Re: [Küldetés] A Magic Wound kirablása

by **Ozirisz** Csüt. Okt. 25 2018, 05:46

Elsőre teljesen természetes volt számomra, főleg miután Hoora emberei is szóban kommunikáltak, hogy nem lesz belőle baj. Teljesen megfeledkeztem a hallgatózásról, főleg hogy az észlelés sem csipogott egyszer sem. Azonban Szophie hamarosan rádöbbentett a valóságra: Jobban el sem tudtam volna szúrni az egészet... Egy-két másodpercig ledermedve álltam ott Szophie hátbaveregetős mutatványa után. Erre nem számítottam, hogy pont én fogom elrontani, megint. Milyen meglepő... Hoorának tényleg igaza van, és csak egy kétlábon járó szerencsétlenség vagyok. Okkal bízta Szophiera a vezetést, mert bizonyára tudott róla, hogy én úgyis el fogom cseszni. Biztos van rólam is egy szép kis akta az irodájában, amiben valószínűleg egyetlen egy jó szó sincs rólam. Miért is lenne? Két véglet van: vagy jó alaposan végiggondolom a dolgokat, és egy apró banánhéjon elcsúszok, vagy csak egyszerűen hirtelen hozok meg rossz döntéseket. És bizonyítottam is, a mai nap folyamán többször. Például amikor megérkeztünk Hooráékhoz. Valószínűleg pár perce odafent is elszúrtam volna, ha Kuden Haketsu Rok nem terelget át minket az ajtón. Arról az apró dologról nem is beszélve, hogy jópár hétig kérdezősködtem, többszáz embert megkérdeztem, és vagy másfél-két tucatnyi kósza pletykát kivizsgáltam, és mit tudok felmutatni eredményként? A nagy büdös semmit. És hiába vezérelnek jó szándékok, ha a végeredmény katasztrófához vezet.
Közben megindultam Szophieék után, az említett lefele vezető lépcsőn, útközben beaktiválva a kristályt, követve az idomárlány példáját. Aztán jött is a közelgő katasztrófa első jele, a csóka, akinek igen sietős dolga volt. Kb hasonló jelenetet produkált, mint egyik másik mamóka szokott a villamoson, amikor a túlsó végén meglát egy szabad ülőhelyet: Fénysebességgel megindult, tolakodva, nehogy véletlen is valaki beelőzze, csupán annyi különbséggel, hogy a csávónak nem volt kampósbotja a művelet véghezviteléhez. Avagy hogy lesz egy hülyegyerek meggondolatlan pofázása miatt az egy emberből kettő, és ha így megy akkor még többet bevonzunk...
Az elrohanó csáveszt nem láttuk már sehol, csak az utasítását hallhattuk, és az ajtócsattanást. Meg az említett egy darab őrt, aki letáborozott az ajtó elé. Ha jobban megnézném, talán még kétnapi hidegélelmet is találnék nála, mert nagyon nem úgy tűnt, mintha a közeljövőben elhagyná a területet. Már-már azon agyaltam, hogy talán Súlyemelés-Teherbírás kombóval felkapom, és esetleg odábbteszem mint egy zsák krumplit, vagy cipelem egy darabon... de valószínűleg úgysem hagyná, sőt, ha nekiállna rikácsolni, akkor mégtöbb ellenség bukkanna fel a helyen. Na persze, már csak az kéne, hogy miért is akarnám megint elszúrni... De szerencsére Silence mutatványa úgy tűnik megtette a hatását. Csak pislogtam, mi lehet ez, valami jedi trükk? Vagy Fuwa valójában egy vudu sámán, vagy esetleg egy boszorkány leszármazottja? Mindenesetre az őrt elég jól tudta irányítani.
Elismerőn bólintottam Sil felé, majd ha a lány tovább folytatta az idomítás titkos művészetét, és bebocsátást nyertünk a börtönbe.
Ahogy sietősen szedtük a patáinkat, közben meg-meglestem az üres cellákat. Egész otthonosnak néz ki, és a jelen helyzetben kb pont ennyit is érdemelnék. Amennyire égett a pofám, hogy sikerült riadóztatnom a fél bűntanyát, legszívesebben az egyik cellába bevágódtam volna és magamra fordítottam volna az ajtót. Ki tudja, talán mindenkinek így lenne a legjobb. Ott legalább nem árthatnék senkinek, még ha akarnák se. Lehet Szophienak is megfordult a fejében a cellák láttán? Amilyen fejet vágott a leteremtés előtt, nem nagyon lennék rajta meglepődve. Avagy egy kis letöltendő börtön. Mondjuk mindig jobb, mint a felfüggesztett, mert biztosra veszem, hogy csak a kedvemért Szophie előhúzna valahonnan egy pár méter kötelet, előre meghajtva hurokra... De lehet, hogy visszafele tartogatja számomra ezt a meglepit? Elvégre ha harcra kerülne sor a tolakodós csókával, elkél egy golyófogó, amíg az életpontjaim bírják, hasznos lehetek, ha már a támadásokat elbénáznám, ahogy a mellékelt ábra is mutatja...
Az elágazásnál éppen a kukorica hangját utánoztam, és tanácstalanul néztem körbe. Fele-fele az esély, de jó szándék ide vagy oda, én úgyis a rossz irányba küldeném a népet. Az észlelés jobboldal felől jelzett, gyanítom arra kell menni, végül, határozatlanul, de mutattam kezemmel abba az irányba. Bár kétlem, hogy túl sokat jelentene ezek után, bármit is csinálok. Csak Hinarit sikerüljön időben kimenteni, és a lányok épségben kijussanak, ennyi volt, ami érdekelt jelenleg...

