talán csak a top tízes lista tizedik helye miatt hívtak, talán csak akarták, hogy legyen valaki, ki mindig bólogat a döntéseikre. Igyekeztem szólni, de a jellemem gyökeresen sosem változott meg ilyenkor.
Gondolat: Shu és Timudus, Hisame, Chan, Lea, Hi, Auro és csupán csak Anat a másik oldalról, nem volt meg az egyensúly, nagyon nem. Bár fiú voltam, férfiú szebben nevezve, de mintha hiányzott volna a határozott jellem a céhből és a környezetemből. Lehet nekem kellett volna annak lenni, de mindig is az inasnak gondoltam magam, ki mindig ott volt, ki sok mindent látott, ki mindig próbált néma támasz lenni és kinek hiányát csak akkor veszik majd észre, ha nem lesz majd ott.
Gondolat, gondolat és gondolat, melyeknek majd mindegyike a saját hibáimon alapult, ám tenni ellene mindig is nehéz volt.
Már ültem mire feleszméltem és Arisa rugdosta a bokámat, hogy figyeljek rá.
- Ej, nem igaz, hogy nem hallasz.
- Túl halk vagy.
- Ch. – mosolyogva fordult – Lea készített vacsorát. Gyere.
- Oké. Arisa, mennyi az idő?
- Mindjárt kilenc.
- Oh, akkor előtte teszek egy kitérőt.
- Ahogy gondolod.

Hisamét is hívtam magammal egy pár pillanatra, hisz minket hívott Shu a szobájába. A sárkány kérdezgetett, ám nem tudtam neki válaszokat adni, minthogy én sem tudtam semmit sem. Az üzenet rövid volt, egyszerű és egyben rosszat sejtető. Kopogva és benyitva a szobába pedig továbbra sem változott az érzés.
Egy könyv, melyre úgy mutatott, hogy olvasnom kellett azt. Köszöntem neki az asztalához menet, majd olvastam, mit láthatóan olvasnom kellett, hol nyitva voltak a lapok, miközben Hisame nálam jóval lelkesebben üdvözölte a lányt és sárkányát.
Nem is tudom miért gondoltam azt, hogy nem jön majd rá.
- Nem hittem volna, hogy utána jársz. – olvastam át újra, ámbár fölösleges volt, hisz jól tudtam, hogy szólt az – Nem akartam, akarom, hogy bajod essen. – fordultam felé – Áldoznád magad Timudusért.

A legokosabb lány volt, kivel eddig találkoztam, de ha ezt megjegyeztem volna, azt úgy sem hitte volna el nekem. Nem mert nem lehetett hinni a szavaimnak, igazán megbízható embernek tartottam magam, persze a füllentést leszámítva mi miatt a szobájába hivatott, de egyszerűen csak lány volt, kik akarva akaratlanul nem hittek az ilyen egyszerű bókoknak, mikkel illettem őket. Mindegy, most nem is erről volt szó.
Bólintanom kellett volna, mondani, hogy oké, rendben, nem fogok közbe szólni, de ez nem volt ilyen egyszerű. A barátom volt, így érteni szerettem volna őt, hogy mit miért tesz, illetve tett. Ha nem is a fejébe látni, mert hát azt azért mégse, de úgy látni időnként bizonyos dolgokat, ahogy ő látott onnan lentről a két piciny lábáról.
- Miért? Sértődnél, ha mentenélek téged?
Sejtettem a válaszát, legalábbis a válaszának tartalmát, de kérdeznem kellett, mert annyiban hagyta volna szerintem. Ő hívott fel magához, így reméltem csak, hogy nem maradt annyiban ez.
- Én se avatkozzak majd közbe? – hajolt hozzá Hisame – Bár lehet nem is tudnék dönteni, hogy mi lenne a helyes. – húzta félre a száját. Kedvelte mindkettőjüket, nem jobban egyikőjüket sem a másiktól, mondhatni a mérleg vízszintes volt ezt illetően. Látszott a sárkány arcán, hogy elgondolkodott egy pár pillanatra a hallottakon és én is hasonlóképp tettem. Egyszer sem elmélkedtünk még ezen, mit egyáltalán nem tartottam hibának.
- Gondolom, ha kéred, úgy nehéz ellene mit csinálni, de a miértet mond el, kérlek. – tettem a mondat végére a szót, utalva, hogy most kérés kéréssel járt, ha akarta, ha nem.

