Looking through my eyes

1 / 2 oldal 1, 2  Next

Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Hinari on Hétf. Dec. 29 2014, 16:14


Nysteri találkák


Egy kis pihenőt engedélyeztem magamnak. Egy fél napot nagyjából, ám hamar ráébredtem, hogy ez se nem elég, se nem segít. Annál is inkább, mivel volt pár dolog, amit el kellett intéznem – s amiből egyet különösen volt kedvem el is intézni. Így, letéve a kezemben lévő csészét a jegyzetfüzetemmel együtt, lehívtam a menüt, s írtam Mirinek pár szót, remélve, hogy ráér.

Hinari írta:Szia,
Mit szólnál egy sütizéshez valahol Nysterben úgy egy óra múlva? ^^

Igaz, Nysterben viszonylag keveset voltam eddig, de Miri pöttyét sokat láttam arrafelé, így bizonyára kedveli a várost, és tud is pár jó helyet, ahova beülhetnénk. A Kezdetek Városának forgatagára nem vágytam most annyira.


Egyszer csak a szemem elé ugrott egy üzenet. Ez az, amit ezer év alatt se fogok megszokni, de az első hátrahőkölés után csak rányomtam az üzi kibontására. És milyen szerencséje van a csajszinak, hogy pont ráérek Razz

Mirika írta:Hahó : 3
Okés, keress a Cukormáz cukrászdában, a kastély túloldalán van egy kisutcában Wink

Pötyögtem vissza, aztán lemondtam magamban róla, hogy ma kimegyek a 15. szintre farmolni, és inkább rákészültem a sütizésre egy kicsit divatosabb öltözékkel. A megadott időpont táján pedig elsétáltam a cukrászdába, ami kicsi volt, de lévén eléggé el volt rejtve, a vendég is kevés. Mondjuk akkor se lenne sok, ha a főtér közepén lennének, elég borsosak az árak, de nagyon fincsi sütiket csinálnak : 3


Az első eltévedésnél még örültem neki, hogy időben elindultam, ám a második rossz irány után már inkább az kezdett foglalkoztatni, miértis nem írtam bele a levélbe, hogy a teleportkapunál leszek. Jobb ötlet híján végül megálltam és a minimapot nézegettem, várva, hogy feltűnjön valamerre a Mirit jelző ikon, s csak azután indultam el, hogy a jel megállapodott. Így ugyan késtem pár percet őhozzá képest, ám legalább megtaláltam a cukrászdát.
Már a belépés után őt kerestem a szememmel, elmosolyodva, amikor megláttam. Tényleg örültem neki, hogy tudtunk találkozni, s hogy végre rendesen is beszélgethetünk, s nekem nem kell semmiféle kémkedéstől tartani – vagy ha kell is, annak nem lesz akkora tétje, mint az előző hetekben.
- Szia, köszi hogy jöttél – léptem oda hozzá, megölelgetve őt, ahogy szoktuk – Jó kis hely – néztem körbe vidáman, s ezúttal tényleg nem volt semmi, amin aggódtam volna.


Csak pár percet kellett várnom, és megjelent az ajtóban a szőke kobak. Egyből fel is álltam, hogy méltóképpen üdvözölhessem, egy szorongatós öleléssel.
- Miért ne jöttem volna? : 3 - kuncogtam - Na és könnyen idetaláltál? Razz - kérdeztem is rögtön, majd ledobtam magam a székre, és vártam, hogy közelebb merészkedjen valami pincérlány-szerű forma. Kár, hogy a srácok nem nagyon vállalnak pincérkedést, pedig olyan jól áll nekik~


- Nem éppen – nevettem el magam – De elég volt csak téged keresni a minimapon – tettem hozzá, s én is leültem – Ez a kedvenc helyed? Lássuk vannak-e itt olyan jó sütik, mint a csokiszobában – vettem kezembe az étlapot, sunyin rámosolyogva a lányra.

- Hehe, okos Razz Én is csak véletlenül találtam rá, ha valami különlegesre vágyom, ide jövök - mondtam a lábaimat is keresztbe téve - Vannak ilyen szupertitkos alapanyag kombinációik, és egészen jó dolgok sülnek ki belőle - reagáltam egy kis szójátékkal is élve, aztán hogy végre megjött a felszolgálólány, egyből rendeltem is egy "szokásost", amíg Hina-chan válogatott a menüből.

- Oh, tényleg, ezt el is felejtettem mondani. Meg vagy hívva, szóval bármit bármennyit ^^ - mondtam, s Miri után én is rendeltem, kezdetnek ugyanazt, amit ő: kíváncsi voltam, mi is az a "szokásos". S amikor az njk elment, odafordultam Mirihez, egy kicsit zavarba is jőve: nem tudtam hogyan is kezdjek hozzá.
- Öhm, szeretném megköszönni a cipőt. Meg hogy úgy siettem akkor, nem volt szép tőlem, szóval azért meg... bocsi Embarassed


Alig bírtam ki, hogy el ne röhögjem magam, nem tudtam elképzelni, Hina-chan milyen arcot fog vágni, ha meglátja, mi a "szokásos", de pár perc múlva úgyis megláthatom majd, hihi : 3
- Jajmár, biztos jó okod volt rá : 3 Ha nem érsz rá dumálni, akkor nem fogom erőltetni, végtére is én meg... "dolgoztam" - jeleztem még ujjaimmal is a macskakörmöket. Mintha olyan sok teendőm lenne, ha éppen a kovácsműhelyben vagyok.


- Köszi ^^ - egy kicsit azért megnyugodtam, hogy ennyivel elintézte,s a megkönnyebbülésem látható is volt - Nem nem értem rá, a párbaj miatt nem lehetett. Tudod, nem lett volna jó, ha bárki meglátja hogy ott vagyok vagy hogy mi készül - húztam el a számat, s ha arra gondolok, hogy ennyi titkolózás után a gyűrűt nem is használtam... Enyhén megráztam a fejem - De mostmár minden rendben Smile Azt hiszem... - gondolkoztam el egy pillanatra. Igazából, nem volt minden rendben.

- Jah, hogy csak paranoiás voltál - hümmögtem a felismerésen. Eszembe se jutott a nagy dérrel-dúrral beharangozott párbaja, ami azt illeti, hiába mászott az arcomba az utcán bizonyos helyeken, például a céhház környékén. Talán pont ezért
- És izé... hogy sikerült? - kérdeztem kicsit tétován, lebuktatva magam, hogy ott se voltam. Nem voltam az a típus, aki ilyesmiket néz, bár én csinálni se szeretem a párbajokat, szóval talán érthető.


- Hidd el, jó okom volt rá - sóhajtottam, s egy pillanatra átfutott arcomon a történtek lenyomata. Ám nem hagytam, hogy sokáig a hatása alatt tartson, így egy fokkal vidámabban néztem rá Mirire újra, halványan el is mosolyodva - Nyertem. Bár csak épphogy - feleltem, s egy kicsit se voltam csalódott, amiért nem jött el - hisz nem adtam rá semmi okot. Mégcsak meg sem említettem neki az előzményeket, fél percet ha töltöttem nála, akkor már sokat mondtam - Amúgy nincs teljesen igazad... vagyis csak félig. Amiket róla mondtál - mondtam hirtelen, magam elé bámulva. Fogalmam sem volt, mit is gondoljak róla tulajdonképpen.

- Na azért, ciki lett volna kikapnod, ha már így behirdették azt a párbajt : 3 - kuncogtam, bár úgy őszintén szólva halvány lila gőzöm se volt róla, minek ilyen nagy csinnadrattát csinálni egy PvP-harc köré - Öhm... kiről mondtam mit? Surprised - kérdeztem vissza kicsit bizonytalanul, nem esett le, kire célozhat most.

Elnevettem magam. Miri hozzáállása és reakciói valahogy mindig képesek voltak jobb kedvre deríteni. Még most is.
- Freyáról - feleltem, várva pár pillanatot, mielőtt folytattam volna - Igazából, sok dolgot nem mondtam el - vettem mély levegőt, halkan fújva ki azt - Az a párbaj csak a vége volt... És igen, elég "ciki" lett volna kikapnom, mivel a Katana visszaszerzése volt a tét. Ezértis kellett nyilvánossá tenni. Hogy Freya betartsa a szavát - magyaráztam, bár Miri valószínűleg így se fog érteni belőle semmit.


- Öööhh... - hát, most megfogott, muszáj volt egy kicsit a gondolataimba merülnöm. Asszem Freyának hívták az ellenfelét, ésésés... - Ja, hogy azért volt ismerős, mert találkoztam vele facepalm - fogtam meg a homlokom kapásból, és csóváltam a fejem mellé. Jah, de hol is találkoztam vele? Vehh, nem ilyen jó nekem a memóriám >.> - De várj, mi az, hogy a visszaszerzése volt a tét? Suspect - jutott el végre a tudatomig a mondat, és kapásból rá is kérdeztem persze. Az a kard Hina-chané volt, mit kellett rajta visszaszerezni?

- Miatta párbajoztunk először, karácsony után - mutattam rá, hátha így már beugrik neki, magamban pedig nem győztem mosolyogni ezen az egészen. Bár igaz én se jegyzek meg mindenkit, Freya azonban nem az az ellenfél volt, akit olyan könnyen el lehetne felejteni - legalábbis Mirit is zavarhatta, ha emiatt képes volt kihívni.
- Nos, röviden annyi, hogy... - rájöttem, hogy bár Szophienak és Yuinak tudtam tárgyilagosan beszélni a történtekről, ez a visszavágó, és főleg a vége újra felszakították a sebeket. S most nem volt határidő sem, amire muszáj volt rendbe jönnöm, se cél, amit el kellett érnem. Ezek hiányában pedig nagyon nehéz volt bármit is kezdenem a feltörő emlékek fájdalmával. Nem is nagyon tudtam.
- ... Ismered a Tenkát? - kérdeztem végül, egy kicsit távolabbról közelítve meg a dolgokat: onnan talán könnyebb lesz eljutni a jelenig.


- Üüüühümm... aha, megvan. Tudom már Neutral - ezzel jó gyorsan eszembe is juttatta azt a libát. Nem meglepő, hülyék nevét mindig elfelejtem. Csak tudnám, hogy Renre akkor még miért emlékszem? Mondjuk én már erősen túl voltam rajta, mármint nem Renen, hanem a kiscsajon, megtaláltam a lelki békém meg stuff : 3 Közben pedig megjött a pincérlány is, kezében két tányér fánkkal, de nem ám ilyen hagyományos csokis meg epres meg ilyesmi volt rajta, hanem mindegyik ízesítésében volt valami spéci.
- Nem nagyon, valamikor még Aya-chan mesélt róluk pár marhaságot - vontam meg a vállam, miközben megköszöntem a falatokat, és kíváncsian pislogtam Hina-chanra, hogy ehhez mit szól : 3


Miri arckifejezésére csak bólogattam, ám ez most nem volt teljesen őszinte: inkább csak nyugtáztam a felismerését, ám nem értettem egyet vele. S furcsamód nem is esett annyira jól.
- Érdemes odafigyelni rájuk - mondtam, ám mielőtt folytathattam volna, megjöttek a sütik, s én boldogan halasztottam a dolgot - egy pár harapásnyi ideig biztosan - Jól néznek ki - vettem el egyet a hozzám közelebbi tálból, s nem is gondolva semmi trükkre, haraptam bele.


- Lássuk csak... az a chilis fánk, amit mindig elteszek Anatnak - elemeztem félhangosan az általa kiválasztott darabot, úgy abban a pillanatban, mikor beleharapott, miközben én rátaláltam a gesztenyés ízesítésűre : 3 - Miért? Mi különleges van bennük? - folytattam végül egy kérdéssel, majd rá is haraptam a fánkomra, az ízét élvezve mosolyogva topogtam is kicsit *.*

- Chi... - de már késő volt. A szemem megtelt könnyel, úgy próbáltam lenyelni a falatot, hangosan köhögve - Egy... pohár... vizet... ha lehet - fordultam az időközben mellém siető pincérnőhöz: nem is volt csoda, hogy itt termett, kb a fél cukrászda engem nézett, ahogy rákvörösen igyekszem valahogy megszabadulni a falattól. Persze Miri bizonyára ezt tervezte kezdettől fogva >.>
- Hogy tudod megállapítani, melyik milyen? - kérdeztem aztán, kiürítve a pohár tartalmát, rábökve a tálakra. Ám ha válaszolt is, mostmár fenntartással kezeltem a szavait: ki tudja, hihetek-e neki ezek után? No

- Embereket rabolnak, kínozzák és ölik meg őket - feleltem sötét tekintettel, megfeledkezve a kezemben tartott fánkról, ami el is pixeleződött, olyan erővel szorítottam meg.


Értetlenül néztem a reakcióját... nem. Dőltem a röhögéstől, naná! x3 Vannak benne ilyen csapdák, összesen kettő, szóval sajna már csak egyszer fogom látni a furcsa arckifejezéseit. Murisak voltak azok után, hogy mindig olyan szerényen viselkedik, a legharsányabb nevetése is olyan kis visszafogott : 3
- Gomen-gomen - nyögtem ki a csillapodó nevetgélésem közepette - Másodszorra már tudni fogod, melyik-melyik : 3 - nyugtattam meg, persze eszem ágában se volt elárulni, hogy melyikben mi van. De pont ezért volt olyan poén ez a tál, mert kívülről mondjuk amit epresnek nézel a pink cukormáz miatt, az nagyon nem az. Viszont attól a pár szótól lefagyott a mosoly az arcomról, vagyis inkább rajtamaradt, csak olyan kényszeredetté vált.
- Miről... beszélsz? - dőltem előre egyben, elég komolyan befeszült a szöszi, szóval... nem tudtam nem komolyan venni, amit mondott.


- A...haaa - feleltem, belekortyolva a második pohár vízbe, bizonytalanul nézegetve a fánkokat. Egyelőre azonban nem vettem el egyiket sem: a gyomrom is összerándult, márcsak a tények említésére is.
- Később küldhetek leírást és információkat a tagokról, és lehet érdemes lenne Ayanit is kikérdezned, mert ez elég fontos. Hülye voltam, hogy nem vettem teljesen komolyan - haraptam bele ajkaimba, visszagondolva Ozirisz levelére. Bár tenni valószínűleg ígyse úgyse tudtam volna a történtek ellen - Amikor azt hiszed, tudjátok élvezni az első igazi randitokat... pont akkor, egyetlen altatómérges dobókés, és annyi - szorítottam össze az állkapcsom - Azt sem tudtam, Alexel mikor mentünk ki a védett övezetből. Megtervezett csapda volt. Az egész... - ha eddig vörös voltam, akkor most holtsápadt. Behunytam szemeim, s magamban számoltam, önkéntelenül is érintve a vállamat. Reméltem, hogy már nem néznek minket, ámbár most ez se tudott foglalkoztatni. Kellett egy kis idő, hogy lecsillapodjak, bár fogalmam sem volt, miért nem tudok rendesen viselkedni. Eddig miért ment? S most miért nem?


Na ilyenkor van az, hogy gőzöm sincs, mit is kéne mondanom, mert elég súlyosnak tűnt, amiről beszélt, csak nem sokat értettem a félmondatokból. Így csak annyit tudtam tenni, hogy megérintettem a kezét, ha hagyta, akkor a saját mancsaim közé is zártam.
- Ha tudok segíteni, akkor küldd azokat az infókat - reagáltam végül. Nem kértem, hogy beszéljen róla, ha mondani akar valamit, úgyis megteszi. Inkább elvettem a tányérjáról a legédesebb fánkot, amit vörösbabbal töltöttek meg, és azt próbáltam a szájába tömni.


Hálásan pillantottam rá, s hagytam magam, az érintésétől egy kicsit megnyugodva - Én ezt nem értem... eddig... - megráztam a fejem, a homlokom ráncolva - Ez két hete volt. Amikor elraboltak mindkettőnket... s mikor felébredtem, Freya volt ott. A Katanát akarta, s Alexel zsarolt. Ki kellett állnom ellene, választhattam Alex és a Katana között, amit tétnek kellett feltennem - mondtam csöndesen - Simán megvert. Nem véletlen volt eddig veretlen... De nem ezért vittek minket abba a sötét szobába. Victor, aki a pengék táncát is rendezte, ő mozgatta a szálakat. Játszanunk kellett - ejtettem ki a szavakat, merő megvetéssel - Az minden volt, csak nem játék. Egymás ellen fordulni és megölni őt, vagy meghalni inkább, az ő szeme láttára? - szinte nem is hallottam magam, mintha Miri egy szellemmel beszélgetett volna. Halk fájdalom kerített hatalmába, rezignáltan néztem az elém nyújtott fánkot, majd haraptam bele.
- De tudod, valamire mégis jó volt - néztem rá a lányra - Mindketten meghaltunk volna a másikért - mondtam, egészen halvány mosollyal - S meg is öltek volna, ha Freya nincs ott. Furcsa, nem? - dőltem hátra - Az életem köszönhetem neki. S most legyőztem, visszaszerezve tőle, ami az enyém. Mégsem érzek elégedettséget. Azt se tudom, mit gondoljak róla egyáltalán...


Ez úgy illik hozzá. Mármint ahhoz a kis libához. Eléggé feldühített Hina-chan meséje, hogy így bántak vele és veszélybe sodorták. De... Victor...? Az a tenyérbemászó alak? Igaz volt benne valami nyugtalanító, de... akkor is...
- Ezt nem tudom elhinni, nem csak valami blöff volt? Mert valóságnak elég durva lenne... - hitetlenkedtem. Nem azért, mert nem hittem volna Hina-channak, csak olyan elképzelhetetlen volt az egész, hogy valaki ilyesmit tenne...


- Az emlékek, a Katana hiánya és a fájdalom eléggé biztossá tette, hogy nemcsak álmodtam - feleltem - Volt egy idomár, Kuro, aki bele tudott nyúlni a sao rendszerébe. Valódi fájdalom, Miri. Mozdulni sem tudsz, és a kardok, amiket beléd döfnek, igazi fájdalommal járnak - fogtam meg a vállam, végigsimítva rajta ott, ahol a sebek voltak - Az elején én is megkérdőjeleztem Victor szavait, én se hittem neki - folytattam, keserűen nevetve fel - Megöletett egy játékost miattam! Fél méterre se tőlem. Hogy bizonyítsa szándéka komolyságát. Pusztán a játék kedvéért. És ilyenek mászkálnak zöld indikátorral, és ülnek ki a páholyba az arénában, mosolyogva nézve, ahogy küzdünk... - nem is próbáltam leplezni a megvetésemet, mely a hangommal együtt erősödött - Kihasználva a rendszert, hogy nem bánthatjuk őket... Élvezve a pozíciójukat... - nem is tudtam folytatni, elfogott az undor. A higgadt képmutatás, hogy még ő volt a jószívű, hogy kérhettünk tőle ezt-azt... Idegesen hajtottam hátra az egyik tincsemet, próbálva nem is emlékezni többre. Ígyis bőven több volt ez, mint amennyit ma mondani akartam...

