[Globális event] Rendszerhiba

Én ökör, reggel még abban a tévhitben ringattam magamat, hogy ez egy remek nap lesz, és nem mehet semmi félre. Most először fordult elő, hogy egyedül akartam maradni és sikerült is elérnem ezt a célomat, vagyis úgy tűnt. Úgy mentem ki az erdőbe, hogy nem botlottam bele egyetlen csinos vagy cuki leánykába, aki pióca módjára akaszkodhatott volna rám. Csak én voltam, a természet és az a pár száz állat, aki nagy ívben tojt a fejemre. Az örömömet csak fokozta mikor rá találtam arra a szederbokorra így elkezdtem habzsolni a finom gyümölcsöket. Sajnálatos módon minden egyszer minden jónak véget kell érni csak azt, tudnám ki találta ki ezt a marhaságot. Lenne, hozzá néhány keresetlen szavam utána pedig elintézném, hogy több füle legyen, mint foga. Egy fickó zavarta meg a falatozásomat egy kéréssel én tulok pedig szó nélkül követtem őt. Néhányszor már megütöttem a bokámat, hogy mindenre azonnal igent mondtam, viszont azelőtt egyszer, sem mint akkor. Útközben találkoztam pár emberrel akadt közük pár kellemes ismerős is majd hírtelen valami félresiklott. Fogalmam sincs, hogy eshetett meg vagy mit rontottam el, de a lényeg, hogy egy gyerek halt meg ráadásul a kezeim között. Ezt teljesen betett nekem nem bírtam gondolkodni, bár kész csoda, hogy nem kaptam idegösszeomlást. Azelőtt még egyetlen egy embert sem láttam meghalni és elhihetitek, nem szép látvány. Tisztában vagyok vele, hogy ott nem volt vér, ráadásul nem is igazi hús vér emberről volt szó, de akkor is. Bennem valami akkor elpattant és egyfajta járkáló zombivá változtam, csak én nem fanyalodtam rá a mellettem álló agyára. Fogalmam sincs mit csináltam akkor, az emlékeim elég ködösek, de mintha a többieket követtem volna, mint egy jól nevelt eb. Hogy ott nem haltam meg csakis az úgynevezett társaimnak köszönhettem.

Annyi rémlik, hogy egy teljesen másik helyen vagyok majd kaptam egy üzenetet Kanamitól, azt kérdezte mi van velem. Én csak bámultam az üzenetet, majd eldöntöttem, hogy nem válaszolok és bezártam az ablakot. Egy férfi állt mellettem és azt akarta tudni én mit kérek.
-Elnézést. - mondtam röviden.
Elindultam, hogy megszabaduljak a lelkemet mardosó fájdalomtól, de még nem döntöttem el mi módon vigyem végbe. Az egyik lehetőség az volt, hogy mérhetetlen mennyiségű alkoholba folyton a bánatom. A másik padig az, hogy végzek magammal ezzel is enyhítve a globalizációs problémát.
/Mindenkinek mindent köszönök./

Most így visszagondolva, hogy épp bőrrel kikeveredtem onnan, már nem tűnik olyan hajmeresztőnek az egész.
Éppen ezért nehezemre esik felidéznem az akkor, és ott történteket, és az ezzel járó érzékszervi impulzusok totális káoszát, de azért megpróbálok valami memoárt összerakni:

Gondolhattam volna, hogy egyikőjük sincs azon a szinten, hogy tier 4-et használhasson, teljesen felesleges és mindamellett mindenki számára zavarba ejtő lehetett a felajánlásom, ami helyett bőven megtehettem volna, hogy inkább én magam használom a folyosó kristályt. De akkor és ott azt tűnt a legfontosabbnak, hogy az Árny figyelmét magamon tartsam, és ne valaki más váljon áldozatául a meglehetősen erős támadásainak. Utoljára a 30. szint főszörnye ütött ilyen halálosakat, bár ez némileg kezelhetőbb mennyiségnek bizonyult, ám semmiképpen sem legyőzhető ellenfélnek.
Az indikátor színt meglátva, egy percig sem gondolkodtam azon, hogy komolyan harcba bocsátkozzak vele, épp csak időhúzásnak szántam az egészet, remélve, hogy a körülöttem lévő többi játékos a pánik közepette sem fogja elveszíteni a józan ítélő képességét, és vagy ninja módjára szerzik meg, amiért jöttek, vagy hanyatt-homlok menekülnek innen. Ez utóbbit terveztem én is, de a ninja manőver se állt tőlem messze, olyannyira, szakadék szélét céloztam meg első úti célként.
Az Árny persze nem érte be egyetlen csapással, és az imént elsütött tükör kristály hatása már zümmögve várt a megtorlással, a csapása semmivel sem volt gyengébb, sem erősebb, viszont ezúttal már készültem rá, és nem sikerült levennie a lábamról holmi széllökésekkel.
Se szeri, se száma nem volt a szakadék szélén önként alábukóknak, az Árnyat magát is beleszámítva, így mire odaértem minden viszontagság után, már későnek tűnt erre kristályt pazarolni. Majd talán máskor.
Az erőteres képességem még utolsó ütőlapként meg volt, de most, hogy az Árny már nem velem kívánt foglalkozni, nem láttam olyan sürgetőnek a használatát.
Tétováztam. Mit is kéne csinálnom? Fejvesztve menekülnöm, hogy Akio mondja?
Chara hangját hallottam az imént a forgatagban, de nem volt érkezésem válaszolni. Most, hogy körbe tekintettem megláttam a falakhoz visszavonulva. Hogy biztosítsam róla, hogy jól vagyok, és hogy a hangzavaron keresztül is értse, a hüvelyujjamat mutattam fel.
Hinari és Chancery is elviharzott mellettem egy pillanatra, de Chan nem tűnt valami nyugodtnak, de hát milyennek is kéne tűnnie? Mindketten mintha hozzám beszéltek volna, amit nem tudtam kivenni, viszont Hinari is, ő is ugrott, és ez volt az a pont, ami eldöntötte, mit is tegyek.
Kisvártatva ugrottam szeretett céhvezérem utána én is.