by **Szophie** Csüt. Okt. 25 2018, 11:27

Láttam Oziriszon a megszeppentséget, és más helyzetben leálltam volna elmagyarázni neki, hogy ott egye a kutya, ami megtörtént, azon már nem változtathatunk. Végső soron, ki mondta, hogy ezzel akármit is elrontott? Az előbbi hangzavart így is simán meghallhatta akárki, a szavai már csak a jéghegy csúcsa. Most viszont nem volt időnk ezzel foglalkozni. Úgy döntöttem, majd a küldetés után veszem kezelésbe régi barátom lelkét valami kocsmában. Vagy ott sem, tekintve, hogy mostanában olyan ellenségesen méregetett. Nem hibáztathatom érte.. Ebben az esetben majd megkérem Silencet, úgy láttam, ők egészen megértik egymást.
Nem volt időm természetesen ezen sokat agyalni, gyorsan kellett cselekednünk, én pedig már szaporáztam is a lépteimet. Szerencsétlenségemre, egyenesen az ellenség karjaiba. Mintha a mai napon törvényszerű lenne az, hogy nekem bele kell ütköznöm úton - útfélen mindenbe és mindenkibe. Potionos üvegek - pipa. Rokuden Hoora - pipa. Ellenséges selyemfiú - pipa. Mi jöhet még? Megtorpantam az ütközés hatására, és készen álltam rá, hogy itt most harc lesz. Meg arra is, hogy a srác mindjárt elvágja a torkomat. Ehelyett a legnagyobb megdöbbenésemre, egyszerűen csak továbbfurakodott közöttünk, és tovább állt. Na már most, erre egyetlen egy magyarázatot találtam. Mégpedig azt, hogy sokkal sietősebb a dolga, minthogy akármilyen jöttmentekkel foglalkozzon. Összepréseltem ajkaimat, és nekilódultam utána, de sajnos már későn. Előbb ért az őrhöz, mint mi, és úgy tűnt, be is csukta maga után az ajtót. Lesiettem a lépcsőkön, és idegesen topogni kezdtem a vasrácsok előtt. Mérgesen a hajamba túrtam, összekócolva a mozdulattal azt, és egyre csak meredtem az őrre, az ellenséges zárakra, az azon túl pislákoló fényekre. Türelmetlenül vártam, hogy Silecne megkérje a férfit arra, hogy lépjen arrébb. Megbíztam a lányban, annak ellenére, hogy törékeny volt, vagy épp azért, mert az volt. Egész eddig egyetlen fölösleges lépése sem volt. Csak akkor szólalt meg, ha úgy érezte. Tudtam, hogy csak akkor tenne valamit most is, ha hasznosnak érzi azt. Így aztán szinte számítottam rá, hogy célt is fog érni, habár egy csöppet még én is meglepődtem, hogy ilyen egyszerűen letudtuk ellenfelünket. Az viszont növekvő aggodalommal töltött el, hogy mindezzel perceket veszítettünk, és nem mellesleg a ficsúr is eltűnt az orrunk elől. Káromkodva berongyoltam a sötétbe, és biztos léptekkel futottam előre. Versenyt futottam az idővel. Ozirisz megérzésével egy időben az én érzékeim is jeleztek. Szinte fel sem kellett emelnie a kezét, már tudtam, mit akarhat. Gondolkodás nélkül irányba vettem azt az utat. Ezekben a percekben nem volt időm eltöprengeni rajta, hogy mi lehet a megfelelő lépés. Hallgattam egész egyszerűen az ösztöneimre, és reménykedtem benne, hogy nem rontom el. Ozirisz is ezt választotta. Ketten együtt már csak nem ronthatjuk el. Ha mégis, akkor az idegesség elég lesz hozzá, hogy felturbózzam magam még jobban. Most nem veszíthetünk.
Kezemet szorosan rámarkoltam az idomárpálcámra, hogy elfehéredtek a bütykeim. Nemsokára elérkezik a harc ideje.