Lehajtottam a fejem, és haraptam egyet a fánkomba. Meglepően keserűnek éreztem, de ígyis csendben nyammogtam rajta tovább, amíg el nem fogyott, és közben a kezét szorongattam. Ha nem lett volna köztünk az asztal, meg is ölelem, de így azért az furcsa lett volna. Szóval maradtam így, és gondolkodtam. Shukaku-chan szavain, aki azt a valakit keresi, aki Judy-chant megölte. Ha neki segítséget ígértem, akkor ezt pláne nem hagyhatom szó nélkül. Nem lesz ez sok nekem? Én csak egy egyszerű lány voltam, semmi ambícióm nem volt ilyesmikre. Megmenteni pár embert, mert belefért az erőmbe tök más dolog volt.
- És... mit tervezel? Ugye nem akarod magad veszélybe sodorni? - bukott ki a számon. Asszem nem szerettem volna, ha Hina-chan foglalkozna velük. Jobb lett volna hátat fordítani az egésznek, és élni a megszokott kis bugyuta életünknek, meg koncentrálni a bossokra.


- Nem tudom, Miri... - sóhajtottam - Úgy érzem, bármelyik percben megölhetnének, ha kedvük tartja. Viszont nem hagyhatom annyiban sem - ráztam meg a fejem - Lehetetlen vállalkozásnak tűnik, a jelenlegi képességeimmel és pontjaimmal, s meggondolatlanság lenne elhamarkodottan cselekedni, de... valamit tenni kell. Ha nem is most... - mondtam, immáron szinte teljesen megnyugodva, abban a pillanatban, ahogy agyam a tervezésre állt rá - Azt hiszem, most időre van szükségem. Ezalatt a két hét alatt a Katana visszaszerzése volt a cél; ha hagytam volna, azzal szinte aláírtam volna a halálos ítéletem. A Victor féléknél tekintély kell, máshogy nem megy. Ha gyávának és gyengének néz, vége van. Ezért volt fontos a cipő, és a többi is - mosolyodtam el végül - Bár hazudnék ha azt mondanám, hogy örültem a plakátoknak és ezeknek - húztam el a szám, jóízűen harapva bele a fánkba, s egy kicsit élvezve az ízét.
- Mogyorókrémes-banános van? - kérdeztem aztán, a tálakra bökve. A sok keserű gondolat után, most valami jó édes kellett nekem...


- Egyedül semmiképp se tegyél semmit! - csaptam finoman az asztalra. Nem akartam olyan nagyon zörögni, ezt is szinte sziszegtem, hogy azért legyen ingerült a hangom, de ne keltsek vele túl nagy figyelmet - Majd meglátják, hogy kivel nem érdemes kezdeni, ha összeszedjük magunkat és a nagyobb céheket : 3 - mosolyodtam el, de igazából én magam se tudtam, hogy akarok-e ilyesmit tenni. Az tuti, hogy a céhemből maximum Aya-chant vonnám be, a többiek nem harcos típusok. De ha egy-két tucat ember összejön, azt már elég komolyan kell venniük nekik is.
- Ah... öhm... ez az - mutattam rá a megfelelő édességre, bár banán az nem volt hozzá, csak valami... mogyorókrém-szerűség.


Meglepődtem a kijelentésén, hálásan pillantva rá: valamiért nem gondoltam volna, hogy pont vele fogok ilyesmiről beszélni, éshogy ennyire mellettem áll majd, de mindez nagyon jólesett. Egyfajta pozitív csalódással töltött el, őszinte mosolyra késztetve.
- Köszönöm - feleltem, s bár nem tudtam pontosan, mi lesz ebből, ha tényleg megcsináljuk, de nem is nagyon érdekelt ez most. A lényeg úgysem ez volt ebben, inkább a gesztus és a hozzáállása, amit nagyra értékeltem. S ha eddig nem is mindig voltam teljesen biztos benne, mostmár tudtam, hogy számíthatok őrá is.
- Hm, majdnem olyan, mint a csokiszobában - ízlelgettem a sütit, kortyolva hozzá a vízből - Tényleg, te nem iszol hozzá valamit? - fordultam feléje.


Elég ijesztő volt szembenézni Aincrad sötét oldalával, azért nem véletlenül voltak nekem kétségeim, de ha másért nem, muszáj volt megnyugtatnom a lányt valahogy. Azonban még én se tudtam, hogy mit akarok tenni, vagy hogy egyáltalán akarok-e valamit. Nekem egy Pierre-em volt terítéken, de arról csak Anat és Jun-chan tud, és el is tűnt a bandájával együtt. Jó lett volna, ha ezekkel is az történik... Azért fura volt belegondolni, hogy az a krízis hozott össze Nacchannal, és Hina-chanékkal is valami ilyesmi történt.
- Hát... azt nem itt szoktam, hehehe ^^" - nevetgéltem az egyik tincsemet csavargatva. Vizet azt nem fogok inni egy vendéglőben, a többi meg nem az én ízlésemnek való volt... valahogy.


- Mert sosem eszed meg a chiliset - mondtam neki a fejemet ingatva, majd hirtelen támadt ötlettel néztem végig rajta - Lássuk mennyire emlékszem jól, hogy melyik is volt az - hajoltam a tálja fölé, majd kaptam fel a szerintem jó darabot, és nyújtottam feléje - Harapj csak bele - kuncogtam - Ha megteszed utána te választhatsz - tettem még hozzá: rosszabb úgyse jöhetett a chilisnél, s kíváncsi voltam az arcára. : 3

- Hát.. talán azért - kuncogtam egyetértően, de az már nem volt annyira vicces, ami ezután következett. Hála az égnek rosszat kapott fel, de gondoltam, miért is ne szúrjak ki vele még egyszer?
- Mi ez, valami beteges orosz rulett? >.> - kérdeztem szemrehányóan, és ahogy felém nyújtotta a fánkot, úgy szorítottam össze szám és dőltem hátra a széken - Izé... én allergiás vagyok a csípősre - szűrtem át a szavakat a fogaim között, aztán újra becsuktam a szám és csak ráztam a fejem, hogy nem akarom <.<


- Nincs is allergia a saoban - feleltem neki kuncogva - Egyébkéntis, Anat mellett hozzá kellett hogy szokjál - tettem még hozzá, továbbra is előtte lengetve a fánkot - Bár lehet veletek nem jó ötlet ilyet játszani - hümmögtem - Anattal is, azt hittem megnyerem a krémesevő versenyt, ha lopva teletöltöm chilivel az övét, erre még ízlett is neki - ingattam a fejem nevetve, majd egy tettetett sóhajtás után visszaültem a székembe - de azért a tányérján hagytam a választottamat.
- Tényleg, és ti megvagytok? Mostanában nem is beszélünk... - kérdeztem. Ha jól belegondolok, a jégsárkány ellen is mintha egy kicsit tartózkodó lett volna... mondjuk én se voltam ezzel másképpen, a feszültséget nem is említve, úgyhogy lehet ő tette jól, hogy nem is próbált meg velem viccelődni - Ren amúgyis bőven elég volt. .__.


Huh, ezt megúsztam, bár így utólag simán el tudtam volna adni, hogy igazából semmi bajom sincs a csípőstől, pedig én nem bírtam. Mondjuk akkor minek vinném Anatnak haza? Jobb, hogy nem teszteltük a lány logikáját Razz Kicsit megnyugodva fújtam egyet, és a csípős helyett felkaptam a vörösbabosat, a közepén lévő lyuknál fogva egy kicsit meg is pörgettem az ujjamon.
- Aha. Kicsit elfoglalt, a céhház költözése óta sok a dolga. Képzelem, mi lesz, ha mi is ideköltözünk ^^" - válaszoltam, nyilván nem említve azt, hogy a legutóbbi beszélgetésünk óta újabb gondok merültek fel. Most ebben nem kellett a tanácsa, asszem megvolt a dolog a saját kezemben is, és épp elég baja volt a szöszinak ahhoz, hogy ne traktáljam a saját kedvesem furcsaságaival. Különben is, lehet csak én vagyok most paranoiás.


- Mármint ide, Nysterbe? - néztem körbe - Nem is mesélted még, és hogyhogy ide jöttök? Meguntad a tömeget, ami odalent van? ^^

- Aham : 3 - bólintottam, most már egy kicsit szélesebb mosollyal - Hát, mi is találtunk a pincében furcsa dolgokat, de amúgy is ez a kedvenc városom. Békés is, meg szép is, meg forgalmas is, itt érzem magam a legjobban - soroltam az okokat egy elmeháborodott mosolyával magam elé meredve - Csak megvárom, amíg a legkisebb tagunk is eléri az 5. szintet.

- Néha kell is az újítás - bólogattam mosolyogva. Olyan jó volt ezekről beszélgetni, látni őt is lelkesedni és magamon is érezni a könnyed hangulatot - Tényleg, Ayanin kívül azt hiszem nem is ismerem a céhtársaid - gondolkoztam el - Pedig lehetne ilyen közös napokat tartani, vagy ilyesmi. Ígyis rossz, hogy például Channal is szinte csak a bossokon találkozok... bár így sincs szinte semmire sem időm, aztán csinálom itt a terveket ^^" - mondtam zavartan - De ha más nem, páran összefuthatnánk néha, ha van kedved. Mondjuk nem pont a mocsárban Neutral - jutott eszembe az az eset, így gyorsan haraptam is egyet az egyik fánkból, még mielőtt több gondolatot is társítottam volna hozzá - Tényleg, a céhházavatótokra ugye meghívsz? ^^ - kérdeztem hirtelen, s bár fogalmam sem volt, hogyan viselkednék egy Mirika által szervezett bulin, azért szívesen elmentem volna - az pedig, hogy pont Miri ne szervezne, igazán fel se merült bennem.

- Nem is túlságosan szociális típusok, meg hát nem is a fronttal törődnek, szóval.. talán azért - gondolkodtam el kicsit, és hát ja. Valamelyiküket még én se ismerem rendesen, de úgy alapjában véve mindenki ismer legalább egy-két valakit, szóval azért összetartóak voltunk.
- Hmm... az újév túl közel van, de talán egy tavaszköszöntő fesztivált össze lehetne majd hozni : 3 - böktem ki a véleményem, mármint az nem volt kérdés, hogy egyetértek, mert én is kíváncsi voltam pár arcra. Az Artest azt ismertem, mert sokat lógtam arrafelé, de a JL az már más tészta volt például - Lehet tavaszra időzítem akkor a költözést. A hely, amit kinéztem, na annak van egy jó nagy kertje. És akkor két legyet ütünk egy csapásra : 3 - bólintottam a saját elhatározásomat is megerősítve. És már bennem volt a félsz, hogy alig fognak eljönni páran >.>


- Jól hangzik ^^ Majd időben szólj - értettem egyet - Bár remélem nem valami eldugott helyen lesz, mert egész érdekesen néztek rám ma is, hogy nyitott minimappal sétafikálok fel-alá - tettem hozzá a fejemet ingatva, de úgy összességében vidáman. A fánk is szépen fogyott, s kezdett olyan érzésem lenni, hogy több már ha akarnám se férne belém. Pedig még kettő maradt a tálban No Talán észrevétlenül átcsúsztathatnám őket Miriére, ha nem figyel Suspect

- A város legtitkosabb helyén van, csak az találhat oda, akinek én megengedem - tájékoztattam a szöszit drámai hanghordozással, de szinte rögtön el is nevettem magam, majd azzal kezdtem foglalatoskodni, hogy a maradék néhány fánkot egy szavatosságot megőrző dobozba applikáljam. A szokásosban az is benne volt, hogy félig itt eszem, félig meg elvitelre veszem, mert ennyit nem bírok egyszerre enni. Itt se vagyok nagyobb étkű, mint egyébként : 3

- Még jó, hogy részesülhetünk ebben a megtiszteltetésben - reagáltam rá, kissé ki is nyújtva rá a nyelvem, magam is csatlakozva a nevetéshez - Tessék, ezeket is elviheted - toltam oda a tálat végül - Egy morzsával se tudok többet enni - dőltem hátra, ellazítva a tagjaim - De tényleg finomak itt a sütik. Majdnem olyan jók, mint nálunk - mondtam, azért még véletlenül se hagyva ki a csokiszobát a mondatból. Bár a mai nap után lehet azt is kerülni fogom egy ideig...

- Bleee Razz - öltöttem én is nyelvet, majd ránéztem, hogy mit hagyott ott, vagyis mit kínált nekem... és... mikor ette meg a halas ízesítésű fánkot? o.O Totál lemaradtam róla o.O - Biztos? Így legközelebb nem fogod tudni, melyik milyen Wink - piszkáltam kicsit, de ha ragaszkodik hozzá, akkor elteszem én, ezen ne múljék.
- Ugye? :3 Kíváncsi vagyok, ha normális sütiket csinálnának, akkor az milyen lenne.. bár talán pont azért csinálnak ilyeneket inkább, mert akkor ugyanolyanok lennének, mint a többi cukrászda, és senki se jönne ide... ezek mellett az árak mellett Rolling Eyes - gondolkodtam hangosan, elhadarva a teóriámat egyetlen levegővel, majd aztán talpra pattantam.


- Így se tudom már az eddigieket sem >< És amilyen trükkösek, lehet mire legközelebb jövök, összekeverik kicsit a kinézetet. Mintha olvastam is volna ilyesmiről az étlapon - ugrattam egy kicsit, felhajtva a maradék vizet, miközben fél szemmel a reakcióját figyeltem. Kíváncsi lennék az arcára, amikor kiderül, hogy amit csokisnak gondol, abban chili van, hehe. Persze sokáig én se bírtam kuncogás nélkül, intettem az npc-nek, és mire Miri elkészült, már én is elintéztem mindent.
- Jah még valami - jutott eszembe kifelé menet - Még csak terv, de lehet Allal elmegyünk kicsit... pihenni - mondtam, s azt hiszem nem kellett okokat sorolni - De ha bármi kell, tudod, csak egy pm - mosolyogtam rá. Azt akartam, hogy tudja, attól függetlenül, hogy nem vagyok a városban, rám számíthat, a bossokon is. Kellett egy kis szünet, de nem terveztem teljesen elzárni magam a többiektől: hiszen voltak fontosabb dolgok is, mint a pihenés.


- Hm? Pihenni? Mármint... hohhóó~ - rángattam egy kicsit a szemöldökömet szuggesztíven - Rátok fér, eszem ágában sincs zavarni. Érezzétek magatokat jól Wink - vigyorogtam huncutul, aztán megöleltem a lányt végre, talán egy kicsit szorosabban is, mint szoktam. Bezzeg Anat engem nem vitt magával akkor... irigy voltam kicsit, hogy csak egymással fognak törődni, Anat még sose szentelte rám az összes figyelmét. Felsóhajtottam, és elengedtem Hina-chant.
- Vigyázz magadra, és bármi van, zaklass vele nyugodtan : 3


Persze elpirultam, hát hogyne, de egy valamilyen bólintásfélét azért én is képes voltam produkálni.
- Köszi - öleltem át én is - Legkésőbb karácsony táján találkozunk, vagy bosson - mondtam - És köszi hogy eljöttél, meg... hát, mindenért - sütöttem le kissé a szemeim, végül rámosolyogva. Jó volt, hogy elmondhattam neki ezeket, s úgy éreztem, hogy újabb fal szakadt be közöttünk, aminek különösen örültem - Öhm, kikísérsz a teleportkapuig? ^^" Vagy merre jössz? - kérdeztem, tanácstalanul nézve hol egyik, hol a másik irányba. Lehet visszafele már nem tévednék el, de azért biztos ami biztos...


Nocsak, kevésbé jött zavarba, mint gondoltam. Érdekes-érdekes *kunc* - Hehe, én köszönöm, hogy hozzám fordultál ^^" Sokat jelent... nekem Embarassed - most én voltam a soros a pirulásban és a motyogásban, örültem, hogy eljutottunk már erre a szintre. Kevésbé éreztem idegennek magam Hina-chan mellett most.
- Mehetek éppen arra, ha akarod - bólintottam nem is gyanakodva, hogy azért kéri, mert fél, hogy eltévedne, bezzeg ha rájövök, nem úszta volna meg olyan könnyedén Razz


- Ugyan - feleltem vidáman, majd el is indultam mellette, összébb húzva magamon a kiskabátot. Arra azért odafigyeltem, hogy a sarkokon lassítsak, nehogy egymásba ütközzünk egy-egy irányváltásnál, de ezen felül csupán élveztem a napot és a lány társaságát, amíg lehetett. Majd elköszöntem tőle, még utána is integetve, s arcomon mosollyal indultam el a céhház irányába.


Még aznap este megkapta Miri az említett pm-et, az adatokkal, amiket a Tenkáról és azok tagjairól tudtam. S küldés előtt, kis hezitálás után kitöröltem a Freyáról szóló részeket. Az erősségeit, gyengeségeit és a képességeit is. Tényleg sokat köszönhettem neki. Miriben ugyan megbíztam mostmár, de nem akartam visszaélni semmivel, már ami a kardforgató lányt illette. Ha publikussá tettem volna mindent, amit megtudtam róla, azzal nagyjából megfosztottam volna az előnyétől a párbajai során. S én nem akartam ezt. Nem volt jogom hozzá. Hisz ő olyan volt, amilyen, de nem kellett tartanom attól, hogy bárkit is megöljön. S ezért is, maximálisan megérdemelte, hogy bizalmasan kezeljem a róla megtudottakat.
Egyszerűen így volt helyes. Bólintottam, s rányomtam a küldésre.

Hinari írta:Szia,
Küldöm az adatokat.

Freya – kardforgató
Jó felszerelések, amúgy nem rosszindulatú. Játékosok életére nem veszélyes.

Victor – állatidomár
Pet: óriáspók
A Tenka főszervezője, ő tervezi és irányítja a „játékokat”. Akár játékosokat is ölet a céljaiért.

Raiga – harcos
Sötétbőrű, nagydarab férfi. Pusztakezes sebzése 99, de nyilván erősödni fog. A Tenka végrehajtója. Több játékost megölt már.

Kuro – állatidomár
Pet: holló
Pusztakezes sebzése 1. Elmebeteg, ért a kínzásokhoz és szereti is őket. Képes belenyúlni a sao rendszerébe, ezáltal rendes fájdalomérzetet előidézni.

Ghost – árnyharcos (?)
Harcmodor: dobókések használata.
Magas szintű lopakodás, gyakorlatilag láthatatlan.

??? – ismeretlen név és kaszt
Csak egyszer láttam, az arénában a visszavágón. Arany felszerelésekbe öltözött, vöröshajú férfi.

_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue

Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.


Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari
Hinari
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 3756
Join date : 2012. Dec. 28.