A válasza kielégítő volt. Nem mondtam, hogy helyes, mert mélyen legbelül nem tartottam annak, de válaszolt részletesen és nem volt tisztem fennakadni ezen. Lehetett volna kifogásokat keresni, hogy még fiatal, még nem tud egyedül dönteni, de talán ő volt az a kivétel, ki erősítette a szabályt. Sok felnőttnél érettebben viselkedett és tán jobban gondolkodott bizonyos helyzetekben nálam is.
- Ígéretet kérnél, de azt nem biztos, hogy tudok adni most. Nem mintha nem akarnék, csak nem tudom… tiszteletben tartom a döntésed. – mosolyogtam felé. Nem széles vigyorral, csak amolyan szolid, visszafogott mosollyal.
- Ja - ja, úgy ahogy mondja. Barátok vagyunk, vagy mi.
- Viszont. – szakítottam félbe még időben Hisame nevetését – Mutatok valamit neked, Shu. Legyen válasz a kérdésedre. – tekintettem a sárkányokra – Maradnátok egy kicsit, öt perc maximum, utána jöhettek, úgy is vacsora van.

Azzal nyitottam is a szoba ajtaját, majd vezettem őt az étkezőig remélve, hogy Timudust és Hisamét nem hajtotta túlzottan a kíváncsiság.
- Szeretnék bemutatni valakinek, de már lehet láttad is a kertben párszor. – álltam meg a saroknál és tartottam a kezem, hogy álljon meg ő is. A folyosó végén hajoltam ki a fal mögül és szemléltem az asztalnál levőket. Lea készítette elő az asztalt, Arisa lelkesen segédkezett neki, vállán a nyolclábú állatkájával. Kau pedig az asztal sarkán feküdt kiterülve a szokásához híven. Shunak némán intettem, hogy lépjen közelebb, lássa azt amit én, majd halkan súgtam neki, hogy a többiek ne vegyenek észre minket.
- A béka ott az asztal sarkánál Kau. Fuuko társa volt. A lány elment, de ő itt maradt. Immár majd az egész kert már az övé. Nem célom ezzel semmi, csupán csak lásd, Timudusnak Kauhoz hasonlóan mindig lesz helye nálunk.

Megölelt. Nem, ezt nem lehetett összetéveszteni mással. A derekamat közrefogta, majd a mellkasomba temette egy pillanatra az arcát. Tényleg csupán csak egy pillanat volt, de jól esett. Örültem neki. Hirtelen némi önbizalmat is adott, hirtelen elhitette velem, hogy tudok még segíteni, hogy ha akarok, érek valamit neki.
- Nincs mit, Shu. – nem  láthatta, de szokták mondani, hogy lehet hallani hogy ha valaki mosolyog a beszéde közben, vagy sem. Én mosolyogtam, őszintén.
Egy ölelés sok mindent elmondott, kinek mit, kinek többet, vagy kevesebbet, de mesélt. Ebbe sok mindent bele lehetett volna magyarázni. Nem akartam túl gondolni, de talán most mutatkozott meg, hogy lett értelme annak, mit csináltam. Lett értelme ennek a céhnek. Lett értelme, hogy próbálkoztam. Sokszor gondoltam már a feladásra. Melyik vezér nem? Azonban az ilyen tettek, cselekedetek állították fel őket, úgy, mint engem most. Na jó, eltúloztam, nem állított fel, de nem is estem tovább egyenlőre.
A piciny lábai nyomába léptem, követtem a szoba felé és örültem titkon, hogy részt vesznek majd a vacsorán. Jó volt látni, hogy rászánta magát a vacsorát illetően, hogy egy komolyabb program keretében találkozzon párunkkal. Talán nem is gondolt bele hirtelen, de én emlékeztem arra, mikor azt mondta, hogy jó neki egyedül. Az erdő ágai és levelei közti alvásig nagy út lett megtéve eddig, és reméltem csak, vagyis inkább tudtam, igen, tudtam, hogy ez nekem is az érdemem volt. Komolyabb szereplője lettem valaki életének és ez jó volt, különleges érzés.
- Én is köszönöm neked. – talán nem is tudhatta, hogy miért szóltam így, de szóltam, hisz hálás lehettem én is neki.