by **Strea** Csüt. Okt. 25 2018, 12:02

A csöndet léptek zaja törte meg. Gyorsan követték egymást, egyre közelebb és közelebb érve - de már ismertem őket. Megálltak a rács előtt, a fiú azonban nem ácsorgott odakint, nem töltött el időt azzal, hogy csak bámul. Gyomrom összeszorult a váratlan helyzettől; hisz anélkül is tudtam, hogy odanéztem volna: Rogan kapkodott. Elejtette a kulcsot, az a földön csattant. Szitkozódva felkapta, kinyitotta a zárat, még levegőt is elfelejtett venni. Felpillantottam; rám se nézett. Talán... talán a társait várja.
Bevágta a rács ajtaját és ráfordította a kulcsot. Éppen azelőtt, hogy az ismeretlen alakok utánanyúlhattak volna. A lendülettől megbotlott és hátraesett, de nem zavartatta magát. Nevetett. Ő győzött. Behunytam szemeimet, megpróbáltam kizárni minden külső zajt. Leguggolt mellém. Kitakarta a homályos alakokat a másik oldalról és erőszakosan nyúlt a jobb kezem után. Nem akartam ezt. Karomat befúrtam a mellkasom és a kemény padló közé, de ő erővel húzta ki, agresszívan. Nem... nem akartam, hogy így legyen vége. Még látni akartam Alexet... és a többieket. Még egyszer... csak egyszer utoljára...
- Kérlek... - nyögtem, talán meg se hallotta. Talán senki sem hallotta. A könnyeimet nyeltem vissza. Rogan erősen szorította a csuklómat és machinált valamit a kézfejemet ökölben tartó fémszerkezettel. Még első nap tették rám, azóta sem nyúltak hozzá. Annyira szorosan ölelte körbe a kezemet, gömb alakban, hogy egyik ujjamat sem tudtam kinyújtani. Hatékony megoldás, ha azt akarod, hogy a zsákmányod ne tudja használni se a menüjét, se az itemeit. Rogannak viszont tervei voltak vele. Rutinosan, könnyedén kezelte az item menüjét. Nem is törődött velem: most más céljai voltak.