Karakterlap
Szint: 50
Exp:
Looking through my eyes - Page 2 Vo36oi14712/10100Looking through my eyes - Page 2 2yjvlht  (14712/10100)
Céh: Justice League

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Hinari on Szomb. Jan. 03 2015, 12:02


Seconds before Christmas


Sétáltam. Alex még mindig a céhes ügyeit intézte, s bár nekem most talán a lehető legkevesebb szükségem volt az egyedüllétre, mégse kívántam senki más társaságát. A Mirivel való beszélgetés ugyan feldobott egy kicsit, de közben arra is rájöttem, hogy kell az a pihenés, nekem, nekünk, méghozzá minél hamarabb. Nem értettem, a fiú min ügyködik ennyit. Hideg volt, csípős hideg. De én azért sétáltam.
Most valahogy nem tudtam semmi fontossal foglalkozni. A gondjaim felettem sűrűsödtek, ahogyan a havat hozó felhő. Mindjárt karácsony. Leheletem előttem gomolygott, s menet közben azzal játszottam, hogy megpróbáltam különböző formájúakat kifújni. Kör alakút, szívecskét, hosszút, rövidet. S mosolyogtam, bár semmi vidám nem volt ebben. Körülöttem az üresség, magányos fák, rég magam mögött hagytam már a Kezdetek Városát. Jólesett menni. Céltalanul, a mobok meg se közelítettek, nem is érdekelt, az a pár játékos sem, akik csodálkozva néztek utánam. Kör, szívecske, hosszú és rövid. Letértem az útról, talpam alatt ropogtak a félig megfagyott fűcsomók. Mindegyikre ráléptem, néha ugrálva közöttük, s behunyt szemmel hallgattam a némaságot, mi annyira jellemző volt erre a kopár vidékre. S mentem tovább. Kör, szívecske, hosszú és rövid…

*

Több, mint három nap telt el a párbaj óta, s a Tenkáról semmi hírt nem kaptam azóta sem. Ahogy minden héten, most is elmentem a Black Ironba, egy szál fehér virággal a kezemben. Feketébe öltözött, komor játékosok, némelyek hálásan, mások furcsán néztek rám. Az idő is tovább romlott, s a hideg ellen a szikrázó napsütés se tudott semmit se tenni. Lassan el kellett gondolkodnom, kinek mit veszek. Ki minek örülne? Mosolyt akartam látni az arcukon… de hogyan érhetném el, ha én magam is képtelen vagyok rá?
Beléptem a magas épületbe. Oldalán árnyékba húzódott arcok sokasága pillantott vissza rám, s én összeszorított foggal haladtam tovább. Nem akartam, mégis megálltam az L előtt. Egyszerűen nem vitt tovább a lábam. Hangtalanul néztem a nevet, de nem kérdeztem tőle semmit. Nem ment. Látásom elhomályosult, s homlokráncolva tapasztaltam, hogy képtelen vagyok haragudni magamra. Kerültek a gondolatok, kint maradtak, félve tán a halál közelségétől. Beharaptam ajkaim, a virágot szorongatva. Sajnálom. Nem néztem rá, úgy mentem tovább. Csöppnyi aggódással tekintgetve az F felé, de végül mégiscsak a D-nél állapodva meg. A fiú, aki miattam halt meg. Letettem a virágot, ottmaradva egy pár percet. Várva, mint már annyiszor, várva, hogy jöjjön valaki. Akinek hiányzik, aki tud róla valamit, aki szerette vagy tán gyűlölte, s most felszabadultan üldögél Aincrad egy rejtett szegletén.
De senki nem jött.
Nehéz szívvel fordultam sarkon, s hagytam ott a neveket. Alig másfél hét… Vajon megérdemlem egyáltalán, hogy részt vegyek, hogy boldog legyek a szeretet ünnepén?

*

- Sötét van. Pedig alig múlt el négy.
- Tudod… nem tudom, mit gondoljak rólad.
- És te mit gondolsz?
- Mit gondoltál akkor?
- Haragszol rám? Mégcsak nem is beszéltünk a párbaj óta.
- Nem mertem. Talán. Nem tudom.

- Nem tudom…
- Szeretnélek megismerni. De soha nem mondasz magadról semmit. Miattam nem? Valamit rosszul csinálok, ugye? Bárcsak tudnám, hogy mit…
- A te idődben ünnepelték a karácsonyt?
- Talán hiányzik a családod.
- Hiányzik a családod?
- Lehet akkor… végre lenne bennünk valami közös.

… …

- Félek…

*

- Nézd a neveket. Esik a hó. Ott, a H betűnél. Látod? Kijöttem. Egyedül. Hogy miért? Minden sivár. Mező, ameddig a szem ellát. Meg akartam neked mutatni. Hatalmas falak, annak idején itt törtünk be a városba. Az emlékművet is nekünk emelték. Győztünk. Megmentve az embereket a moboktól. Te még nem voltál akkor mellettem. De már akkor is képes voltam minderre.

*

Egy hét se volt hátra. Mosolyogva öleltem őt, hangtalanul sírtam a vállán, megkönnyebbülve, könnyeim vállát áztatták. Beszívtam illatát, forróbb volt, mint bármilyen tea, amivel eddig enyhítettem bánatom. Nem tudtam hová megyünk, nem is foglalkoztatott, ameddig vele lehettem. A tél is szebb lett, s ha akarta sem engedtem el. Még sokáig nem.
Meg kellett nyugodnom.
Írtam a többieknek, hogy karácsonyig nem leszek a céhben. Rájuk bíztam mindent, s nem aggódtam értük. Igaz, nem sok idő, de talán elég lesz, hogy képes legyek élvezni a karácsonyt. Újra mosolyogni, felszabadultan, s átadni magam a nevetésnek, a többiekkel, a barátaimmal, a családommal idebent. Kifújtam a levegőt, eltolva magam tőle, mélyen belenézve a zöld szempárba. Pár nap, csak veled… Elmosolyodtam, s megfogtam a kezét. Megyek… bárhová, ahová viszel.

_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue

Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.


Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari
Hinari
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 3756
Join date : 2012. Dec. 28.

Karakterlap
Szint: 50
Exp:
Looking through my eyes - Page 2 Vo36oi14712/10100Looking through my eyes - Page 2 2yjvlht  (14712/10100)
Céh: Justice League

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Hinari on Vas. Jan. 04 2015, 13:30


Re

Karácsony másnapja.
Hideg, csípős tél.
Hálóing, papucs, és egy gőzölgő, forró tea.
És mi.
Kint álltam az erkélyen, hosszan nézve a havas tájat, az italomat kortyolgatva. Tudtam, hogy minél tovább húzom, annál rosszabb lesz, de ez nem egy olyan törés volt, amit könnyen képes lettem volna rendbe hozni. Tele voltam kétséggel, s amikor végre magam elé emeltem a pengét, azon Annabell arcát láttam visszatükröződni. Ajkaim vonallá préselődtek, s ahogy az első gondolatfoszlány felkúszott a tudatalattimból, ijedtemben szinte eldobtam a kardot. Nem akartam, hogy meghalljon. Puhán tettem le a párkányra, mélyeket lélegezve a friss levegőből. A feladatra koncentráltam, s így az időjárás nekem segített. Egyáltalán nem fáztam. Inkább megnyugtatott, elérve, hogy behunyjam szemeim, és kiürítsem a fejem. Megszabadulva mindentől, átengedve a szellőt, s egész testemen érezni simogatását.
Sokat gondolkodtam azon, mit is mondhatnék neki. Kérdezzek tőle? Vajon mennyit tud a Tenkáról, s mennyit mondott el rólam? Freya kikérdezte, mindenről? De akkor hogy nem tájékoztatta a cselről, amit én is használtam? Vajon el tud-e fogadni újra? Hiszen nyertem. Elvesztettem őt, de vissza is szereztem, méghozzá egy fair küzdelemben. Hallotta-e a lány sírását? Együttérzett-e vele? Rólam vajon mit gondolhat? Nem tudtam vigyázni rá. A kudarc még mindig élénken élt bennem. Egy program volt, azt hiszem, így alkották meg. Keveset szólt, s még annál is kevesebbet tudhattam meg róla. De vajon vannak-e érzései? Tud-e emlékezni? Emlékszik-e a történtekre, s ha igen, hogyan vélekedik felőlük?

Megráztam a fejem. Szél söpört végig a tájon, a nemes penge megbillent. Utánanyúltam, óvón és határozottan, s ezúttal nem engedtem el.
Szia. Elnézést, amiért eddig nem tudtunk beszélni. Valószínűleg tisztában vagy az elmúlt hetekben történtekkel, így azzal is, hogy újfent… nálam vagy – abszolút fogalmam nem volt, mit akarok kihozni ebből, vagy hogyan is folytassam, s ezzel a Katana is tisztában volt, mostmár. Halkan sóhajtottam, apró fintort vágva, majd folytattam – Szeretném… szeretnék megtudni rólad dolgokat. Régóta vagyunk együtt, és sokat köszönhetek neked, mégse érzem úgy, hogy egy kicsit is közelebb lennék. Mindig segítesz, amikor kell, és… én is szeretnék. Ha tudok. Csak így… - összeszorítottam fogaim. Ígyis eléggé össze voltam zavarodva, gondolataim, amiket neki szántam, össze-vissza csapongtak. S már éppen feladtam volna, amikor végül válaszolt…

A kardhüvelyben való létezésem egyfajta békés állapotnak volt betudható, melyet megszakított a lánnyal való kontaktus. Képességem, mit ismeretlen módon ruháztak rám, ilyenkor nem várt zajként járta át lényem: a gondolatainak pontos ismerete alapot adott a lány megismerésére, s ezáltal lehetőséget, hogy jobban tudjunk együttműködni. Nem volt zavaró hatású, az információk sebes áramlásának kezelése könnyedén ment. Mint egy program. Egy elemzőprogram.
Jelen esetben azonban képtelen voltam kielégítő választ adni neki. Program. Nem voltam tudatában azon eseményeknek, amelyeket említett. Így a lány állapotát sem voltam képes helyesen kezelni. Egyedül azt tudtam meg, hogy szorong, és minden gondolatát félve közvetíti felém. Én pedig feladatomnak tekintettem elmondani neki minden általam tudott információt, és a reakciójából további következtetéseket levonni.
- Tudatában vagyok ama ténynek, hogy egy másik személy hordott, ellenben memóriámból törölve lett minden erre vonatkozó információ. Sajnálom.
- Mármint tényleg nem emlékszel? – vágta rá rögtön.
- Nem. Semmire, ami aközött történt, hogy a kezedben lettem volna.


A felismerés meglepett, talán még jobban is, mint maga a tény. Akkor ezért nem tudott Thunderről se? Viszont akkor… Freyának se tudtál mondani semmit rólam?
- Nem emlékszem. Amennyiben viszont nem esett jelentős változás a programom kódolásában, úgy hasonló eset állhatott fönt ott is.
Tudod a nevét.
- Természetesen. A felhasználónév nem törlődött.
És az hogy lehet, hogy rám mégis emlékszel?
- Valószínűleg a memóriám eltárolta, és csak egy bizonyos időintervallum után törli véglegesen.
Hmmm. Tehát benned vannak az információk az előző időszakról, csak hozzáférésed nincsen?
- Ez a lehetőség a legesélyesebb.
Értem. Köszönöm, hogy ezeket elmondtad. … Szóval… számíthatok rád ezek után is?
- Ameddig óhajod van rá.
- Köszönöm – feleltem megkönnyebbülten, tekintetem újra a távoli hegyek felé emelve.

_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue

Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.


Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari
Hinari
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 3756
Join date : 2012. Dec. 28.

Karakterlap
Szint: 50
Exp:
Looking through my eyes - Page 2 Vo36oi14712/10100Looking through my eyes - Page 2 2yjvlht  (14712/10100)
Céh: Justice League

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Hinari on Pént. Május 01 2015, 22:41


Ezüst könnyek

A pm persze megérkezett. Valamikor a torna közepén, talán utána kicsivel, nem tudott izgatni, nem foglalkoztam vele. A feladó láttán pedig főleg nem. Aztán mégis megnyitottam.
Hiszen nem zárkózhattam el, hátha segítséget kér, bajban van.
Bajban is volt. De nemcsak ő…
Sápadtan olvastam újra és újra azt a két mondatot. Az elsőt, igazából. Az volt a lényeg. A második nem, nem is idegesített fel, még a tudat sem, hogy ennyire érzelemmentes mindkettő. Bármelyikük is írta. Vagy mindketten? Lenyitottam a barátlistát. Nem hittem nekik, a múltkori után már nem. Miért is lenne most igazuk? Sajnos azonban, az volt. Könnyeimet nyeltem vissza. Nem. Megráztam a fejem. Nem! Kezemben villant a kristály, és nemsokára már az áthúzott nevet bámultam, ökölbe szorított kézzel, vonallá préselt ajkakkal. Felkaptam a fejem. Alex! Rohantam. Elbotolva a küszöbben, de nem esve el, fellökve pár embert, elfolyó, homályos arcok, elnyújtott, értelmetlen szavak, pár szilánk, talpam földre ejtett, fehér virágot taposott. Kérlek… kérlek ne. Te ne... Nem tudtam, mit gondol most. De tudtam, hogyan érez. Újabb villanás, megszédültem a tizes szintre érkezéskor, kezemmel kapaszkodtam, valakibe, nem tudtam, nem tudatosult bennem semmi őrajta kívül. Még az üzenet komor ténye sem. Csak ő. Megálltam a céhház előtt, kapkodva szedve a levegőt, s muszáj volt lenyugodnom. Kezem remegett, nem tudtam írni. Nekidőltem valaminek. Érdes volt, sértette a bőröm. Pixelek szálltak. Apró tárgy, összenyomódva és eltűnve örökre. Beharaptam ajkaim. Addig ismételtem magamban, amíg nem sikerült ütemezni a légzésem. Behunytam szemeim. Vártam. Mélyeket lélegezve, s az a pár perc, amíg meg nem láttam őt, hosszú óráknak tűnt. Fáradt volt, kisírt szemekkel. De itt volt. Nem kérdeztem. Lassan sétáltam oda hozzá, megfogva a kezét, szó nélkül ölelve őt át, nem engedve el, végig nem. Megcsókoltam, s ha nem is rögtön, de visszacsókolt. Az érzésben minden ott volt, mindketten s Anat is, féltés és düh, bánat és szomorúság. Veszteség. Veszteség. S egy barát.
Zöld szemeibe néztem, homlokom érintve az övéhez, kezeink összekulcsolva, emeltem oda a mellkasához, s voltam ott mellette. Tekintetem a horizontra emeltem. Távolban, komoran ülő kémények vöröslő cseréptetők között; máshol sötétzölden susogó fenyők, lágyan simogatva társaik elárvult ágait, melyek remegtek a fagyban. Ránéztem, de hiába akartam, a biztató mosoly most nem jött. Csak ezüst könnyek, zöld-azúrkékben váltakozva, csillogón a nap fényében. Megszorítottam a kezét. Elindultunk.

_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue

Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.


Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari
Hinari
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 3756
Join date : 2012. Dec. 28.

Karakterlap
Szint: 50
Exp:
Looking through my eyes - Page 2 Vo36oi14712/10100Looking through my eyes - Page 2 2yjvlht  (14712/10100)
Céh: Justice League

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Hinari on Vas. Május 10 2015, 17:10


Part 1 - Hero


Csendes este volt. Az ablakon beszűrődő, távoli fények halovány világossága élesen feketéllő árnyékokat teremtett, végigosonva a szoba falán, megállapodva a sarokban, a Törődés Virágának fakó levelein, melyeket a Hold változtatott olyanná, minden este. Szerettem a nyugalmat, ami megbújt a levegőben, s mintha az élet is lelassult volna; pár óra csupán, de egy egész nappal felért. Tollam vége hozzá-hozzákoppant az asztal sima felületéhez, ütemet csempészve a kongó némaságba. Csuklómat forgattam, egy és kettő, gyorsult majd lassított, végül pedig megszűnt létezni. Hátradőltem. Mélyet szippantottam a hűs levegőből, újult erővel hajolva előre az üres lap fölé, a nekik szánt füzet első oldalán.


„Szüleimnek és bátyámnak”

Jól érzem itt magam. De ki szeretnék jutni, és minél több embert ki szeretnék juttatni. Azt hiszem, régóta ez a célom már.

Vannak itt bent barátaim. Van családom, a céhtársaim, és szeretek egy fiút, őszintén, ahogy mást még soha. Nehéz itt, de nem panaszkodom. Miattuk nem. Sok barátomat, ismerősömet elvesztettem, és hiányuk fáj, jobban, mint bármi más, amit odakint valaha éreztem. Volt, amikor majdnem feladtam, és lehet, hogy lesz is ilyen még. Több mint két év telt el, és a szintek negyedénél sem tartunk. Hiányoztok. Sajnálom, hogy akkor nem vártalak meg titeket, megtehettem volna. Remélem, nem haragszotok rám emiatt. Sokmindent megéltem, és sokat tanultam, olyasmiket, amik idebent az életet jelentik. Többször is meg akartak ölni. Az első eset óta megyek ki fejlődni, mert fejlődni kell, hogy magadat és másokat meg tudd védeni. Fél évig nem jöttem rá erre. De megölték az egyetlen barátom a játékban, és nekem futnom kellett, hogy túléljem. Nem ismertem az igazi nevét, de itt Naxonnak hívták. Fel szeretném keresni a sírját, ha kijutok. Volt más, aki megölt volna, védett övezeten belül, hiszen egy párbaj során meg lehet ezt tenni. Azóta ő is meghalt. Egyszer sem tudtam legyőzni, és azt hiszem, talán így volt a jó. Nem volt gonosz. Itt szinte senki sem az. A játék, ez a haláljátszma teszi őket ilyenné. Ezért kell minél hamarabb kivinni a száz szintet, és ehhez nem elég a puszta akarat. Harcolni kell, magaddal és másokkal egyaránt. Sokat változtam. Bekerültem egy erős céhbe, lettek új barátaim. Megnyertem a kardforgatók nagytornáját, társaimmal együtt legyőztem egy várost fenyegető mobhadsereget, és a fronton is régóta küzdök már. Lehet, ez nem akkora dicsőség, mint Naithen bajnoki aranya, de nekem legalább annyira fontos: lassacskán, a sok különböző kaland során amit átéltem, megtanultam bízni magamban. Nem ismernétek rám, s talán Naithennek sem hittetek, amikor mesélte. Mostanra már utolértem a legerősebbeket, és a Justice League vezére, Lewis rám bízta a céhet. Meghalt. Őt is megölték, csakmert segített, mert hős volt. Én nem vagyok az. Sosem tekintettem magam annak. De őmiatta teszem most azt, amit teszek, és vannak, akik miattam vesztették életüket, noha saját kézzel nem öltem meg senkit még. Halálukkal azonban több játékos élhet, és ez jó. Valaki egyszer megkérdezte tőlem, megéri-e. Szerintem igen. Nem döntenék most se máshogy. De ti biztos aggódtok értem. Talán jogosan is. Néha én is úgy érzem, túl sok. Túl nagy váltás, az odakinthez képest. De nem egyedül viselem. Alex itt van velem. És tanulok is. Szophietól. Megtanultam a fehéret és a feketét, és úgy döntöttem, hogy a szürkét fogom használni, akkor, amikor kell, azok ellen, akik megérdemlik. Elraboltak, elvették a fegyverem és majdnem az életemet is. Rá kellett jönnöm, hogy nem hezitálhatok. Nincs rá idő. És ez nem gond. Régen az volt, és valahol legbelül még mindig az. Hisz én nem ilyen vagyok. De ebben a világban mindez szükséges az életben maradáshoz, és ugyanúgy az életben tartáshoz is. Ahhoz, hogy újra láthassalak titeket mosolyogni, és hogy több ezer gyermek és felnőtt ugyanezt tehesse.
Nem vagyok hős. Soha nem is voltam, és soha nem is leszek, és nem akarom, hogy bárki is úgy tekintsen rám. Én élni akarok, és segíteni mindannak, akinek módomban áll. Nem fehéren, ahogy Lewis tette. A fehérség elvakít, nem látsz tisztán tőle. A szürke-fehér felhők azonban hosszan tartó esőt hoznak, mely lassan, de biztosan ülepíti le a port és mossa el a szennyet. Azt is, ami a bárányfelhők csillogása elől elbújik, s csak szürkület idején tér vissza újra…

Szeretlek titeket, s ha meg is halok, mostmár akkor sem hiába; ha pedig mégis hős leszek, bizton elrontottam valamit. Talán írok még. Talán együtt olvassuk fel a sorokat, de lehet, hogy egy idegen fogja átadni nektek. Kínáljátok sütivel, és legyetek kedvesek hozzá. Mindenki, aki azon a napon visszatér majd, rengeteg szenvedést élt át.