Aztán beütött a crack. Elértük a rendszer tűréshatárát, és valaki vagy valami azt mondhatta, hogy elég ebből. A kártyát még épp látni véltem, ahogy Hinarihoz kerül, elég fura módon. Ilyen hatást se láttam még, de lehet csak nem próbáltam ki mindent, amire lehetőségem lenne. Akkor talán érteném mi is történt.
De vissza a világvégéhez. Elfogyott a craft, és átmentünk mátrixba, avagy szépen lassan eltűnt minden, amit fölöslegesnek ítélt a rendszer: az extra domborzati elemek, a design.
Bármibe lefogadtam volna, hogy az avataromat érintő pillanatnyi fagyás, a "levegőben" történő megrekedés a karakterem végleges megsemmisülésének előszele.

De valamiért nem így lett és a többit már tudjuk.
Meglepődve és hitetlenkedve ácsorogtam újra a főtéren, ahol nem is olyan rég még a nyalókával kellett trükközni.
Elvileg éltem, és ez érvényes volt minden ismerősömre, és céhtársamra, akik az egész hóbelevanc előtt még az élők sorait gyarapították. Elüldögéltem még egy ideig, majd a fekete kőtáblát is útba ejtve hazafelé vettem az irányt.
Na ekkor történt, hogy csak úgy az utcán, az éjszaka közepén leszólított egy alak.
Fél szemöldököm felhúzva néztem rá szkeptikusan
- Elnézem. Aha. Ez az a csoport? A kártyával? - sejtettem, de csak megerősítésre vágytam, hogy nem valami egészen másról van szó
- Szóval meg is másíthatom az eredeti alkut? Hm, nice. Tudja, van ez a kovácsolás dolog. Fegyverkovácsolás. El tudják intézni, hogy tiért lépjek 5-s szintre? Felteszem kijuttatni nem fognak tudni. Igazából az lenne a legjobb. Ha egyik sem megy akkor talán egy felfedezetlen tier 4-es fegyverrecept is megteszi a ritka fajtából. És ha még így is túl sokat kérek, akkor legyen egy Napkő.
- Miért csak több gyerek, miért nem az összes, ha már módjuk van egyet megmenteni? - egyáltalán nem költői kérdésnek szántam, de úgy tűnt az ipse nagyon is annak vette, mert elhajtott valami süket dumával és annak rendje és módja szerint elteleportált, hogy még véletlenül se tudjam követni
End of Story.(bocs ha bárkit kihagytam)

Minden olyan gyorsan történik, de szerencsére Ditto meg tudta állítani Chaknát abban, hogy levesse magát a szörny odújába, le a mélységbe, ahonnét az előmászott. Maga mellett akarta tudni, nem akarta elengedni őt, hiszen kevesek közül ő az aki segített neki akkor a mocsárban.
- Minden rendben lesz Kedveském. – mosolygott bátorítóan a lányra a bácsika, hogy annak kérdésére mégis egy amolyan Ditto Após választ adhasson, melytől talán egy kicsit is jobban érezheti magát. Nem figyelt azonban a szörnyre, mely ismét lecsapott és eltalálta a sokat kibírt lovagot. Ditto kiáltott volna felé, de nem volt sok ideje, hiszen megremegett a föld a lábuk alatt. Rosszat sejtett, talán idős létére jött elő a jóslás képessége, vagy csupán megérzésekre támaszkodva, de tekintetével a benn lévő embereket kereste. Kiáltott volna, de megelőzte ebben Aoki20 és a furcsán viselkedő cimborája, így ő csak helyeselve emelte tekintetét Silence nevű kislányra, kit végre először hallani vélt. Igaz, nem lesz valami jó emlék a segélykiáltása, de megjegyzi magának a kislány hangját, hiszen eldöntötte, ha valaki, akkor majd ő szóra bírja. Hallani akarja a hangját úgy, ahogyan talán senki nem hallhatta még itt a játékban. Önfeledten, nevetve. Egy gyermeki nevetés a legdepressziósabb, legszomorúbb embert is felvidítja. Igen…hallani akarja Silence-t nevetni.
- Kislány! Menj a többiekkel, HAMAR! – kiáltott a férfi, majd próbálta terelni az embereket, miközben zöld rács nehezedett rájuk sulykolva feléjük, hogy itt veszélyben vannak.
- Mindenkit kijuttatok Kedveském, ez rád is igaz, nekem ez a küldetésem. Ezt a küldetést vettem fel! – kiáltott Chakna irányába, mikor az őt is kifelé próbálta sürgetni.
Nyugodt tekintettel figyelte, ahogy kiiramodnak az emberek a kijáratok felé, s mikor már biztos volt benne, hogy mindenki eltűnt a teremből megragadta a lányt és megmaradt erejével kezdte rángatni kifelé.
- Gyerünk Kedveském, még sok embert kell megmentenünk! – kiáltotta mosolyogva.
- Legyen ez az életcélunk. Ez vezessen minket előre! – tette még hozzá, remélve, hogy sikerül nekik is kijutniuk, s bár lehet a lány először nem érti, miért mondta ezt neki, rá fog jönni később. Tudja, hogy mindketten szomorúak, mert nem tudnak segíteni az embereken és pont ezért esnek mindig mély depresszióba. De Ditto Apó küldetése lehetne Chakna küldetése is. Ha másért nem is tartja fontosnak életét, talán mások segítése is lehet életcél…