*

Az irány jó, az idő azonban ellenetek dolgozik: ahogy közeledtek, újra megpillanthatjátok a ficsúrt, amint a folyosó végén kinyit egy zárat. Gyorsan beslisszan rajta, kívülről ráfordítja majd kiveszi a kulcsot a zárból. Még éppen elérhetnétek... már csak pár méter kell, pár centi...! A fiú elbotlik és hátraesik, kezében a kulccsal. Zihál a sietségtől, de amint konstatálja, hogy ő a bezárt rács belső felén van, ti pedig kint rekedtetek, megkönnyebbült nevetés tör fel belőle. Feláll, leporolja a ruháit és hátat fordít nektek. Talán eddig fel sem tűnt a sötét zug végében heverő figura, aki mellé leguggol. Látás nélkül csupán a fekete feszülős ruhát vehetitek észre, meg a szőke hajzuhatagot, jártassággal viszont a láncot is, ami jobb csuklóját a fallal köti össze könyörtelenül. Láthatólag nincs magánál. Rogan kitakarja előletek a folyamatot, de az eredményét mindannyian láthatjátok: a fejük felett megjelenik a számláló, ami hatvanról ötvenkilencre módosul... és így tovább. A ficsúr csak ekkor fordul szembe veletek, arcán inkább idegességet fedezhettek fel, mint kárörömöt vagy elégedettséget. Leül a lány hátára és nem is titeket néz elsősorban, hanem a mögöttetek lévő folyosót.
- És most várunk - mondja, felpillantva a visszaszámlálóra.
A rács természetesen immortal object. Bárhogy, bármennyiszer is próbálhatjátok, a rendszer minden támadási kísérletet visszalök. A levegőben lógó számjegy első része pedig már a négyeshez közelít...
Nos, hogyan tovább?

by **Szophie** Csüt. Okt. 25 2018, 12:39

Lélekszakadva rohantam. Megláttam, ahogy nyílik az ajtó, és kétségbeestem. Még jobban beleadtam mindent a futásba, de ennél többet már nem lehetett. A rendszer akadályozott, nem tudtam kitolni akarattal a határaimat, mint azt tehettem volna a valóvilágban. A kitartásom is csökkenőben volt. Félő volt, hogy cserbenhagynak a képességeim most, amikor a legfontosabb lett volna. Nem! Nem zárhatja le előttem az ajtót.
Éppen az orrom előtt csukta be a zárat. Belekapaszkodtam, és üvöltve megráztam a rácsokat. Mintha nem is ők, hanem én lennék börtönbe csukva. Kinevetett. A csontjaimig hatolt hangja, beleborzongtam. Utáltam. Főleg akkor, amikor megpillantottam a sötétben mocorgó alakot is, akihez odalépett. Arcomra kiült a tömör gyűlölet. Szinte le tudtam volna köpni az alakot. Kétségbeestem. Még egyszer megráztam az ajtót és zárat, de csak annyit értem el vele, hogy az Immortal Object ellökött. Ráütöttem. Újra, meg újra. Nem azért, mert hasznát véltem remélni a mozdulatnak, inkább csak hogy indulataimat lenyugtassam. Tehetetlen voltam.
Amikor észleltem, hogy a férfi mit követett el, a düh ráfagyott az arcomra. Nekirontottam a ketrecnek, vicsorogva, szinte morogva. Akárha Vezértől tanultam volna el. Ki tudja, lehet, hogy így is volt. Most ő is vérszomjasan meredt az ellenfelünkre, de ennél többet nem tehetett ő sem.
- Hinari! - kezdtem el szólongatni barátnőmet. Az átkozott kristály nem járt még le, így nem ismerhette fel az alakomat, de az is lehet, hogy egyébként sem látott volna. - Annabell! - csattantam fel aztán, eszembe jutva, hogy az igazi neve talán nagyobb hatással van rá.
- Én vagyok az. Várlak keddenként a csokiszobában! Nem hagyhatsz cserben. - hangom kezdeti dühössége alább csökkent, és síróssá vált, ahogy elnéztem a lányt a porban fekve, megalázva, ott, ahova soha nem kellett volna jutnia. Nekem kellett volna megvédelmeznem őt. Ez nem sikerült.
- A maci. Emlékszel a macira? A rumos csokira? A fekete-fehérre? Eljöttem érted. Hogy kiszabadítsalak. - beszéltem hozzá, jobb ötletem nem révén. Kevés esélyét láttam, hogy bármit is tudna tenni odabentről, de legfőbb célomnak tekintettem, hogy megértessem vele, hogy a barátai eljöttek érte.
- Vezér is itt van! - nyöszörögtem, és a hangom megremegett szavaim közben. - Emlékszel? Amikor kutyásat játszottál az első találkozónkon? A karácsonyokra? Még van a sütiből, amit adtál nekem. Ami állatvégtagot növeszt. A vicces süti.. - folytattam monológomat, nem tudván, bármilyen hatást is el fogok-e érni vele. - Itt vagyok. Megmentelek. Ne add fel! - nyöszörögtem tovább, majd kifulladva a kőpadlóra rogytam. Nem tudtam, mi mást tehetnék még. Nem tudtam, egészen addig, amíg maga az ellenség nem adta meg az ötletet. Az egyetlen, amit tenni tudtam ebben a szituációban, a kétségbeesett próbálkozás, hogy Hoora majd kitalál valamit. Az üres folyosók felé pillantottam, ahogy a ficsúr is tette, és lenyitottam az üzenetküldő panelt. Villámgyorsan begépeltem a koordinátáinkat, és azt a szót, hogy Hinari. Reméltem, ennyiből megérti. Ezek után nem tudtam mást, csak várni. Kétségbeesetten figyelni a visszaszámlálót, és a folyosókat. Tölteni a kitartáspontjaimat, hogy ha ellenség érkezik, kipihenten álljak szembe vele. Ennyit tudtam tenni. És szipogni, miközben néha-néha kimondom Hinari nevét.