Felzúgott a szél, és becsapta a résnyire nyitott ablakot. Megborzongtam, elhúzva a függönyt, de előtte kipillantva, túl az üvegen, sötétlő fenyők közé. Onnan néztem vissza a füzetre, és már állva, precíz pontossággal töltöttem ki a kis téglalapot, mely az Ai-tól kapott füzet legelején állt. Csak ők nyithatták ki és olvashatták el, mi bele volt írva, s a nevükkel bíztam rájuk mindazt, amit magam akartam megtenni. A füzet pedig, mélykék szalaggal átkötve, a fiókomban pihent onnantól, kerülve az inventoryt, hogy még véletlenül se érinthesse más ezen könyvecskét, melyről senki más nem tudott, csak én.

_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue

Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.


Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari
Hinari
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 3756
Join date : 2012. Dec. 28.

Karakterlap
Szint: 50
Exp:
Looking through my eyes - Page 2 Vo36oi14712/10100Looking through my eyes - Page 2 2yjvlht  (14712/10100)
Céh: Justice League

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Hinari on Szomb. Jún. 06 2015, 15:11


Szilánkra tört pillanatok
----------------------Válaszélmény, összefoglaló


Azt hittem, rendben lesz. Azt hittem, elég lesz, hogy ott vagyok, hogy a mindent, amire képes lettem volna érte, képes leszek úgy átadni, hogy azt ő is bizton átérezze. Jó volt aznap, megnyugodtam, hogy kijött, hogy ott volt, hogy átölelt, és sétáltunk, alig beszélve, hisz ez most nem a szavak ideje volt. Féltőn fogtam a kezét, ujjaim belevesztek a szőke rengetegbe, ahogy fejét reám hajtotta, s hamis ábrándokat éltem át, belefeledkezve a nyugtató zizegésbe, lágyan ringatózó lombok alatt. Tudtam feledni, hacsak pár órára is, elmélyülni, beleesni a világ elmosódott színeibe, pillantásom át meg átjárta a mezőt, hallgatva hangjait, melyek hol erősebben, hol egészen haloványan jutottak el hozzám.
Aztán minden elsötétült.
Elváltunk, otthagytam, mert ott mertem hagyni, egy utolsó csókkal illetve őt, megvárva, amíg becsukódik mögötte az ajtó, és remélve, hogy nemsokára találkozunk. Nem válaszolt. Nem tudtam róla semmit, csak hogy él, de hogy hogyan, azt nem osztotta meg velem. Egyszerre bántott és ijesztett meg, volt, hogy felrohantam a tizedikre, és kifulladva, könyörgőn álltam meg a céhház előtt, azt remélve, egyszercsak meglátom őt. De nem jött. Nem akartam zavarni. Zavarni akartam, ott lenni mellette. Arcomon forró könnyek szaladtak végig, megfordultam, kezembe fogva a kristályt. Ajkaimba haraptam, úgy mondtam ki végül a célhelyet, csakhogy öt perc múlva újra azon kapjam magam, hogy ugyanazon fák alatt álldogálok, céltalanul és kétségbeesve. Ha tudtam volna, mivel tennék jót, bizonyára megtettem volna. Így azonban csak voltam, leveleket irogatva, noha tudtam, hogy nem olvassa őket, nem létezik neki más azon a szobán kívül. Ráírtam volna Junra, bekérettem volna magam a Limenbe, és nem hagytam volna magam lerázni. Egyszerre haragudtam rá, amiért ezt teszi, de közben őrá vágytam, mellette lenni és ölelni őt, vigasztalni és őáltala vigasztalódni, mindennél jobban.
Nestor volt az, aki ráébresztett, mennyire nem vagyok önmagam.
Hagynom kellett neki időt, és folytatni, amit eddig is.
De mégsem hagytam egyedül: Nestor ott volt. Vigyázott rá, hogy vigyázzon rám.

Nem sokkal később kaptam egy levelet Reedtől. Még aznap áthívtam őt; soha még ennyire összeszedett nem voltam, amióta Anatot megölték. Ez az interjú azonban más volt. Más is volt a jelentősége, más céllal írták meg. Úgy hittem, ezzel megtettem az első lépést, egyiket a sok közül.
Nagyon sok múlott azon, melyik bábuval kezdünk.
És ezúttal én voltam a fehérrel.

A toronyhoz is ellátogattam párszor, de ugyanúgy csukott ajtókkal találtam szemben magam, mint a szafari szintjén. Mindketten egyedül vannak… de tényleg ezt akarják? Szerettem volna segíteni, de egyikőjük sem vágyott a baráti szóra.
Magányos, komor percek, a fekete könyvecskét töltöttem ki adattal.
Hirtelen árnyék vetült a papírlapra.
- Ide tart.
Felkaptam a fejem. Nestor mintha mosolygott volna. Furcsa volt őt így látni. Megremegtem. Magam sem tudom, miért. Nyeltem egyet, majd bólintottam. Hirtelen szökött a meleg az arcomba, felálltam, gondosan eltéve a könyvecskét, és besiettem a fürdőszobába. Nes addig kinyitotta a céhkert ajtaját. Hiszen nem céhtag nem tud máshogy bejutni ide. Hallottam, ahogy felfelé igyekszik. Fogalmam sem volt, hogyan jutott fel a másodikra. Erre a pár percre kikapcsoltam a védelmi rendszert. Nem akartam, hogy baja essék. Örültem neki, ám ahogy megláttam őt, az örömöt aggodalom váltotta fel, és az a szomorúság, melyet átérez és átvesz az ember, rögtön, ahogy rápillant a másikra. Csöndesen figyeltem, ahogy leheveredik, még köszönni is elfelejtettem. Csak bámultam őt, és jópár perccel később, szinte felocsúdva a tétlenségből, feleltem neki végül:
- Jó…
Talán nem is voltam tudatában, hogy ajkaim szavakat formálnak. Erősen szorítottam össze őket, nehogy eláruljanak. Nehogy elárulják, mit érzek. Régóta látni akartam már, de most valahogy képtelen voltam odabújni hozzá: féltem, hogyha megteszem, elfordul, ellök magától. Nem akartam csalódni. De nem tudtam, hogyan hozhatom őt vissza anélkül, hogy végleg összetörne.

Hogy végleg összetörne…

Sokszor voltam túl közel hozzá. Gyűlöltem, utáltam a tehetetlenséget, hogy bármit tettem, próbáltam, nem volt semmi eredménye. Morgott, és mintha ott se lett volna, miközben igenis ott volt, teljes valójában, minden egyes percben emlékeztetve rá, mennyire nem érek semmit. Rengetegszer borított ki, sokat sírtam, de őelőtte sosem: nem akartam még ezzel is őt terhelni. De egyre kevésbé ment. Egyre kevésbé tudtam csak ővele foglalkozni, egyre kevésbé tudtam visszaszorítani a saját érdekeimet, és őrá, csak őrá gondolni minden percben, amit a szobámban töltöttem.
- Hogy vagy képes ezt tenni velem…? Szeretlek…
Már a sokadik alkalom volt, hogy eltolta a tányért. Nem néztem a szemébe, csak felálltam, elfordulva tőle, s akkor, ott, kilépve az erkélyre, csöndesen tartottam vissza a sírást, egyre kevesebb sikerrel. Talán hallotta, talán nem. Nem érdekelt. Már előző nap is otthagytam, hogy kiürítsem a fejem. Akkor sikerült is, hála Yuichinek. Ám semmi sem változott. Semmi. Én pedig nem voltam képes tovább elviselni ezt.

El kellett terelnem a figyelmem. Összehívtam a frontot, és megszerveztem a tizenkilences bossharcot, maximális koncentrációval, lépésről lépésre építve fel mindent. És ment is, hiba nélkül. Amilyen erős és összetett volt a taktikájuk, annyira jól tudtam, tudtunk felelni mindenre. Kihoztam magamból a maximumot, és amikor hazaértem, fáradtan vetettem le magam az ágyba, nem is foglalkozva a nappaliban ücsörgő fiúval. Hosszú idő óta, először tudtam mosollyal az arcomon nézni a plafont. Végre volt remény. Egy jel, hogy nem ért minden véget.
S nem is az egyetlen.
Alex továbbra sem szólt hozzám, de végre kimozdult. Hagytam, hadd tegye; eljárkált, de nem mentem vele, hisz nem kért meg rá, nem akarta. Megbíztam benne annyira, hogy nem küldtem utána Nestort. Nem figyelhetem minden lépését, s neki is kellett a szabadság. Ám egy idő után úgy gondoltam, újfent megpróbálok nyitni: azóta az este óta egy szót nem szóltam hozzá, haragból vagy sértettségből talán, de így volt a jó. Most viszont akartam, segíteni neki, hogy kiadja, hisz láttam rajta, hogy már képes rá. Persze tévedtem. Átöleltem, de elküldött. Bólintottam.

A következő nap nem szóltam hozzá. Nem is voltam otthon. Rengeteg dolgom volt, most, hogy egy napra megkaptam az ötös szintű nyomkövetést.

Furcsa volt, bár a fiútól már rég megszokhattam volna a szokatlanságot. Nem tudtam hogy kezelni, mintha nem is ővele kommunikálnék, egy egészen más arcát mutatta, melytől talán még jobban megijedtem, mint a szótlan, maga elé révedő Alextől. Ötletei voltak, hihetetlen ötletei, amikkel nem tudtam mit kezdeni. Aggasztott, hogy nem reagál semmire úgy, ahogy kellene, s bár már elkezdett enni, mégsem láttam azt rajta, hogy segít neki. Felejteni akart, nem emlékezni és nem foglalkozni a múlttal, de így… így nem lehetett.
Egyik nap ketten maradtunk. Nem hagytam annyiban, s csak remélni tudtam, hogy nem haragszik meg rám. És ő válaszolt. Váratlanul ért, a csók, a szavai, s ahogy rá néztem, egy pillanatra újra a régi Alt láttam. Újra ő volt, s ez az aprócska mozzanat átszakította a gátat, mindent, amit eddig elnyomtam magamban. Zokogtam, a hirtelen jött megkönnyebbüléstől és az örömtől, melyek kavargó, névtelen érzések sokaságából emelkedtek ki, föléjük kerekedve, mellkasom hullámzásával együtt mozogva ütemesen. Ő pedig átölelt, s én végre félelem nélkül fúrtam a fejem a vállába újra, sírva, sírva, még hosszú percekig.

_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue

Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.


Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari
Hinari
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 3756
Join date : 2012. Dec. 28.

Karakterlap
Szint: 50
Exp:
Looking through my eyes - Page 2 Vo36oi14712/10100Looking through my eyes - Page 2 2yjvlht  (14712/10100)
Céh: Justice League

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Hinari on Szer. Júl. 22 2015, 22:19


Hullámvasút

To Al

Fel. Le. Fel, hogy aztán újra le.
Lassan telt az idő, de minden reggel, ahogy a nap felfelé emelkedett, érezni véltem nyugtató melegségét, ahogyan elér, miközben kint álltam az erkélyen, forró teát kortyolgatva. Nem mentem el sehová most, ott voltam őneki, noha még mindig keveset beszéltünk, és ez talán így is volt jó. Nem siettem. Nyugodtan, türelmesen vártam, és csak akkor léptem be a nappaliba, amikor a fénylő égitest már elérte a kertben magasodó tölgy legfölső ágát is. És olvastam. Regényeket, félretéve a jelentések és adatok hosszú kötegeit, élvezve a változó időt, tudva, hogy Alex is kint sétál valahol, és emlékezik. Jó volt emlékezni, kellett. Volt egy fehér macska, aki sokat járkált a kertek alatt, elnéztem, ahogy dolga után ballag, és arra a másikra gondoltam, aki sokszor karmolt már össze. Talán meg kéne látogatnom őket. Talán már ők is készek rá. Talán…

Alex kezét fogtam. Kezemben kosarat himbáltam, fonottat, pillantásom fel-felemeltem a fiúra, ahogy beértünk egy-egy árnyasabb részre. A napfényben sosem láttam őt tisztán. Mosolyát, mely újfent őszintébb volt, élénkzöld szemeit, ahogy csillognak a fényben, lenszőke haját, ahogy ide-oda sodorja a szél. Rájöttem, milyen régen voltunk kettesben így. Szorítottam a fogáson, s amikor rám nézett, elmosolyodtam, séta közben dőlve oda hozzá.
Egyik leggyönyörűbb napom volt hosszú idő óta. Végre kezdtem elhinni, hogy létezik. Hogy kiléptünk a fennsíkra, hogy a kanyargó ösvény lefelé már nem vezethet. Hiszen oly különleges volt a táj, oly eleven és olyan élő, és mi benne voltunk, benne éltünk, vele együtt mozogva, végtelen fűtenger közepén. És azt hiszem pont ez kellett. Kirándulni, új helyeket ismerve meg, ujjainkkal göcsörtös törzseken simítva végig, lábunkat a folyóba lógatva, hogy aztán nevetve gázoljunk át rajta, ismeretlen vidék nyomait követve. Minden percét élveztem, és Alexet is itt láttam igazán vidámnak, hátrahagyva a várost, annak összes problémájával együtt. Még a chocobokat sem vittük el, noha tervbe volt véve: valahogy jobb volt ezt az utat a saját lábunkkal taposni végig.

Madarak csipogtak odakint, és a nap már rég elhagyta az ágat, most a szemembe sütve kárpótlásképp. Nagyot nyújtóztam, de végül mégsem keltem fel: hátat fordítottam az ablaknak, átkarolva a békésen alvó fiút, egészen hozzábújva, arcomat beletemetve a nyakába. Az erdő hiányolt minket tegnap. Azonban én végre megint teljesnek éreztem magam.

Összeesett. Minden előjel nélkül, s az már csak a reflexemen és a gyorsaságomon múlott, hogy el tudtam őt időben kapni. Megtartani viszont nem volt erőm, így mindketten a köves lejtőn landoltunk, s közben végig azon járt az agyam, hogy miért. Miért most? Mi történt? Miért… pont ő?
Lágyan simítottam végig arcának élein, fejét az ölemben nyugtatva, homlokát vizes zsebkendővel törölgetve a tűző napon. Nem kellett volna ilyen messzire eljönnünk a céhháztól. Lehet, hogy a meleg miatt ájult el, lehet, hogy még a történtek hatása alatt áll. Nem tudtam, nem kérdeztem, hisz nem volt magánál. Itt már gyéren nőtt a növényzet, a chocobok is messzire mentek, hogy találjanak valami kedvükre valót. Egy régi dalt dúdolgattam, tekintetem oda-vissza vándorolt a Kezdetek Városa és Alex tehetetlen teste között. Magához kellett térnie. Muszáj volt! Megígérte, hogy megvéd. Hogy nem lesz baj. Forró könnyek gördültek végig orcámon, fejem ráhajtottam az övére, hangtalanul sírva, remélve, hogy rendben lesz. Nagyon aggódtam érte. Szinte jobban, mint eddig bármikor.
Én voltam az első, akit meglátott. Felsegítettem, itattam vele egy kis vizet, majd összeszedtem a chocobokat, kantáron vezetve őket lefelé: bár igyekeztem hinni, hogy van, de más út nem volt. Csak erre tudtuk folytatni utunk. Fel. Le. Fel, hogy aztán újra le.

És mint ilyen, nem voltak túl gondtalanok a következő napok sem, noha a keddek és a szombatok még mindig különlegesnek számítottak: arra a pár órára félre tudtam tenni a problémákat, őszintén örülve Szophienak, barátnőként viselkedve vele, ahogyan már régóta tettük. Végül pedig teljesen el tudtam terelni a figyelmem: Szo meghívott a bossra, és én önkéntelenül is azon agyaltam, hogy mi lesz ott, hogy hogyan fog végződni, magamban pedig kíváncsi voltam, mennyire birkózik meg Szo a feladattal. Persze ez is máshogy, bizonyos szempontból rosszul alakult, de Alex fájdalmai után valahogy nem tudtam olyan negatívan felfogni azt a bukást, mint elvárható lett volna. A káosz és a veszekedések ellenére sem, a vádaskodó kislány ellenére sem. Én csak siettem vissza Alexhoz, levonva a magam következtetéseit hazafelé menet.
Majd átölelve őt, készítve neki ételt, próbálva enyhíteni a gondjain, és vele együtt derülni egy kicsit jobb kedvre. Ami sikerült is. A párnadobálásból ítélve, amit igaz nem Yuichi jelenlétében és egy hivatalos beszélgetés közepén kellett volna, de mégiscsak így volt jó, egy kis ártalmatlan játék, hogy később a kötelességekkel tudjak törődni megint. Másodszorra pedig legyőztük a szintfőnököt, és én éppoly büszke voltam céhtársamra, mint amennyire annak örültem, hogy Szophiet nem törték le a délután eseményei. Na nem mintha letörhették volna, hisz ő alakította őket úgy… de azt hiszem, rajtam kívül kevesen látták át és értették meg ezt. Jó volt köztük lenni, a családom között lenni. Alhoz is vidámabban mentem vissza: újabb szintet nyitottunk meg; egy újabb lépés felfelé.

Utána volt valamikor, hogy már kopogtatott az ajtón a kell, villogó üzenetek és felkérések formájában, amiket nem utasíthattam vissza. Visszatértek a feladatok, a napi rutin, a rövid megbeszélések Hoorával, és a csuklyát is elő kellett vennem párszor, papírcetliken lévő neveket húzgálva át, fáradtan térve haza és dőlve be az ágyba, mint aki a hosszú szabadság után tennivalók százai közül próbál kilátni. Ilyenkor éreztem csak igazán, mekkora szükség van arra, amit teszek, és tűnődtem el rajta, hogy mihez is kéne fognom most, hogy nem tudok kettészakadni. Képtelen voltam úgy osztani be az időm, ahogy én akartam, Allal sokat voltunk együtt, de mégsem eleget: legszívesebben életem minden percét vele töltöttem volna el, nem feledkezve meg a céhemről sem, akikkel szintén napi kapcsolatban voltam, hol egy-egy rövid társalgás, hol egy harc erejéig. Nestor viszont kívül állt ezeken: ideiglenesen megszűntek a közös repülések és versenyek; egyszerűen nem tudtam annyit foglalkozni vele, mint akartam, és noha úgy láttam, elvan ő egyedül is – illetve a neki felkínált kajmán terelgetésével, akit nem akart megenni -, de azért mégiscsak sajnáltam, hogy nélkülöznöm kellett a társaságát.
- Egy kis idő még, Nes. Majd ha Hoora nem jön minden egyes nap egy újabb adag papírral.
És Nestor megértette. Készségesen segített mindenben, amiben csak tudott, és nemsokára tényleg kezdtek apadni a halaszthatatlan teendők, ki tudtunk menni gyakorolni, és most először, már nem estem le a hátáról, ahogy a karácsonyra kialakított pályán keresztülmanőverezett. Füst jelezte utunk, nyomunkban zizegő levelek és hajladozó fűszálak suttogták, hogy itt jártunk: fák ágai közt, a magasban szlalomozva, vagy éppen a föld fölött pár centire, szinte érintve a nedves talajt. Fent és lent. Fent, hogy aztán újra lent. De, végeredményben, előre.