Már éppen belevette volna magát a kijáratba, mikor hirtelen zajokra lett figyelmes. Elkéstek volna? Mégsem élték túl? A kérdés azonban gyorsan válaszra talált, ugyanis ahogy körbenézett, a vásáron találta magát. Végignézett magán, majd kétségbeesetten keresni kezdte Chaknát és a többieket.
- Chakna! Kicsi lány! – kiáltotta nem törődve azzal, hogy a körülötte lévők furcsán néznek végig rajta. Ment pár lépést jobb irányba, majd balra is szaladt pár métert, olyan volt külső szemmel, mint egy megzavarodott egér. Végül pár perc gondolkodást követően elővette barátlistáját menüjéből és nyugodtan tapasztalta, Chakna aktív.
- Hála az égnek. – suttogta alig hallhatóan, majd ellenőrizte életpontjait, menüjét és felszereléseit. Minden a helyén volt, így megvakarta kobakját. A küldetés bukásnak volt elkönyvelve, mégis plusz ötszáz arany íródott jóvá számlájára. Legyintett egyet, majd elindult kedvenc Teaháza felé, miközben egy levelet fogalmazott meg Chakna számára.

Remélem épségben kijutottál. Rengeteg teendőd van még Chakna. Rengeteg emberen kell segítened, mire felérünk a legfelsőbb szintre. Lehet kétségek gyötörnek, de hatalmas szíved van és ezt rengeteg emberrel kell megosztanod. Azt hittem eddig, hogy segítenem kell rajtad, de igazából egymásnak segítettünk és itt az ideje, hogy másokkal is ezt tegyük. Volt egy kislány a kazamatákban, akinek nem kellene itt lennie. Szülőkre van szüksége, barátokra, legfőképpen támaszra. Így ígéretemet későbbre kell halasszam Kedveském. Remélem megérted.
Egy tea mellett akár meg is beszélhetnénk a következő kalandunkat. Amikor ismét beveti magát a Ditto és Chakna páros, a játék őrtornyai.  Remélem jól írtam a Smile-t vagy mit…

Vidám arccal integet és ölel a jó öreg Ditto Apó.

Mosolygott, mikor elküldte az üzenetet, majd sóhajtott egy mélyet és mostmár megnyugodva fordult be az egyik sarkon, mely lerövidítette volna útját Teaháza felé.
- Jesszusom! – kiáltott fel ijedtében, mikor egy sötét, szemüveges alak szólította meg.
- Ne bolondozz Gyermekem, egy idős ember nem illik ijesztgetni! – korholta le Ditto a férfit mellkasához kapva, aki nem is halogatott semmit, egyből a tárgyra tért.
Az öreg csendben hallgatta végig mondanivalóját, majd meghatódott és leült egy közeli ládára.
- Hála az Úrnak. – mondta mosolyogva, majd elérzékenyült.
- Remélem sok gyermeket sikerült kijuttatniuk. – válaszolta megtörölve könnyeit.
- Mit kérek? Én tartozom hálával maguknak. – válaszolt maga elé bámulva.
- Egy ilyen vénembernek, mint én, ez a hír mindennél nagyobb jutalom barátom. – válaszolt, majd felállt a ládáról.
- Egy valami mégis lenne. Akármikor lenne másokat kiszabadító küldetés, szóljanak. Mindent szeretnék megtenni azért, hogy minél többen kijuthassanak innen. – mondta, majd megragadta a férfi vállait és könnyes szemeivel mélyen a férfi szemeibe nézett.
- Köszönöm. – hálálkodott ismét, majd egy köszönéssel sarkon fordult. A teaházig még jó pár hálát elmormogott az Úrnak és elhunyt kedvesének. Aznap mindenkire mosolygott. Hálás volt…

//Köszönöm a játékot, jól éreztem magam.//