by **Silence** Csüt. Okt. 25 2018, 15:09

Már semennyire sem bizott magában, mire odaért.
-En-gedj be min-ket -mondja még, látva a bólintást, aztán lehunyt szemmel várja, hogy valami történni fog… valami rossz… Aztán pár pillanat múlva, miután csak lépéseket hallott, kinyitotta a szemét, és látta, hogy kinyílt az ajtó. Megkönnyebbülten, és fáradtan, miközben elmegy az őr mellett, lehet nem is hallhatóan lehel, hogy "köszönöm", és ahogy erejéből telik, fut a többiek után. Ő se balra, se jobbra nem néz, csak követi a többieket, amilyen gyorsan csak tudja. Persze, hamar kiderül, hogy ő jóval lassabb. Akkor érkezik meg, kimerülőben lévő kitartással, amikor Szophie elkezdi szólongatni Hinarit… Lassan forognak az agytekervényei, nagyokat pislog a cellába, de csak egy alakot lát a fiú mellett, aki elszaladt elöttük. De összeáll neki a kép, és a tekintete előbb boldoggá válik, azután dühössé amikor tudatosul benne, hogy ott van az a rács közöttük, és Hinari között, végül ijedté, és lassanként kétségbeesetten, amikor neki is feltűnik a számláló… Látta már ezt… Tudja, hogy milyen veszélyes a párbaj, és sejti, mi lehet a vége… Beleremeg a jelen helyzetbe, és az emlékekbe, amiket felidézett.
Pillanatok alatt ott áll Szophie mellett, próbál átfurakodni, a zárat piszkálni, a rácsokat feszegetni. Mindezt nem sok erővel, de még annál is kevesebb sikerrel. A kétségbeesés pedig lassan a számláló pörgésével együtt pánikká változik. Már nem igazán értelmes céllal próbál átjutni a rácson, összetörni, püfölni, bármit, csak eltűntetni… Közben nem veszi észre, hogy a kitartása tovább fogy, nem látja, amit Szophie csinál, sem azt, amivel esetleg Ozi próbálkozik. Az egyetlen, amit lát, hogy az a rács még mindig ott van, és hogy a számláló pörög…
Végül a kardja is a kezébe kerül, és mindenféle gondolkodás, és konkrét ötlet nélkül püfölni kezvi vele a zárat, feszegetni.
Közben folyamatosan, artikulálatlanul, és kiabálva mintha beszélni akarna.
-Itt- va-n- a- he-rce-ged!- Min-de-n re-nd-ben- le-sz! - ezt tudhatja kihámozni, aki kicsit jobban figyel. Leginkább magát próbálja nyugtatni az utóbbival. Az nem lehet, hogy a herceg nem tudja kimenteni a hercegnőt… olyan nincs, nem lehet, az lehetetlen!