_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue

Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.


Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari
Hinari
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 3756
Join date : 2012. Dec. 28.

Karakterlap
Szint: 50
Exp:
Looking through my eyes - Page 2 Vo36oi14712/10100Looking through my eyes - Page 2 2yjvlht  (14712/10100)
Céh: Justice League

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Hinari on Csüt. Aug. 20 2015, 18:48


Egy másik szál
---------------Hoora, a Rend és a szövetség


2023. augusztus 22.

Arcomat karjaimba temettem a gyűlésterem asztalán. A helyiség üresen kongott, súlya kezdett összenyomni, minden pillanattal egyre jobban, ahogy a céhvezért megillető helyen ültem. Lewis nyolc napja halt meg. Miért is ülök én az ő helyén?
Kopogtattak. Fejemet lassan emeltem fel, s beszívtam a levegőt. Felnéztem az órára a sarokban, majd sóhajtva álltam fel. Ez az ember tűpontos. Gyors bemutatkozás, pár szó, és én bármennyire is akartam mutatni, képtelen voltam rá. Nem voltam önmagam. Megértette. Az első benyomások? Részéről a lehető legrosszabb. Részemről pedig… miért is találkoztunk mi? Lewissel dolgozott együtt, nagyszerű barátok és harctársak voltak, és szeretné, ha a nagy hős halála után tovább élne ez a kapcsolat. Rábólintottam, de csak miután elment, ébredtem rá, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, igazat mondott-e.


2023. szeptember 17.

Kiáltozások, sikítozó emberek, valahol a távolban egy kislány sírt menthetetlenül. Én a központja felé haladtam, amíg mások az ellenkező irányba. Néhányan mutogattak egy ház felé, de senki sem állt meg hosszabb időre, mind úgy menekültek, mintha nem a Kezdetek Városának szélén, a védett övezetben lennének. Ekkor láttam meg. Öt-hat játékos, kisebbeket ráncigál ki az udvarra, majd löki ki őket a mezőre, megakadályozva, hogy visszamehessenek. Egyszerű vaddisznók, de a csepp gyerekek még karddal a kezükben is remegve álltak előttük.
- Mit csináltok? Így megöletitek őket!
- Azonnal engedjétek vissza őket, vagy mindenkit hozzávágok a falhoz, de úgy, hogy az egész ház összedől!
Szinte egyszerre mondtuk ki, s mindkettőnket meglepett a másik jelenléte. A férfi kezeit dörgölve lépett ki az árnyékból, villanó tekintete a suhancokra szegeződött. Megropogtatta ujjait, majd elindult feléjük, rám csak egy pillantást vetve. Mindketten bólintottunk.
- Majd pont tőletek fogunk félni – vihogta az egyik, és kaján vigyorral húzta elő a fegyverét, társai követték a példáját. Nem féltem tőlük. Rezzenéstelen arccal haladtam én is, fel se figyelve a lila hatszögekre, amik a támadásokat blokkolták, utamat az időközben megszaporodó vaddisznócsorda felé véve, mely a gyerekeket ijesztgette. Jöttömre sarkon fordultak, és eltrappoltak a területről: túl magas szinten voltam hozzájuk képest. Nem mintha baj lett volna, ha megtámadnak: pár napja felfedeztem a harmadik képességemet, sárgába sem tudtak volna levinni. Még a farkasok sem.
- Mi lenne, ha veletek csinálnám ezt, mi? – a férfi a nagyszájú kölyköt emelte magasra éppen, majd vágta ki elém a mezőre. Annak arcán félelem tükröződött. Sóhajtottam. Ez így nem megoldás. Leguggoltam, a fiú fölé hajolva, onnan nézve le rá aggodalmasan. Mellettem újabb srác csattant a füvön.
- Tudod, valószínűleg addig fogja folytatni, amíg meg nem nyugszik – böktem a férfi felé – De talán én leállíthatom.
Persze ez nem volt teljesen igaz: semmit sem tudtam a nagydarabról, csak a nevét, így nyilván arról sem volt fogalmam, hogy mit tervez, éshogy egyáltalán tudok-e rá hatni. A srác azonban hevesen bólogatott. Felült volna, de ekkor újabb társa érkezett légipostán, elsodorva őt.
- Kérlek.
Felálltam, s odasétáltam a férfihoz.
- Mostmár elég lesz – rám nézett, arcára egyszerre ült ki a bosszankodás és az értetlenkedés: valószínű nem szokta meg, hogy parancsolgatnak neki – Megtanulták a leckét, mostmár fejezd be! – hangom a kelleténél élesebben csattant, a levegő is megállt egy pillanatra. A férfi újra végigmért, pillantása a céhlogómon nyugodott. Grimaszolt, de elengedte a fiúkat. Farkasszemet néztünk, ő hitetlenkedve ráncolta össze a homlokát. Nem tagadom, tényleg másmilyennek festhettem, mint egy hónapja. Határozottabbnak, és úgy egyáltalán, méltóbbnak arra a rangra, amit kaptam.
- Egy üdítő? – kérdeztem könnyeden.

- Nem kéne ilyen sokat gondolnod magadról, kislány. Nem akartam jelenetet rendezni, pont a JL céhvezérrel – megnyomta az utolsó két szót.
- Túllőttél a célon – kortyoltam bele az italomba.
- Majd pont te fogod…
- Valakinek csak kell – vontam meg a vállam. Ennyire határozott sem voltam, mint mutattam magam, de ővele máshogy nem ment. Olyasmi volt, mint egy bossharc. Éreztem, hogy többről van itt szó, mint egy sima szóváltás. Lewis nem ezt a hozzáállást érdemelte.
- Igen. - tekintetét szinte átfúrta rajtam – De nem neked.
Nem mondom, nemigen válogatta meg a szavait.
- Lewistől elfogadtad volna, ugye? – volt valami különös a szemében, ahogy rám nézett.
- Bizonyítsd.

És legyőztem. Nem volt egyszerű, sem látványos, nem voltak nézők, sem hatalmas aréna. Elköszöntem, illedelmesen meghajolva, és ő is meghajolt. De nem szívesen. Sarkon fordultam, és elindultam hazafelé, ám tudtam, hogy ennyi nem lesz elég. Másnap kaptam egy üzenetet egy rövid megbízással, máskor helyettem ment el oda, ahová nekem nem volt időm. Lassan kiforrott a mi kis szövetségünk, de mindig került engem. Nem firtattam: bőven volt dolgom, s amúgyis, inkább Lewisért csináltam, mint őmiatta, vagy mint magamért. Nem kellett, nem volt szükségem rá, és szerencsére nem is vette el annyi időmet. A céhem és az ott kialakított barátságok sokkal fontosabbak voltak.


2024. január

Volt családom. A céhem. Egy biztos talaj, egy olyan támasz, ami mindig ott állt mögöttem. Eddig is tudtam, de a viadal és a közös karácsony után már biztosan. Meg is feledkeztem a többiről, a fiók valamely porosodó szegletében heverő papírkáról is, főleg, hogy Hoorától is kezdtek apadni a kérések, megoldanivaló problémák. Tudtam, miért.
Csönd volt. De nem az a vihar előtti.
Mindenki kivárt, pillanatnyi megtorpanást észleltünk mindenhonnan, ahogy a hírmondóban megjelent a legújabb recept: felfedezték a Börtön Kristályt. Ez egyszerre könnyítette meg a dolgunkat és tette rendkívül bonyolulttá, az Igazság Rúna bekerüléséről már nem is beszélve: már volt egy hely, ahol a gyilkosok nem árthattak többé az ártatlanabbaknak. De hogy oda valakit beküldjünk, sok erőfeszítésbe telt, és nagy kockázattal is járt együtt. Egyetlen hiba, és megöljük a célpontot, ha pedig túl sokáig húzzuk, minket ölnek meg. Mégis át kellett állnunk erre a módszerre. Hogy pontosan miről? Hoora sosem beszélt róla.
Éshogy létezik-e azóta is az előző? Azt hiszem, voltak kérdések, amire sosem szabadott válaszolni. Főleg, ha arról a férfiről volt szó.

- Te vagy Hinari?
Tőlem egy pár évvel fiatalabb fiú állt meg a céhház előtt, térdére támaszkodott, amíg elég levegőhöz nem jutott a futás után. Bólintottam.
- Mekkora a szinted? – nézett fel rám reménykedve. Vöröses haja volt, pár szeplővel az arcán, és a Rend egyenruháját hordta. Nem is olyan régen még én segítettem Hoorának kiválasztani pár lelkes önkéntest, akik vezethették a többit: kezdetleges alakulat volt, de elég rá, hogy boldoguljon a városban zajló csínytevésekkel, apróbb rablásokkal, grafitikkel és egyebekkel. Örültem is a felvetésnek: így a mi tennivalónk is kevesebb lett.
- Hoora küldött?
- Ne… em… - lesütötte szemeit – Még tegnap lett volna egy megbeszélés, minden hónapban rendezünk, és ott szokott lenn..
- Futottál, nem? Akkor sürgős lehet – jelentőségteljesen néztem rá: kezdett aggasztani a folytatás.
- Hoora bement egy erdős kazamatába kihozni onnan egy kislányt. Vele mentek még ketten, a legerősebb kettő a csapatból. Egyiküket sem érjük el reggel óta.
- Black Iron?
- Élnek.
- Pontos koordináták?
- Nem tudjuk.
Sóhajtottam. Ha egy egész kazamatát végig kell kutatnom, az akár egy napig is eltarthat, ilyen hidegben pedig az állandó fagysebzés ellen előbb-utóbb kevés lesz minden tartalék potion. Közben a fiú átküldte a helyszín koordinátáit: tizenharmadik szint, azon belül is egy eléggé kihalt rész. Legalább nem a legfölsőre, a tizennegyedikre mutatott: így a bossal biztosan nem kellett számolnom.
- Ha estére nem érnénk haza, szólj valamelyik céhtársamnak.
S már vettem is elő a teleportkristályt, hamarosan egymagam száguldva keresztül a havas tájon: az idő kevés volt, a feltérképezendő terület nagy, és éppen egyetlen JL tag sem volt a közelben. De nem igazán foglalkoztatott: Lewis is ugyanezt tette volna. Csak ez járt a fejemben; nem gondolkoztam azon, mennyire ostobaság, vagy mennyire nem.
Három óra múlva találtam rájuk, egy nagyobb tisztás közepén, Hoora mellkasáig ért a hó. A többieket kis híján betemette, mozdulni sem bírtak. A férfi egy lándzsával tartotta távol a röpképes mobokat, a keze már reszketett, hogy a kimerültségtől-e vagy a hidegtől, nem tudtam volna megmondani. Ám abban biztos voltam, hogyha belegázolok vagy beleugrok a hóba, én is beszorulok. Nagy segítség nem lettem volna úgy. Gyorsan számoltam, s egy hosszabb faágról ugrottam alá, egyetlen szó nélkül érve a hozzám legközelebbi állat hátára, elpixelezve a mellette lévőt, majd azt is, amelyik éppen ledobni készült.
- Hinari! - egy lándzsa lendült felém, s mi szavak nélkül dolgoztunk össze: a fegyver volt a kapaszkodóm, s amíg Hoora a súlyemelésével a hóréteg fölött tudott tartani, követve a mozgásom, én az akrobatikámmal mobról mobra vagy lándzsára ugrálva végeztem a csapattal, befejezésül pedig, egy elegáns félszaltó után, felemelt karokkal érkeztem meg középre. Vállig elmerülve a hóban, természetesen. Tisztában voltam vele, hogy a férfi nem fog tudni kidobni a tisztás széléig – s éppen ezért, még a legelső ugrás előtt megvolt rá a megoldásom: felizzítottam a Katanát, leírtam vele pár kört a levegőben, majd a tűzgyűrűvel körben felolvasztottam a havat. Ezek után jöhetett a tűzsárkány, utat vágva az erdőig, biztosítva az akadálymentes haladást, amíg be nem értünk a fák alá. Mindenki kapott meleg takarót és potiont, s csak akkor fordultam Hoora felé, amikor mindennel végeztem.
- Köszönöm, hogy utánam jöttél – a kezét nyújtotta. Sosem nyújtott még nekem kezet.
- Örülök, hogy segíthettem.
Kezet ráztunk. Volt benne valami új, valami más. Egyenrangúként nézett a szemembe, szorítása erős és határozott volt, arca pedig mosolygós. Derűsen bólintottam, s ő is. Ez azonban nem hasonlított arra az elsőre: immáron már nyíltan elismerte a képességeimet, és én is meg tudtam bízni benne. S ez a bizalom kölcsönös volt.


2024. április 30.

Teleírt papírokat tolt elém.
- Ideje egy újabb szintet lépnünk. A Rend működik, ám a napokban zajlott események lehet, hogy nagyobb port fognak kavarni, mint várható. A szafari jelvények bevezetése sokak előtt megnyitotta a lehetőségeket, és a konferencia is megérdemelne pár szót.
Mostanában többször is fogadtam őt a gyűlésteremben, és egyre több dologról tájékoztatott, sokszor órákkal vagy akár napokkal előbb, mint a hírmondó. A forrásaival nem voltam tisztában, ám az biztos volt, hogy jópár besúgó dolgozik neki és a Rendnek, amit ketten vezettünk be. De nem zavart: addig, amíg nem volt szükségem rá, de tudtam, mivel kihez fordulhatok, nem kellettek a konkrét nevek. És Hooránál sem akartam felhozni, amíg nem volt sürgős: számíthattam a férfira, de sosem úgy, ahogy bármelyik céhtársamra. Neki megvoltak a maga elképzelései, és csak akkor osztozott, ha az fedte az enyémeket – és általában fedte is, méghozzá nem is kis mértékben. Csupán a kivitelezésben mutatkoztak eltérések; a célunk az egy volt. Ezért is nem ajánlottam fel neki soha a céhtagságot: túl közel lett volna. A mi kapcsolatunknak pedig ha valami, hát ez kifejezetten ártott.
- Igen, valamint bizonyos mobok önálló gondolkodásra való képessége – tettem hozzá a listához, majd hümmögve lapozgattam az elém tett csomagot – Ha igaz, amit Srentok mondott, bármelyik mezei mob minibossá vagy akár bossá is válhat. Egyáltalán nem tetszik, hogy Kayaba ilyet is beletett a programjaikba. Így egy egyszerű mezőn sem vagyunk biztonságban. És akkor még a játékosok is egymásnak esnek…
- Mit javasolsz?
- A hírmondó már megtette a magáét. Nekünk biztosítani kell a hátteret; állandósítani az őrjáratokat és elejét venni egy esetleges káosznak. A JL-től sokan kérnek segítséget, de szerencsére több kisebb bűnüldöző céh is alakult, őket kéne összefogni, akár együtt a Renddel. A lényeg, hogy mindenki a szintjének és erősségének megfelelő feladatot kapja, és legyen kihez fordulnia, ha nem boldogul.
- Megoldhatónak tűnik – kulcsolta össze a kezeit, ahogy az asztalra könyökölt – Kevesebb kockázat, kevesebb halál.
- Igen.
- Rendben. Holnapra összeszedem a fiúkat, és nekiállunk a munkának.
- Én meg írok a céhvezéreknek – mondtam – És így talán a boss kérdés is megoldódik.
Ez volt az, amire már időszerű volt megoldást keresni: ilyen vagy olyan okokból, de az emberek egy része tudta, mikor indul újabb csatába a front, mikor lesz a legkevesebb magas szintű játékos az alsóbb szinteken. Ilyenkorra időzítették a nagyobb akcióikat, a mostani szövetséggel azonban be lehetett tölteni az így keletkezett lyukat, s nem csak a Rend lelkes, ámde kis szintű tagjaival, akiket felelőtlenség lett volna beküldeni egy még nekünk is veszélyes szituáció közepére.


2024. június

És működött is. Ha bossoltam, Hoora akkor is ott volt, s hiába érte el hamarosan a boss szintjét, kötelességének érezte folytatni a munkát, amiért felelősséget vállalt. Mint mondotta, a képességei sem a szintfőnökök ellen voltak kitalálva: amíg mi a bossteremben, ő a szinteken harcolt azért, hogy minél több ember juthasson ki élve. Sok, pár fős céh csatlakozott a szövetséghez, ami egy idő után már magától ment: egyedül a papírmunkát kellett intézni, a céhtársaim csak annyit észlelhettek, hogy megszaporodtak az olyan küldetések a palota hirdetőfalán, amiben mi voltunk otthon, amit mi jobban tudtunk, vagy nekünk volt meg egyedül a szintünk hozzá. Nem is vertem nagy dobra. Nem is szabadott. Hisz pont ez volt a lényege: az információ mindig veszélyes. És én féltettem őket, mindennél jobban. Imádtam őket, felelősséggel tartoztam mindegyikükért, és nem bírtam volna elviselni, ha miattam esik bajuk. Elég volt ennyi. Elég volt Lewis, Jasu, Hope és most Rita… elég volt.
Sokszor éreztem úgy, hogy rosszul teszem. Hogy nem szabadna. Hisz én nem voltam Lewis, nem bírtam el egyedül.
Ostoba voltam. Ahogy Peter mondta egyszer.
Ekkor jött Alex. És az az első csók.

(…)

2025. szeptember

Az idő ment, és nekem hol több, hol kevesebb időm volt. Voltak nehéz bossharcok, publikus, nagy téttel bíró párbaj, mely előzményeinek sebeit azóta is viselem. Hoora is ott volt, és ahogy teltek a hónapok, úgy éreztem meg rajta azt a fajta tiszteletet, melyet inkább őiránta tanúsítottak. Egyre többször kérte ki a véleményemet, és egyre többször fogadta meg őket. Persze megvoltak a nézeteltéréseink, de úgy vettem észre, hogy saját akaratból fogja vissza magát. Sosem kértem tőle, de örültem neki. Most azonban elérkezettnek láttam az időt, hogy újabbat lépjünk. Al és az invázió óta eltelt idő együtt vezettek rá.
Hallottam lépteit, ahogy felénk igyekszik. Kopogtatott. Ugyanolyan tűpontossággal, ahogy legelőször, ott állt az ajtó előtt, s én kiszóltam neki, hogy jöjjön csak be: nem várathattam tovább sem őt, sem pedig a céhtársaim.

_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue

Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.


Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari
Hinari
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 3756
Join date : 2012. Dec. 28.