by **Ozirisz** Csüt. Okt. 25 2018, 16:48

Szophieval ugyanarra a következtetésre jutottunk, hogy arra kell mennünk. És hiába indultunk el hiperűrsebességgel, mégis lassúak voltunk. Az a hülye csávó pont az idomárlány előtt csapta be az ajtót. Pedig nem sokon múlt, és a baromarcú még be is zárta, mielőtt dobott egy hátast. Aztán csak utána tudatosult bennem a dolog, hogy odabenn van Hinari is. Nem tudtunk mit tenni, az ajtó zárva, és Szophie minden igyekezete ellenére a rács nem törött be, csupán a lila hatszögek és a feliratok. Hinari pedig kikötve a falhoz, és erőtlenül ott fekszik. Szophie minden erejével próbálta magához téríteni, beszélt hozzá, régi szép emlékeket felidézve. Összeszorult a gyomrom. Egy árva hang nem jött ki a torkomon. Az az átkozott ficsúr meg itt, a szemünk előtt hívta ki párbajra, úgy, hogy Hinari még védekezni sem tud. És mi pedig csak itt vagyunk, és végignézzük tétlenül...
Eddig bírtam tartani magam, és lerogytam a földre. Ez nem lehet... Ez nem érhet így véget... Dühöt éreztem, először csak a baromarcú iránt... aztán egyre inkább magamra lettem dühös. Ha befogtam volna azt a lepcses pofámat, akkor ez nem történne meg... Akkor nem jött volna ide... és végezné ki a szemünk láttára...
Nem bírtam megszólalni... Pedig tudom, hogy Hinarinak pont a támogatásunkra lenne szüksége, hogy magához térjen... de nem tudtam volna mit mondani... Mit mondhattam volna? Legkevésbé sem lenne kíváncsi a leendő gyilkosára. Mert legalább annyira szerepem van benne, mint annak a ficsúrnak odaát. Miattam került Hinari ebbe a helyzetbe, mert nem bírtam kussban maradni. Épp annyira bűnös vagyok... - Kérlek... bocsáss meg... - jött ki a számon, alig hallható hangon, miközben egy-egy könnycsepp gurult le az arcomon.
Semmi használható ötletem nem támadt, hogy mit tehetnénk, csak szorítottam a rácsot... aztán megpillantottam a zárat. Talán a Zárnyitás jártasságom működik... Igaz, nem erre találták ki, de jelen helyzetben egy próbát megér. Feltápászkodtam a földről, aztán a zárhoz orientálódtam – Megpróbálok valamit – mondtam, majd a zárral kezdtem el szöszölni, próbálva a Zárnyitás jártasságot aktiválni rajta. Hülyegyerek, miért nem vettél belőle legalább hármas szintűt? Egyes szintű zárnyitással elég reménytelen... Próbálkoztam, próbálkoztam, és egyre inkább felment az agyvizem.- Működj! Működj! - kiabáltam a zárral egyre dühösebben, hogy nem hajlandó megadni magát – Nyílj már ki! Nyílj már ki a jó édes k***a anyád retkes hormonzavaros bánatos pi***ját! - próbáltam minden dühömet a szerencsétlen záron levezetni, egyet-egyet erősen ököllel belecsapni a sikertelen kísérletek után – A rohadt záras nénikédet, nyílj már ki te sz*r! - majd nagy levegő, és folytatni a reménytelen küzdelmet azzal a rohadt szerkezettel...