Karakterlap
Szint: 50
Exp:
Looking through my eyes - Page 2 Vo36oi14712/10100Looking through my eyes - Page 2 2yjvlht  (14712/10100)
Céh: Justice League

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Hinari on Szer. Nov. 04 2015, 21:32


Drawback

A huszonkettedik szint bosskazamatájában voltam.
Már egy jópár órája, hisz ha már Yuuki átadta a szervezést, nem ártott feltérképezni a helyet úgy rendesen is: a hozzá tartozó mellékutakkal, titkos bejáratokkal és kincsesládás szobákkal együtt. Nem mondom, a szörnyek itt se jelentettek túl nagy kihívást, de a folyamatos harc és a gyakori respawn miatt már jócskán sárgában volt az életcsíkom, mire eljutottam a hely feléig. Majd – természetesen - a körgyűrű, ám ezúttal fényből, mert ezeknek éppen a gyorsaságuk volt a fő statjuk. Felugrottam egy kiálló szikladarabra pihenni, térdemen keresztbe fektettem a Katanát. Eddig mennyit győztünk le?
- Negyvenkettőt.
Ez sok aranyat és tapasztalati pontot jelentett, ám még ígyis volt hátra bőven a szintlépésig. Nem panaszkodtam miatta: mióta aktívan ott voltam az alvilágellenes harcban, kevesebb időm jutott a fejlődésre. Az arányok megtartása azonban elsődleges szempont volt, hisz gyengén életveszélyes lenne a vörösellenes harc.
- Jön valaki.
Bólintottam, s aktiváltam a Lopakodásom, behúzódva egy szikla mögé. Nemsokára feltűntek: négy férfi és egy nő; közülük egy harcművész, egy kardforgató, egy harcos és két árnyharcos. Nem éppen kazamatatisztításra ideális felállás, főleg ilyen messze a bejárattól. És ketten vörösek is, a többi sárga.
- Itt kell lennie…
- Ott is van. A kőtömb mögött – mutatott felém az egyik. Elhúztam a szám szélét: ezek szerint legalább hármas észlelése volt – Azt hiszi elb…
- Üdv! – vágtam közbe, immáron az említett szikla tetején ülve, s onnan nézve le rájuk mosolyogva: ha nincs értelme elbújni, én nem fogom nekik megadni azt az örömöt, hogy menekülni lássanak. Ezzel szemben persze a kezem ügyében volt a teleportkristályom, a szemük előtt forgattam bal tenyeremben, miközben jobbal a Katanát tartottam – Mi a helyzet?
Talán alábecsültem a kommunikációs képességüket, ugyanis válasz helyett rögtön egy Lökés Kristályt aktiváltak, megspékelve azt egy Copy Kristállyal, csakhogy életszerűbb legyen a dolog. Íjászuk azonban nem volt, hogy pontosak legyenek, így a nyolcból három támadást is hárítottam, másik négyet pedig ők hibáztak el. Öt az egy ellen viszont még így sem volt teljesen fair: ahogy levegőhöz jutottam, aktiváltam is a Reverse-t; a kristályhasználatra egyelőre nem adtak lehetőséget. Összeszokottan támadtak, nem hátráltatva egymást, így valószínűsítettem, hogy nem én voltam az első, akivel megbízták őket. Egyiküket el kéne fogni… A gondolat befészkelte magát a fejembe, így egyelőre maradtam még. Amelyik túl közel jött, kapott az arcába egy vizisárkányt, így egészen jól megvoltam, lassanként véve le az életükből… egészen addig, ameddig az árnyharcos nem használt szerencsés ritmus potiont, paralízis méreggel kombinálva. Ekkorra már sárgában voltam, s kezdtem úgy érezni, elhamarkodott lépés volt harcba szállni velük. De a bénulás sem tartott örökké, egy hitből pedig ez a csapat képtelen engem megölni - vontam le a gyors konzekvenciát, s erre építettem a taktikát is. Nekiestem a falnak, és összeszorított fogakkal vártam, hogy eltűnjön a sárga ikon az életcsíkom mellől, s leléphessek innen: az arcukat ennyi idő elteltével már jól megjegyeztem, innentől pedig gyerekjáték lesz a Rendnek felkutatni őket. A másodpercek pedig gyorsan teltek – és a sebességem miatt nekem dolgozott mind. Az egész pillanatok alatt történt: megszűnt a villogás, s én már emeltem is a kristályt, ám ekkor egy kéz markolta meg a csuklóm s vágott földhöz, de olyan erővel, amitől kiszaladt a levegő a tüdőmből. Meglepetten köhögtem, ám súlyemelés híján esélyem sem volt kiszakítanom magam. Teljes erőből belévágtam a Katanát, pixelek szálltak, s gurultam oldalra, fejemben félkezű ellenfelem káromkodása zúgott. Valaki belerúgott a hátamba, előreestem, köhögve az orromba s számba kerülő sártól, felugrottam, de két másik fogott közre; hátracsavarva mindkét kezem, állítottak a vezérük elé. A Katana mögöttem koppant a padlón.
- Ezt a kezemért! – ordította tajtékzó dühvel, és felizzította a Hentesét.
Nem szóltam semmit.
Megtalálták a legnagyobb gyengepontom.
S úgy tűnik, az életemmel kell fizetnem érte.

Nem jött senki, hogy közbeszóljon, nem volt itt senki, hogy segítsen. Azt az Észlelésem rég jelezte volna. A penge élén megcsillanó, hamis fényt néztem, az ívet, ahogy könyörtelenül belém vágja. Néztem az életcsíkom futását, ahogy a penge egyre mélyebben szalad, a vállamtól egészen a medencémig… és elmosolyodtam.
A meglepetés erejével lendültem előre, lefejelve a harcost, aki azt hitte, már végzett. Kirántva a kezeim, hisz egy halottat már ők sem fogtak olyan erősen, miért is tették volna? Kitartásuk se volt hozzá... Leguggoltam, felmarkoltam a Katanát, azzal együtt ugrottam kettővel hátrébb. Felegyenesedve, szembefordulva velük, jéghideg íriszekkel, de azért kifújva a levegőt - most először úgy igazán, a paralízis óta.
Mindezt pedig gyorsan, precízen, és teljes élettel.
Ők persze nem értették. Láttam is rajtuk az elképedést. A főnök is csak a fegyverét bámulta, majd engem. So close, and yet not fatal. Visszacsúsztattam a Katanát a tokjába. Még utoljára végignéztem rajtuk, majd szó nélkül felemeltem a kristályt, és hazateleportáltam.

*

- Te teljesen megőrültél!?
- Csupán a szokásos kazamata tisztítást végeztem a boss előtt – feleltem, a körülményekhez képest higgadtan. Hoora dühös volt, de legalább volt annyi benne, hogy végighallgasson.
- Szokásos, szokásos… - morgott – Éppen azért tudtak róla, mert szokásos.
- Innentől nem fogok egyedül menni – dőltem előre, összeráncolt homlokkal tologatva az előttem lévő papírt – És másoknak sem kellene.
- Szerencséd volt, hogy túlélted.
Ebben egyetértettünk. Persze túlzás volt azt mondani, hogy egyedül az tehetett róla; bár tény, hogyha a férfi inkább kettőt vágott volna képesség nélkül, mint egyet képességgel, már nem lennék itt. Abba pedig, hogy miért volt dühös és miért akarta one hitből befejezni, fölösleges volt belemenni: amúgysem beszéltem szívesen a konkrét eseményekről, arról a vágásról meg főleg nem, ami a harcos fél kezébe került…
- Össze kellene írni a csapatokat – váltottam témát, visszakanyarodva szigorításokhoz, amiket a tanulságok levonása után vázoltam fel – Védett övezeten kívül talán már a két ember sem lesz elég.
- Valamit tenni kellene ezügyben.
Kérdőn néztem rá.
- Már tudják, hogyan ölhetnek meg.
Lesütöttem szemeim; kezeim ökölbe szorultak. Tudom. De…
- Nem fogok jártasságot váltani – szögeztem le, tekintetem reá szegezve, bár keserű szájízzel – Mindegyik fontos.
Úgy nézett rám, mint aki nincsen tisztában a téttel. Pedig átgondoltam, nem is egyszer. Tényleg kellett mindegyik. A lopakodás és észlelés alapvető volt, az akrobatika a fegyverkezelésemet és a gyorsaságomat emelte meg és hangolta össze, látás nélkül pedig több szituációban is hátrányból indulnék, ami az éjszakai feladatokat majdhogynem teljesen ellehetetlenítette volna. Türelmetlenül doboltam az asztalon a tollal, pillantásom mereven a papírlapra szegezve: a helyzet tehetetlensége okozta feszültségem szinte tapintható volt.
Végül Hoora volt az, aki pár, hosszú és néma másodperccel később feladta a küzdelmet: ugyan még nézett engem egy darabig, de aztán kezébe vette ő is a tollát, vastag vonalakat húzva az előtte lévő papírra.
- Akkor hát, milyen kasztok szerint osszuk be őket?

*

Tűnődve néztem a horizontot. Mindjárt bossharc, de azóta nem voltam kint a védett övezetből. Valahogy… nem voltam biztos magamban. Sokat gondolkodtam a történtekről, éshogy mit csináltam volna másképpen. Yuuki már járt a kazamatában utánam, de nem találkozott senkivel – vagy legalábbis nem szólt róla. Úgy tűnt tehát, oda nem mennek vissza többé… ettől függetlenül bárhol máshol feltűnhettek újra. Öt játékos, kettő közülük piros.
Sóhajtottam. A személyleírások megvoltak, és a keresés is elindult, egyelőre sikertelenül. Most biztosan meghúzzák magukat pár hétig. Nyilvánvaló lépés volt, nem is csodálkoztam rajta. Meghát, a Rendnek dolgozó besúgókat se lehetett siettetni, az alapos munkához mindig idő kellett. S ez most sem volt másképpen. Ideje volt hát lazítani egy kicsit, és inkább a bossal foglalkozni, meg a taktikával, amit a kapott információk alapján rakosgattam össze. Rennel pm-ezgettem közben, a fiú a tőle megszokott trükkökkel szeretett volna bizonyos, öhm, szolgáltatásokat kapni az infókért cserébe. Jókedvűen írogattam neki vissza: hát persze – hogy nem. Jött is a legújabb üzenet, ám ezúttal Hoora volt a feladó. Felvont szemöldökkel nyitottam meg.

Hoora írta:
A Rend- és a Szövetségért tett erőfeszítéseidért.
Viseld sokszor és maradj életben.

H.

Item is volt mellékelve hozzá: „A Kaszás Rettegett Öltözéke” – olvastam le a csatolt szövegről. Még nem hallottam ilyesmiről, így kíváncsian hívtam le, s elmosolyodtam, amint a kezemben – látszólag - egy egyszerű Fényes Pikkelypáncél materializálódott. Hoora mindenre gondolt. Ám arra, hogy ez a kijelentésem mennyire igaz volt, csak akkor jöttem rá, amikor elolvastam a leírását is. Behunytam szemeim, és megkönnyebbülten szorítottam magamhoz a vértet. Innentől nincs megállás. Köszönöm.

_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue

Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.


Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari
Hinari
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 3756
Join date : 2012. Dec. 28.

Karakterlap
Szint: 50
Exp:
Looking through my eyes - Page 2 Vo36oi14712/10100Looking through my eyes - Page 2 2yjvlht  (14712/10100)
Céh: Justice League

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Hinari on Szer. Nov. 04 2015, 21:44


Szavak

Nem tudtam elmondani nekik. Egyszerűen képtelen voltam rá.
Bár megpróbáltam. Sokszor! Többször is, de a szavak, azok sosem akartak előtörni. Odabent üvöltöztek. Felkavarodott tőlük a gyomrom.
Gondolkoztam rajta, hogy miért. Volt egy gát, és tudtam is, hogy miért épült, hogy miért építettem fel. Még mindig nem akartam elhinni. Agyam blokkolta a bejövő információkat, melyek kristálytiszták voltak, de még ennyi nap után is, nem voltam hajlandó fogadni őket. Ha megtettem volna, bizonyosan ott maradnak, elpusztítva mindent, amiben valaha is hittem. Szépen lassan rágták át magukat a falon. Centiméterről centiméterre. S én úgy hátráltam előlük, ahogy közeledtek. De ezzel együtt, elhátráltam mindenki mástól is, aki fontos volt nekem.
Nem akartam ezt. Nem voltam egyedül, soha többé. Mégsem tudtam beszélni róla. Ha kérdezték, nem feleltem, nem is hallottam meg talán, érzékeltem, de informatív reakciót nem tudtak kicsikarni belőlem. Csak találgathattak, miért lépett ki a céhből. Hogy kilépett-e egyáltalán. Hogy mi történt vele. Azt hiszem, joguk volt tudni az igazat.
Nehezen írtam le azt a pár sort is. Akadozott kezemben a toll, és többször is neki kellett állnom; a remegés, mely a szüntelen feszültségből eredt, nem engedte szabadon forogni kezemben az eszközt. Mélyeket lélegeztem, és amikor készen voltam, fogtam egy tűt, és kiszúrtam a papírt a céhház hirdetőtáblájára. Középre, hogy aki elhalad mellette, rögtön láthassa azt. De nem beszéltem róla ezek után sem. Senkinek. Csak felsétáltam a lépcsőn, becsuktam magam után a sütiszoba ajtaját, és leültem a kanapéra, kezemben egy pohár rumos csokival. És vártam. Több órán keresztül, a semmit bámulva hosszan.

Hiszen kedd volt.

_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue

Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.


Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari
Hinari
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 3756
Join date : 2012. Dec. 28.

Karakterlap
Szint: 50
Exp:
Looking through my eyes - Page 2 Vo36oi14712/10100Looking through my eyes - Page 2 2yjvlht  (14712/10100)
Céh: Justice League

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Hinari on Hétf. Jún. 27 2016, 16:48


Próba

Szophie.
Valahol ezzel az egy szóval romlott el minden, és így visszagondolva, azóta is csak vergődés volt, minden egyes szó vagy tett, amit igaznak vélt mosollyal mondtam ki vagy értem el. Pedig én sokszor, többször is megpróbáltam azóta. Voltak, akikben megbíztam. Még mindig, habár belegondolva igenis furcsán önkínzó lehet, hiszen mindig azok tudnak a legtöbb fájdalmat okozni, mégsem, nem, én nem vagyok képes mindenkitől elszigetelni magam.
Mint Szophie.
Volt a düh. És mégis mit értem el vele? Metsző szavak egy gyilkostól; meggyötört kiáltás, ki igazán szeret. Én mindenkinek csak ártok. Aztán a próba. Próbának neveztem mindvégig, mert soha igazán nem tudtam átélni és úgy gondolni rá, mintha valóban én lennék nem. Harcoltam egyedül, akkor tudtam nyugodt lenni de a gondolatok kínoztak belül; hát ez lett a vége, tényleg nincsen megoldás? Meg a játékok. Egyetlen fejezete a próbának, mégis, sok reménységem volt benne; én segítettem. Szörnyeket megölni egy baljós völgy árnyékában, párbajt gyakorolni ha kellett, együtt mászni a hegyet karácsonykor és nevetni, amikor a társaim elcsúsztak. Kihívásokat teljesíteni, erősödni, erősödni, virágot szedni, koboldokat és bossokat ölni, repülni, repülni az éjben, éjfekete sárkány hátán, hallani ahogy zúg, süvít a szél és mindez csak játék, játék. Játék volt csupán?
Szophienak biztosan.
Sokszor gondoltam már rá, hogy meghalok. Nem akaratból, mert én nem vagyok csónak a sodró folyóban; kit visz a víz és egy újabb sör mellett talán átgondolja, hogy melyik part is lenne neki a jobb, amit soha nem érhet el. Voltak vágyaim. Látni akartam a családom újra, és látni, ahogy sok száz gyerek mosolya végre őszintén nyugodt lehet, óvó biztonság karjaiban, ahol már nem csak őrajta múlik minden. Mégis, többször volt már nagyon közel a halál. Talán féltem is tőle nemegyszer.
Vajon látni foglak újra, akarni fogom?
Tudtam, hogy minden törékeny és ez a pár hónap, ez az állandóan fojtogató változás egyszer maga alá fog temetni, és én csilingelőn nevetve fogom elfogadni, hogy veszítettem. Hogy a próba elbukott. Hogy mégcsak említésre se lesz méltó, hogyan jutottam el idáig. Nem találkoztam vele a folyosón, nem láttam Himénél és nem ügyködött a kertben. Bezártam a menüm, de nem mentem el, Alex már megtette helyettem és én csöndesen és gondolatok nélkül vártam, hogy megérkezzen. Egyetlen szót kérdeztem tőle, „Igaz-e?” ő pedig bólintott, de egyikünk sem szólt többet; fájtak a szavak. Szinte hallottam, ahogyan eltörik minden. Egy hatalmas reccsenéssel, mint dúló viharban az öreg diófa, összetörve a táblát a figurák pedig repülnek, sodródnak és alább nem vár más, csak rideg, sötéten folyó sár. A játék elveszett. Minek is állítottam fel egyáltalán? Hisz éreztem a szelet, arcomba csapott minden egyes percben, mutatva, hogy ábránd csupán, amiket kergetek.
Ha itt lennél, ezekért vajon haragudnál rám?

Többmindent is becsuktam aznap éjjel. Ablakkal zártam ki a meleget, inventoryval a bekúszó, fekete nevet és gondolatokkal, sötétekkel kavargókkal, hogy többé nem szabad, a játéknak nincs helye itt. Még a próbálkozás is felesleges.

_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue

Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.


Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari
Hinari
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 3756
Join date : 2012. Dec. 28.

Karakterlap
Szint: 50
Exp:
Looking through my eyes - Page 2 Vo36oi14712/10100Looking through my eyes - Page 2 2yjvlht  (14712/10100)
Céh: Justice League

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Hinari on Vas. Ápr. 08 2018, 00:00


Kilenc négyzetméter

1.

Előzmény

Onnan tudtam, hogy már három napja vagyok itt, hogy lassan elkezdett ütemessé válni a gyomrom korgása. Három nap. Három nap és felém se nézett senki. Mintha dolguk végeztével elfelejtették volna eltakarítani a piszkot. Hunyorogva fixíroztam a barlang plafonját és nevethetnékem támadt a gondolatra.
Senki se voltam. Senki, aki megért volna egy mondatot. Senki több annál, mint régen.
Azért, természetesen, voltak változások. Már nem féltem, mint azt a játék elején tettem volna, és azon rendkívül idegesítő helyzettől eltekintve, hogy sem inni, sem enni nem adtak, egészen viselhető volt a szituáció. Egyelőre. Aktív jártasságok híján olyan meztelennek éreztem magam, mint átöltöztetés közben. Egy kényelmetlen, fekete, feszülős felső- és alsórész került rám és a bennem rejtőző lány rettegett tőle, hogy egyszer lesz funkciója annak, hogy nem egyberuhával oldották meg. De ennek már három napja volt. Látás nélkül mégcsak észre se vehetett senki ebben a félhomályos lyukban, hacsak nem egyenesen rám néz. Mondanom se kell, hogy ilyet nem tett senki. A másik égbekiáltó különbség talán az lehetett, hogy higgadtan tudtam végiggondolni mindent – nem mintha lett volna bármi más elfoglaltságom idebent. Nem fognak megölni. Legalábbis jóideig nem. Tehát vagy kellek nekik valamihez, aminek több esélyét láttam, vagy a feladat egyszerűen csak ennyi volt. Eltüntetni az útból. Ha poénosra akartam volna fogni, még hízelgett is volna ez a rendkívül kitüntetett szerep. Voltak pillanatok, amikor szükségem volt erre a felfogásra. Különösebb előjel nélkül felnevetni és azt gondolni, az ég óvja őket Hoora haragjától, ha egyszer megtalál! A derű elűzte a bizonytalanságot; azt a belém maró ürességet, amelyet a csupasz, rücskös falak vertek vissza elmém legeldugottabb szegleteibe is. Egy másik, ennél sokkalta többször feltörő gondolat azonban elfacsarta a szívem s ilyenkor üresen bámultam a gyűrűm helyén lévő semmit. Átöleltem térdeim és ráhajtottam a fejem, hogy szőke tincseim eltakarják előlem a valóságot: egyedül voltam. Reménytelenül egyedül.

_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue

Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.


Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari
Hinari
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 3756
Join date : 2012. Dec. 28.

Karakterlap
Szint: 50
Exp:
Looking through my eyes - Page 2 Vo36oi14712/10100Looking through my eyes - Page 2 2yjvlht  (14712/10100)
Céh: Justice League

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Hinari on Szomb. Május 19 2018, 20:03


2.

Nyikorogva nyílt ki a rozsdásra tervezett, tömör vasoszlopokból álló rács. Hangja éles kiáltásként hasított a napok óta beállt csendbe; a nyomában járó, puha léptek pedig mint néma simogatás libbentek utána, eltompítva a fájdalmat, amit fülem hallani vélt. Nem néztem fel. Hátamat kényelmetlenül nyomta a mögöttem lévő, nyirkos fal, szemeim csukva, mellkasom lassan felemelkedett, megállt… majd egy hosszabb sóhajtás képében süllyedt le újra. Ez volt az egyetlen reakcióm az idegenre, aki még soha sem jött a rácsok másik oldalától beljebb. Testsúlyomat áthelyeztem, ujjaimmal simítva végig a döngölt földpadlón, hogy érezzem annak durvaságát. Hogy érezzek valamit, eltekintve a már-már állandónak mondható szúrástól, amivel a torkom és a gyomrom követelte a jussát.
Az idegen megköszörülte a torkát. Cipőjével dobogott, pont úgy, mint egy türelmetlen kisgyerek. Résnyire kinyitottam a szemem, és felnéztem rá. Magas alakját, keskeny állát és finom vonásait még az itteni félhomályban, jártasságok nélkül is ki lehetett venni; világosbarna, zselézett haja pedig úgy csillant meg valamely az alagút másik végében lévő fáklya haldokló fényében, mint egy vörös szentjánosbogár utolsó lélegzetvétele.
Kezeit karba fonta, és hümmögve hajolt hozzám közelebb:
- A bűnüldözők céhvezérétől, a nagy kardforgatótól minimum azt vártam, hogy azon nyomban felugrik és megpróbál kirohanni mellettem – mondta lefelé görbülő ajkakkal, túlontúl művin imitálva a csalódottságát. Lényéből csakúgy sugárzott a hamis elégedettség. Hányingerem lett tőle.
- Bezártad a rácsot – közöltem vele szárazon, nem törődve a hangképzéstől égő szájpadlásommal. Nyeltem egyet, hátha segít, de sajnos mindez ígyis több volt, mint amit el tudtam viselni külső jelek nélkül: köhögnöm kellett. Az idegent úgy tűnik mulattatta az állapotom; flegma viselkedése csak egy pillanatra tört meg, ám énnekem ennyi is elég volt rá, hogy ajkaim alig látható mosolyra húzzam. Eközben ő döntésre jutott. Felegyenesedett majd leguggolt mellém, arcomon éreztem lehelletét és az olcsó kölni szagát, amit nem sokkal ezelőtt magára kent. Nem fordítottam el a tekintetem. Ez most nem az a pillanat volt.
- Hát jó – vonta meg a vállát, szavaiból azonban kiveszett az a fajta birtokló magatartás, amit olyan önelégülten tervelhetett ki idefele jövet – De a kulcsot attól még el tudtad volna venni a kezemből.
Szemtől szembe mosolygott rám, egészen közelről.
Válaszolhattam volna… hiszen mindketten jól tudtuk, hogy még azelőtt elrakta azt az inventoryba, mielőtt felém fordult volna, de ő pont ezt várta. Ezt akarta, mohón és akaratosan - én pedig nem adtam meg neki azt a szívességet, hogy újra megízlelhesse a pozíció édes ízét. Szótlanul tűrtem tehát, az ébrenlét és a tudattalanság vékony határán, az éhségtől és szomjúságtól elsötétedő látótérrel, lassacskán merülve bele a fekete folyóba, ami alattam hömpölygött minduntalan. Behunytam szemeim, hogy fenn tudjak maradni, amíg muszáj. Nem ájulhattam el, nem… nem, nem, nem! Mert ha a tudatom megadja magát, a testem is hamarost követni fogja.

Hirtelen lökött oldalra és tenyerét durván az államnak nyomta, biztos kézzel tartva fejem a földön, amíg lábfejét előrebillentve beletérdelt a gyomromba és ott is hagyta azt, tudván, hogy fájdalomérzet híján bármit megtehet, amit csak akar. Teljes testsúllyal nehezedett rám, szabad kezével gyengéden félretolva szőke hajtincseimet, amik előrehullva eddig megóvtak a látványától. Belémhasított a félelem, kiélezett késhegyként haladva végig a bőröm alatt, amíg az idegen csúfondáros arckifejezése lassan elégedettségbe nem csapott át. Vége volt. Megkapta, amiért jött, látni engem félni, tisztázni a szerepeket egyszer s mindenkorra. Egy határozott mozdulattal elengedett és felállt, otthagyva engem a földön.
- Kérnél egy kis vizet, mi? – kérdezte – Hát nem fogsz. Csak annyi jár neked is, mint amennyit ti adtatok nekünk. Semmivel sem több – mondta, majd előhívta a kulcsot és kiviharzott a lyukból, ami lassan két hete volt az otthonom.

_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue

Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.


Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari
Hinari
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 3756
Join date : 2012. Dec. 28.

Karakterlap
Szint: 50
Exp:
Looking through my eyes - Page 2 Vo36oi14712/10100Looking through my eyes - Page 2 2yjvlht  (14712/10100)
Céh: Justice League

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Hinari on Vas. Szept. 30 2018, 14:22


3.

Mozgás. Zaj. Emberek. Lassan nyitottam ki szemeim, de a környezetet még ígyis homályos foltként érzékeltem: valaki elment előttem; a túloldalon mások beszélgettek. Éles fény hasított bele retináimba, majd rögtön ki is takarta egy feketés-barnás folt; éppen felettem állt és guggolt le.
- Még mindig nincs magánál - állapította meg. Zúgott a fejem a hirtelen jött sok ingertől. Éhes és szomjas voltam. Elengedtem befeszült izmaim, testem hátracsuklott. Valami... puhára. Erre aztán tényleg felébredtem, hunyorogva próbáltam kivenni, mi is zajlik tulajdonképpen körülöttem. A férfi leereszkedő grimasszal mutatta kezével a számot.
- Mennyit mutatok? - kérdezte.
- Négyet - feleltem neki automatikusan. Ő sóhajtott és megrázta a fejét. Egy szőke lány hajolt le mellé:
- Legalább márcsak duplán lát, nem triplán - kacagott és rám mosolygott. Valahogy... hasonlított. Kire is?
Rám. Megdörgöltem szemeim: nem. Nálamnál azért fiatalabb volt.
- Freya...?
- Az ki? - bámult bele az arcomba egészen közelről, ártatlan pillogással szemlélve az állapotomat. Azúrkék szemei voltak. Összezavarodtam. Felültem, fejemet hátrahajtva a mögöttem tornyosuló párnákra. Párnák. Párnák? És egy kanapé. Körülnéztem.
- Jobb, ha gyorsan magához tér, kisasszony. Öt perc és kezdünk! - közölte a férfi és otthagyott. A lányka egy pohár vizet nyújtott felém. Mohón kezdtem el inni. Kezdett tisztulni a kép. Az inventorym bal felső sarka valami nevetségesen kora hajnali időpontot mutatott: még úgyis, hogy alapvetően korán szoktam kelni.
- Elaludtam!? Mi van a koboldokkal? - ugrottam talpra, megijesztve ezzel a szőkehajú lányt. Többen is felém fordultak, páran összesúgtak, amint megláttak. Az övemhez kaptam, de nem volt ott a Katana.
- A koboldokat pár napja sikerült visszaszorítanunk - lépett oda hozzám egy másik lány - Volt ott egy tüzes miniboss is. Mérgező füstöt lehelt. Emlékszel?
Megdörgöltem a csuklómat. Mióta felébredtem, bizsergett a szorítástól.
- Azt hiszem... rosszat álmodtam... - motyogtam magam elé. A másik bólintott. Hasonlított rám.
- Gyere, rendbeteszünk - nyújtotta felém a kezét, és én elfogadtam.
... Pár pillanattal később pedig egy hölgygyűrű közepén találtam magam, puha szaténlepedők között, rengeteg kamerával és fényképezőgéppel körülvéve. Elpirultam, kezem végigcsúsztattam az anyagon és mélyen beszívtam az édes levegőt. Megigazítottam a fürdőruhámat és belemosolyogtam a világosságba. Ha ezt Alex látná...! Embarassed


A mosoly az arcomon maradt, még sokáig. Nem tudta elűzni sem a hideg, sem a mardosó, mély magány. Sötét volt, átláthatatlanul sötét. De én emlékeztem a fényre, és ezt senki nem vehette el tőlem.

just why (:
Looking through my eyes - Page 2 Facehi10

_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue

Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.


Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari
Hinari
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 3756
Join date : 2012. Dec. 28.

Karakterlap
Szint: 50
Exp:
Looking through my eyes - Page 2 Vo36oi14712/10100Looking through my eyes - Page 2 2yjvlht  (14712/10100)
Céh: Justice League

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Hinari on Csüt. Okt. 18 2018, 13:08


4.

Volt, hogy minden előjel nélkül rámtört a zokogás. Hevesen, hangosan, végigsöpörve a koszos földön, át a rácsokon, ki tudja meddig. De senkit sem érdekelt - talán nem is hallották egy távolabb csukott ajtón túl.
Senki sem szólt rám. Senki sem szólt hozzám. Egyetlen egy esetet kivéve.
Lépteit túl későn érzékeltem; csak akkor, amikor már a rácson belül közelített hozzám. Megijedtem a hirtelen zajtól, arcomat a felhúzott térdem mögé ejtettem, talán szégyelltem is magam a sírásért. Nem szabad gyengének lenni - súgta egy rég elfeledett hang; az intelem azonban régóta érvényét vesztette már: azt csináltak velem, amit akartak.
- Csak nyugodtan. Én nem vetlek meg érte - szólt az idegen; hangja mélyebb volt az előző ficsúrénál. Két tincsem között felpillantottam és egy ütemet kihagyott a szívem: a férfi elsőre túlontúl emlékeztetett Anatra. Barna haj, hasonlóra nyírt szakáll, elegáns öltözet. De nem ő volt, egyértelműen nem. Inventoryjából előhívott egy széket, odatette elém és leült rá. Behunytam szemeim, két karommal megfeszülten kulcsoltam át térdeim. A lánc végigsúrolta az oldalam.
Csönd borult a teremre.
- Egyetlen kislánynak sem kéne ekkora terhet magára vennie - nézett le a hat évvel fiatalabb testemre - Nektek tulipánt kéne szedegetni a virágmezőn, nem pedig emberek sorsáról dönteni, bűnüldözőcéheket vezetni és parancsnokoskodni a szintfőnökök ellen.
Testemen végigfutott a remegés, ahogy eszembe jutott Alex és tulipánmező. Az a kék tulipán. A tulipáncsokor, a fiú félszeg mosolya. A boldogság, amit akkor éreztem. Direkt mondta így, vagy egyszerűen csak ráhibázott?
- Tudod, a rendszerben van a hiba. Okold az admint érte - vonta meg a vállát - Voltaképpen még hálás is lehetsz nekem. Miattam békén hagynak - közölte és ami azt illeti, valóban hálás voltam neki emiatt - Persze Rogan más. Gyűlöl téged és a nagydarab fekete haverodat. Nehéz lett volna nem leengedni ide - mesélte tovább és nem várt választ, nem várt tőlem reakciót. A padlót bámultam, elfogadva az éhség és szomjúság okozta törékeny közérzetet, ami egy idő óta folyamatos társul szegődött hozzám és gondolataimhoz. Féltem; ha megmozdulnék, eltörne ez a vékony valóság is. A férfi azonban úgy tűnt megértette ezt.
- Másfél éve elfogtátok a testvérét - folytatta, minthacsak egy könyvből olvasna fel: érzelmet, véleményt nem társított a szavakhoz - Sárga indikátoros volt, nem küldhettétek börtönbe. Azóta sem látta őt, a neve viszont nincs kihúzva. Vajon tudod te egyáltalán, mi van most a fiúval? Vagy Hoora nem osztja meg veled a módszereit? Csak a kiskutyája vagy, ugye, aki kérdés nélkül segít.
Ez utóbbit nem kérdésnek szánta. Éreztem, ahogy megdobban a szívem és nem akar leállni. Mostmár megértettem. Azokat a be nem fejezett mondatokat, az eltereléseket, a ki nem mondott válaszokat, a lakatra zárt ajtót. Szemeimbe könnyek gyűltek, de ezúttal vissza tudtam tartani a sírást. Minden erőmmel küzdöttem ellene.
- Hogy én mennyit hallgattam tőle, hogy cseréljünk ki! - dőlt hátra a férfi a széken és ingatta meg a fejét, hangjában nemtörődöm mosoly bujkált - Dehát az üzlet az üzlet. Amennyi aranyat én az eliminálásodért kaptam, nem foglak csakúgy kiadni. Az egész félévnyi kiadásomat fedezted. De persze ostoba lennék itt megállni - vakarta meg a szakállát - Nem.
Bárhogy is akarta volna folytatni, végül nem mondta ki a szavakat. Nem is érdekelt különösképpen: a srácot láttam magam előtt, amint egy hirtelen mozdulattal a földre lök. Arcán az indulatot, mozdulataiban a végtelen elkeseredettséget. Lehajtottam fejem, homlokomat a combomhoz nyomva. Fel akartam ébredni ebből a rémálomból. Otthon akartam lenni, Naithennel és a szüleimmel. Alexet akartam, amint óvón átölel. Nem akartam hallani senkit és semmi mást. Elég volt. Csak... elég volt.
A férfi felállt, elrakta a széket. Végignézett rajtam, hátat fordított és elindult a rács felé.
- Úgy hallottam okos lány vagy. Gondolom ezek után egyértelmű, miért mondtam el ezeket - mondta még és kilépett a cellából. Léptei hamar elhaltak a folyosón, otthagyva engem a gondolataimmal. Okold az admint - ismételtem el magamban. Összehúztam magam, szabad kezemmel körbetekertem nyakamon a hideg láncot, fejemet nekidöntöttem a hűvös falnak. Egyértelmű volt, persze, hogy az volt: nem adna ki információt, ha meglenne rá az esély, hogy az bármilyen módon is kitudódik.
Mostmár egészen biztos voltam benne: előbb vagy utóbb, de meg fognak ölni.

_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue

Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.


Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari
Hinari
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 3756
Join date : 2012. Dec. 28.

Karakterlap
Szint: 50
Exp:
Looking through my eyes - Page 2 Vo36oi14712/10100Looking through my eyes - Page 2 2yjvlht  (14712/10100)
Céh: Justice League

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Hinari on Szer. Okt. 31 2018, 22:23


Tartozni

Beszívtam illatát, éreztem testének melegét, tapintottam arcát, kezeit, ruháját, szőke haját. Újra és újra. Arcomat befúrtam pólójának gyűrődései közé, szabad kezemmel őt markoltam, hogy ne, ne menjen el soha többé. Behunytam szemeim és mélyeket lélegeztem; már nem ért el hozzám semmi, semmi, őrajta kívül. Szívem zakatolt, könnyeim eleredtek - nem tudtam volna megmondani, hogy a megkönnyebbüléstől-e, a boldogságtól vagy a hálától. Talán mindhárom benne volt. Nem akartam elszakadni tőle. A fejemet ráztam. A tenyerembe kerülő kristály hideg volt, olyan hideg, mint a szívtelen acél. Mint az a másik, amellyel ide kényszerítettek. Végigfutott rajtam a remegés, nem, nem, nem. Ő már itt volt. Éreztem, minden érzékemmel, csak őt. Meg azt az egyetlen pillanatot még előtte...
Nem tudtam volna megmondani, hogyan jutottunk haza. A kezemet fogta és éppen egy tincset tolt félre óvatosan, arcán csupa szeretettel és törődéssel. Magamhoz húztam, odabújtam hozzá és befészkeltem magam testének ívébe. A plüssoroszlán leesett az ágyról, de Al, Alex, ő itt volt velem. "Semmi baj" - suttogta fülembe, és én erre aludtam el újra... éjjel mégis felébredtem, hogy nem fogom a kezét. Ijedtség söpört végig rajtam, sötét volt, egyedül voltam, egyedül voltam! Mellettem mocorgott valaki, odakaptam a fejem: a fiú, az egyetlen, kimerülten pihegett mellettem. Megnyugodva kifújtam a levegőt, fejemet beleillesztettem vállának szegletébe. Remegésem kezdett alábbhagyni, ahogy mellkasának fel-le mozgását hallgattam. Nincs semmi baj... nem vagyok egyedül...
... Okold az admint!
Felriadtam az álomból. Odakint lassan hajnalodott. Felültem, hátamat nekitámasztottam az ágynak és hangtalanul, két kezemet a tenyerembe temetve kezdtem el zokogni. Hamarosan két kéz simult a sajátjaiméra és egy mosoly, egy aggódó, védelmező ölelés. Kitört belőlem, ő pedig ott volt mindvégig és hagyta, hogy pizsamáját csatakosra áztassák könnyeim. Fel akart kelteni teát készíteni nekem, de én visszahúztam őt magamhoz. Nem tudtam volna távol kerülni tőle, nem akartam, hogy elmenjen. Leült mellém és ott maradt. Fejemet ölébe hajtottam, kezeink egymáséba fonódtak. Beszívtam illatát, éreztem testének melegét, tapintottam arcát, kezeit, ruháját, szőke haját. Ijedtségem csillapodott, lassacskán képes voltam megnyugodni. Ő pedig nem ment el. Még hosszú hosszú napokon át.

Valahol odabent tudtam, hogy nem tarthat így örökké. Nagyot nyeltem, és remegve figyeltem, ahogyan kimegy a konyhába. Éreztem, hogy kezd úrrá lenni rajtam a pánik, de nem engedtem neki. Erősen, minden erőmet beleadva szorítottam a plüssoroszlánt. Torkom kiszáradt, szemem őt kereste vadul. Összegubóztam a takaró alatt. Remegtem; éreztem a hiányát, a hideget, amelyet nem tartott vissza sem a dunyha, sem a kinti, még mindig nyári meleg.
Akkor tudtam csak megnyugodni újra, amikor odaszökött hozzám és átkarolt.
Okold az admint...
Ketten voltunk. Ketten és senki más.
Nem okoltam senkit sem. Nem akartam emlékezni. Mellette, csak őmellette, vele, együtt, egymásért. Még mindig remegtem, ha nem volt ott velem, de már egyedül is kisétáltam a nappaliba. Hallgattam, amint eggyel lejjebb a hangszerével játszik. A nap besütött a babzsákokra és fényárba vonta a kisasztalon sorakozó üvegpoharakat. Hátradőltem és pihentem, voltam és mégsem voltam egyszerre. Öntudatlanul simítottam végig a párnán egyszer, többször is. Jólesett, megnyugtatott. Itt voltam. Már itthon voltam... De még nem gondoltam a szobán kívüli világra.
Azt az egyetlen pillantást kivéve.

Később beszélgettünk. Sokféléről, mi mosolyt csalt az arcomra. Nestor chocobokat kerget. A Törődés Virága szebb, mint bármikor máskor eddig. Szereti a napsütést ő is. Alexnek nincs kimaxolva a főzése. Észrevettem. Próbált halat fogni. Elugrott előle. Hisame meséjét olvasgattam. A kert mögötti kispatak egy aranyérmét mosott a kövek közé. A két sárkányos plüss kétoldalról vigyázza a könyvespolcot. Minden nap másik csatot tűztem a hajamba. Nevettem.
Azóta először.
A napok múlásával pedig lassacskán szelíd, ámde törékeny hullámmá csitult a felkorbácsolt, végtelen óceán, amivel körülzártam magam. Egyre nyugodtabban lépdeltem a kétszintes lakosztályban, virágot cseréltem a vázában és a közös dalunkat dúdolgattam, amit a Menedék megnyitóján fogunk előadni majd. De mindez bent volt. A külvilág nem létezett. Elnyomott volna. Megfulladtam volna. Kizártam, mindent és mindenkit. Összetört volna.
Odakint nem volt biztonságos.
Csupán az az egy kiáltás, mielőtt Rogan egy utolsót szúrt volna.

_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue

Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.


Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari
Hinari
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 3756
Join date : 2012. Dec. 28.

Karakterlap
Szint: 50
Exp:
Looking through my eyes - Page 2 Vo36oi14712/10100Looking through my eyes - Page 2 2yjvlht  (14712/10100)
Céh: Justice League

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Hinari on Vas. Jan. 20 2019, 01:38


**

Január tizedikén, pontban tizenegy húszkor megszólalt a csengő. A postás ugyanolyan megunt ábrázattal vágta keresztül magát a havas udvaron és adta oda a levelet, ahogy eddig, arcáról nem lehetett leolvasni semmit se: felpillantott az égre, összehúzta magán álöltözetének felsőjét és elköszönt. Naithen még sokáig nézett utána. Üzenet, magyarázat most sem érkezett - csak az összeg nem stimmelt sehogyan sem, amit a borítékban talált. A fiatal férfi azonban tudta, hogy mi történt karácsony előestéjén - és mostmár azt is, hogy húga tevékenyen működhetett közre az események alakulásában.
Még a hónap elején, de már a média nyomásának csökkenése után látogatott meg pár gyermeket a kórházban, akik felébredtek aznap éjjel. Hallgatta őket. Úgy gondolta, meg kell tudnia mindent, ami csak lehetséges, a bent töltött évek viszont olyan nyomokat hagytak maguk után, amiket Naithen nem értett és nem is érthetett meg soha. De nem adta fel a keresést. Atlétikai válogatottként és másodállásban sportmenedzserként keze elért pár olyan kijutotthoz is, akiknek mozgáskoordinációs segítség kellett, de megtartotta a szerződésben foglaltakat; húgáról egyetlen szót sem szabadott szólnia soha. Titoktartás kötelezte, és hiába vágyott rá, nem kérdezhetett, nem tehetett utalásokat se. Csak hallgatott és figyelt. Eredménytelenül.
A honorárium azonban új reményekkel vértezte fel. Otthagyta szüleinek az asztalon, beült a kocsijába és elhajtott. Lakásába csak pár holmiért ugrott fel, párjának pötyögött közben egy üzenetet, nemsokára pedig már Tokió belvárosában sétálgatott fel-alá, hátha meglát valakit kijönni a fehérre meszelt, kétemeletes épületből. Odabent azonban semmi sem mozdult. Mintha halottak lennének mind. Talán azok is - gondolta a férfi és a hírverésre gondolt, amit az ügy kirobbantott: a kormány szerencsés rendszerhibaként hivatkozott rá, de Naithen tisztában volt vele, hogy ilyesmit csak azok hisznek el, akik megbíznak a felettes szóban és örülnek, hogy ennyit is megkaptak. Hogy ennyi időn át hogyan tudott működni ez a játék betörések nélkül? Hogy a kormány miért finanszírozza az ellátást egyetlen szót se szólva? Hogy miért hat év után sikerült elérni az első jelentősebb áttörést és miért titulálják azt is csupán a merő szerencsének? A háttérről senki sem tudott, mondott semmit. Pár kivételes személytől eltekintve... Naithen pedig közülük keresett bárkit, akárkit.
Eredménytelenül.

A húgával váltott, kimondatlan szavak jártak a fejében. Az az eltört, közös kép. Annabell vonásait látta maga előtt, fején a sisakkal, ahogyan pillantását ráemeli és Naithen ekkor már tudta, hogy a lány élete egyik legfontosabb és talán legrosszabb döntését hozta meg akkor... de nem tudott rá haragudni mégsem. Bevitte kórházi szobájába a kupát, amit kapott. Anne megkérte rá és Naithennek minden vágya volt, hogy ha felébred, azt lássa meg először. Hogy mindketten megtették, amit tudtak. A férfi bízott ebben. Még sokáig. De azon a napon, amikor meglátta az üres ágyat, minden reménye egy pillanat alatt foszlott szét... és ennyi eltelt év se tudta helyrehozni semmi azóta.
- Ha nem haragszik, leülhetek Ön mellé? - kérdezte a középmagas, átlagos férfi és már le is dobta aktatáskáját a kettejük közt lévő üres székre - Képzelje, innen látni ki a legjobban ebből a kócerájból. A takarítónő valahogy nem törli le jól az üveget, de ezzel mindig kivételt tesz. Fura, nem? - mosolygott rá a japán, miközben ráérősen elhelyezkedett a kávézó kényelmetlen, támlás faszékeinek egyikén - Ne haragudjon meg a tolakodásért, de ez a kedvenc ülőhelyem. Szeretem nézni az elsuhanó autókat - folytatta monológját és láthatóan észre se vette, hogy az asztal túloldalán lévő, szőke, azúrkék szemű angol nem kifejezetten örül a társaságnak. Naithen csupán biccentett és fejét visszafordította az úttest szemközti oldalán lévő épület felé: az idő későre járt, lassacskán a második emeleti ablak is elsötétedett, a függönyt elhúzták. Egész eddig égett ott a villany. Négytől fél hatig - emlékezett Naithen és minthacsak bizonyosságot akarna nyerni, rápillantott az órájára.
- A gyermekét várja netán? - szólt hozzá a férfi derűsen és megigazította szemüvegét - Ha jól tudom, ilyenkor szokott vége lenni az énekkarnak - tette hozzá, Naithen szája pedig apró vonallá keskenyedett, ölében lévő keze ökölbe szorult. Úgy érezte, hogyha ez a férfi mégegy szót szól hozzá, beveri a képét, csakhogy elhallgasson. Azzal az ütéssel talán a fejében lévő, sötét gondolatok is elhallgatnak végre. Lassan megrázta a fejét és behunyta szemeit. A felszolgáló elvitte az üres csészéjét - Naithen a legerősebb kávéjukat kérte és egy hajtásra itta ki, még mielőtt az idegesítő fazon feltűnt volna a láthatáron. Most azonban úgy érezte, ezek után szüksége lesz még minimum egyre, mielőtt végleg itthagyja újdonsült beszélgetőpartnerét. Arcán a régi emlékek mosolyával nézett ki az ablakon és figyelte, ahogyan a gyerekek, kicsik és nagyok egyaránt, nevetve hagyják el az iskola falait. Mindig volt köztük egy, aki csöndesen lépdelt a csapat mögött. Az utolsó két lépcsőfokot óvatosan tette meg, azért elköszönt a többiektől, holott azok meg se hallották és megállt az akkor még csemete cseresznyefa árnyékában. A férfi komoran nézte a helyet, de hiába akarta, senki sem várta őt ott ezúttal. Pedig csütörtök volt. Csütörtök, fél hat után nem sokkal.
- Azt üzeni, hogy szereti Önöket - mondta a férfi és lapozott egyet az újságjában, fel se pillantva belőle. Naithen elképedve fordult felé, nem jött ki hang a torkán a hirtelen megdöbbenéstől - És azt is, hogy az ottani barátainak szükségük van rá és nem hagyhatja magukra őket - közölte még, mást azonban nem mondott. Levette szemüvegét, kendőjével megtörölgette azt majd összecsukta az újságot - Én lüke, nem is néztem az órát - nevetett fel zavartan és állt is fel nyomban - Köszönöm, hogy megtűrt maga mellett. Legközelebb próbálja ki a helyemet. Innen sokkalta jobb a kilátás! - emelte meg kalapját köszönésképpen és lépett ki a kávézóból, szürke kabátját ide-oda csapkodta az esti, hűvös szél.
Naithen nem ment utána. Fizetett és egyetlen szó nélkül távozott. Visszaült az autójába és hazaindult, de előtte még tett egy rövid kitérőt a legközelebbi elektronikai üzletbe. Párja aznap a barátnőinél aludt, a lakás szinte kongott az ürességtől, ahogy Naithen benyitott. Édes otthon - gondolta keserűen, majd lefürdött és aludni tért. Kimerült volt és elcsigázott...
A vadiúj, halványkék AmuSphere pedig megvárta őt másnapig.

_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue

Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.


Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari
Hinari
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 3756
Join date : 2012. Dec. 28.

Karakterlap
Szint: 50
Exp:
Looking through my eyes - Page 2 Vo36oi14712/10100Looking through my eyes - Page 2 2yjvlht  (14712/10100)
Céh: Justice League

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Hinari on Szomb. Ápr. 20 2019, 11:37


***

Nem ment könnyen. Elolvasta a kézikönyvet, böngészőjében utánakeresett minden szakszónak és felment pár olyan chates felületre is, amin a Sword Arthoz eddig leginkább hasonlító Alfheim Online tagjai folytattak eszmecserét. Hozzászólni persze nem nagyon tudott semmihez, de nem is volt ez fontos most.
Egy héttel később felvette a sisakot.
A karakter kalibrálása persze elhúzódott – olyannyira, hogy mire ott állt a főtéren, kedve lett volna hatalmasat káromkodni, amikor pedig megkapta a tükröt és belenézett, meg is tette. Hangosan; úgy, hogy mindenki megállt egy pillanatra. A szökőkút melletti fazon volt az egyetlen, aki csak rezignáltan nézett maga elé és Naithennek komoly két percébe került, mire rájött, hogy az csak egy… npc. Npc? Igen, talán így szokták itt ezeket nevezni. Feszülten nézett körül: a hely jóval nagyobb volt, mint sejtette. Megannyi keresztutca, piac, többemeletes, fagerendás épületek, szűk sikátorok és széles sétálóutcák, mind mind tele emberrel. Mégcsak a tárgyak nevét sem értette, amit egy-egy árus rá akart sózni. Naithen elindult… és két óra eredménytelen gyaloglás után, amikor meglátta, hogy még a fővárosból sem ért ki, egyszerűen csak leült egy padra és úgy nézett fel a narancsszínű égre, elcsigázottan és reménytelenül: mindjárt leveszik róla a sisakot. És ő nem jutott el semeddig sem.
Azt hitte, könnyebb lesz megtalálni Annabellt.
Azt hitte, ma már láthatja, beszélhetnek egymással.
… és ebben a hitben tért vissza újra meg újra, hosszú-hosszú hetek óta.
Már bőven tavaszodott, de hiába sétált nyitott szemmel, nem látta meg az ismerős alakot az utca túloldalán. Kimenni nem mert a városból, sem kérdezni. A munkatársai panaszkodtak rá, egyre több edzést hagyott ki. Barátnőjével többször összevesztek, mint eddig bármikor és Lucynak talán igaza volt; lassanként az összes szabadidejét a sisakkal töltötte, nem pedig azokkal, akik ott voltak körülötte. Akikhez hozzá tudott érni. De nem kérdezhetett. A szerződés kötötte őt és ha megszegi, ki tudja milyen következményekekkel jár a családjára nézve. Átlátta a lényeget, szenteste óta pedig pontosan tudta, mi forog kockán. Így csak ment és ment előre, nyitott szemmel, egyre csalódottabban. Szőke lányokat követett, hiába, pofonokat kapott, állába, arcába. Nem értette, miért nem fáj, de ebben a világban nagyon sokminden volt, amihez egyszerűen képtelen volt hozzászokni: hús-vér emberek haverkodtak programokkal, mutogatták egymásnak adatokból álló, új felszereléseiket, egyszer pedig egy mélykék színű sárkányt is látott, aki anélkül száguldott el felette az égen, hogy bárki is meghökkent volna ezen őrajta kívül. Nem, ez nem az ő világa volt. Esélye a sikerre pedig… elenyészően kevés.
~Minek is vagyok itt egyáltalán?~
A világ elhomályosult és nemsokára átlátszó üveg vette át helyét, mögötte a lakás fehér plafonjával. Eddig nem is érezte, mennyire lüktet a feje. Megmaszírozta homlokát és bevett egy fájdalomcsillapítót. Párja ledobta a sisakot az ágyra és a férfinek arra sem volt ereje és kedve már, hogy rászóljon, el ne törje. Csöndesen ettek, két egymástól eltávolodott lélek az asztal két oldalán. Mit is keres ő egyáltalán egy játékban? Kit is keres többezer ember között? Vajon Annabellt, vagy inkább a saját válaszait? Kin akar segíteni? Húgán-e, vagy saját magán?
- Sajnálom – törte meg a csendet a férfi halkan. Keserűen nézett a naptáron lévő, bekarikázott számra – Még egy nap – tette hozzá, a lány pedig követte tekintetét és bólintott. Tudták mindketten. A húsvét mindigis másról szólt. Azóta a nap óta pedig különösen.

Két suhanc szaladt bele a főutcán. Valamin röhögtek épp, úgy rohantak a macskaköveken. Naithen érdektelen arccal nézte a két kölyök civódását, egészen addig, amíg az egyik egy hirtelen irányváltoztatással fel nem lökte és esett rá.
- Hé… hé te! – böködte meg. Közben társa is odaért, csípőre tett kézzel nézett bele az arcába egészen közelről és hümmögött hozzá – A lábamon fekszel – folytatta a másik. Zavarbaejtő volt a szituáció; Naithen halk bocsánatkéréssel tápászkodott fel és nézte meg magának a fiúk fegyverét. Odakint nem hordták ezeket csakúgy elöl. Úgy döntött, jobb, ha nem köt beléjük. Továbbindult, de azok követték és sugdolództak. Amikor hátrafordult, tüntetően elkezdtek hangosan az időjárásról beszélni, de közben vihogtak. Két majdnem egyforma, idegesítő kis senki. A férfinek torkig elege volt belőlük.
- Van célod is, vagy csak körbe-körbe járkálsz?
- Szerintem minket próbál lerázni.
- Ugyan, nézd már, azt se tudja hol van.
Naithen megállt, keze ökölbe szorult. A srácok röhögtek majd kétoldalról közrefogták, az egyik oldalba is bökte.
- Keresel valakit? – kérdezte komolytalanul és végigmérte őt újra, tetőtől talpig.
- Biztos a szerelmét, cup-cup – toldotta hozzá a másik. Naithen szóra se méltatta őket, úgy haladt tovább.
- Ne menekülj, hékás – érték be három lépéssel és voltak előtte megint.
- Messziről lerí rólad, hogy nem tartozol ide, de tudod mit? Mutatunk neked valakit, ha cserébe elfogadod, hogy tartozol nekünk egy szívességgel.
- Egy nagyon nagy szívességgel.
- Bizony ám!
- És nincs visszakozás, ha kezet adtál, oké?
- Na, mit szólsz? Tudsz egyáltalán beszélni?
- Igen… - felelt már erre Naithen, de nem volt meggyőzve és ezt engedte is láttatni. A két kölyök viszont látszólag nem foglalkozott ezzel: csak rávigyorogtak és mindketten a kezüket nyújtották, keresztbe.
- Nem fogod megbánni! – kacsintottak rá és mondták ki egyszerre. Naithen pedig megvonta a vállát és belement: ugyan mit kérhet tőle két ilyen fiú? Kezet rázott. A fiúk elégedetten bólintottak és pacsiztak egymással.
- Na ezzel meg is vagyunk. Innentől a mienk vagy, amíg nem teljesíted a kérésünket.
- És ez vérkomoly ám!
- Tehát, keresel valakit és mi tudjuk, hogy kit.
- Hát persze – bukott ki a férfiből cinikusan és kerülte ki őket: azt hitte, ha belemegy a játékba, békén hagyják, de ez a kettő úgy tapadt rá, mint a pióca.
- Hasonlít rád és lány.
Naithen megtorpant. A két srác diadalittas vigyorral nézett rá, majd mutatták, hogy kövesse őket. Elvezették, egészen ki a város széléig, egy hatalmas palotához. Bekopogtak a kapun, egy sárkány nézett le rá a tetőről, fogai között füst szállt fel az égre. Hamarosan kinyílt az ajtó és egy szőke, zöldszemű srác állt ott, könyékig lisztesen. Meghökkenve néztek egymásra.
- Nah, a többit már intézed, ugye, Al? – kacsintott a sebhelyes és ezzel belökte Naithent a küszöbön.
- Te meg ne feledd az egyezséget! – emlékeztette őt a másik, majd rácsapták a kaput. Naithen egyedül maradt a fiúval, az épület márványoszlopai fenyegetőn magasodtak fölé.
- Szia, Alex vagyok – nyújtott kezet a szőke meleg mosollyal.
- Üdv… én Naithen és… nos, elnézést a zavarásért – hajolt meg – Ez a két fiú elcibált idáig, de…
- Anne sokat mesélt rólad – mosolygott rá a fiú – Biztos örülni fog neked, bár így a tortám már nem lesz olyan nagy szám – törölgette meg a kezét csillogó szemekkel.
Naithennek megdobbant a szíve.
– Gyere, felvezetlek – hívta Alex és Naithen ment. Elhomályosult szemekkel, tompa tagokkal, fel egészen a harmadikig. Szinte fel sem fogta, ami történik vele. Véget ért volna a keresés? Sikerült volna? Nem akarta elhinni. A fiú benyitott egy ajtón, Naithen pedig képtelen volt a lábait egymás elé tenni újra. Csak állt ott.
És nézte a lányt az ablaknál. Azt a tekintetet. A könnyeit. Bizonytalan lépéseit, ölelését, amelyre évek óta vágytak mindketten. Érezte őt. Ott volt, teljes valójában. Ott voltak egymásnak, talán most először úgy igazán… azon utolsó napon, amitől ő legalább annyit kapott, mint az ünnepelt.

_________________
Adatlap
Szín: #a8a8a8 #787878 #464699 #9F703A steelblue

Ki mit és mennyit tudhat Hinariról? Információk az adatlap alján.


Figyelem! Amennyiben valaki visszaél a plot armorral (pl kari előtt öl meg játékost vagy dicsekszik azzal hogy megtette stb), annak neki magának kell megoldást találnia rá, hogy kari miért ne tudja őt megölni/börtönbe zárni - ha pedig nem tud ilyet kitalálni, vállalja annak következményeit is! Ez karakter minden játékára, tehát a bossra is vonatkozik.
Hinari
Hinari
Kardforgató
Kardforgató

Hozzászólások száma : 3756
Join date : 2012. Dec. 28.

Karakterlap
Szint: 50
Exp:
Looking through my eyes - Page 2 Vo36oi14712/10100Looking through my eyes - Page 2 2yjvlht  (14712/10100)
Céh: Justice League

Felhasználó profiljának megtekintése

Vissza az elejére Go down

default Re: Looking through my eyes

Témanyitás by Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

1 / 2 oldal 1, 2  Next

Vissza az elejére


 
Permissions in this forum:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.