by **Strea** Csüt. Okt. 25 2018, 20:25

Ki se kellett nyitnom a szememet hozzá, hogy tudjam, mihez kellett a kezem. Átfutott rajtam a félelem, de nem maradt soká. Valahol, a tudatom egyik eldugott szegletében ott volt a sejtés, hogy a nyilvánvaló talán mégsem nyilvánvaló annyira. Hogy ez nem ilyen egyszerű. De nem jutott el megértésig, út közben érvényét vesztette, elsöpörte az elfogadás. Hogy azt tesznek velem, amit akarnak.
Ekkor hallottam meg Szophiet. Megdobbant szívem a kiáltására, a nevemre... fel se merült bennem, hogy talán valóság is lehet. Pedig az ő hangja volt; ezer közül is felismertem volna. De ő... ő nem lehet itt. Fejem kissé feljebb emeltem, tincseim aláhullottak, engedve láttatni az eleddig túl távoli alakokat. Nem voltak ismerősek, de... valahogyan mégis. Rogan a cipője sarkát a mellkasomba nyomta, de nem tudott érdekelni. Felülkerekedett rajtam a rosszullét, fejemet visszaejtettem a padlóra, de előtte... előtte egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Látásom elhomályosodott; koncentrálnom kellett, hogy fenn tudjam tartani magam. Hallottam őket. Minden szavukat. Az emlékek feltolultak, egyre hevesebben és hevesebben, majd forró könnyek formájában buktak ki és törtek felszínre. Nem érhet véget így. Mardosott az éhség és a szomjúság, nem voltam tudatában önmagamnak. Nem ment tovább, nem bírtam tovább: elsírtam magam. Eleinte hangtalanul, majd egyre jobban és jobban, ahogy megéreztem a belőlük áradó kétségbeesett tehetetlenséget. Zokogásom betöltötte a folyosót, ahogy már annyiszor ezelőtt.
Most viszont úgy, hogy mindenki hallja.

*

Rogan egyre türelmetlenebbé és sápadtabbá válik, ahogy telik az idő: látjátok rajta, hogy nem ezekhez a szituációkhoz szokott. Ahogy telik az idő, lassan feláll, toporog kicsit, majd cipőjét erőteljesen belenyomja a fekvő lány mellkasába. Ettől kicsit megnyugszik, de még ígyis folyton a folyosót kémleli. Többször is nagyokat nyel. Amikor Ozirisz a zárnyitással próbálkozik, egy pillanatra bepánikol, de aztán rájön, hogy nem mész vele semmire.
- Ha nem hagyjátok abba, megölöm - mordul rátok; rettentően zavarja a hangzavar, amit csaptok. Hinari zokogása is. Belérúg, eredmény híján azonban átkozódik egyet és inkább betöm annak szájába egy rongyot. Közben letelik az egy perc. A kanyar felől hangok hallatszódnak. Kiáltások, rohanó léptek. Rogan előhívja a fegyverét és két ütésből leviszi Hinari életét erős sárgába.
Hoora tűnik fel, mögötte jócskán lemaradva Alex, mindkettejük kezében fegyver: az üzenet ugyan nem ment el, de a helyzetjelzőtök úgy tűnik itt is működik.
- Tűnés az útból! - kiáltja a nagydarab férfi már azelőtt, hogy odaérne, majd felizzítja a pallosát.
Rogan kifújja a levegőt és szembefordul a harcossal. Hoora megérkezik a rácshoz.
- Na ez az, akit keresek - kezdi mosolyogva, lándzsáját a lány torkának szegezve - Cserét ajánlok - Hoora meglendíti a fegyvert - Szépen idehozod nekem a tes... - Hoora nem hallgatja végig. A pallos szédítő sebességgel csapódik neki a rácsoknak és töri pixelekké az egészet. Rogan lefagy a döbbenettől. Hoora hátratántorodik és nekiesik a falnak. A kitartása nullázódott, megmozdulni is alig tud a kimerültségtől. Az út azonban szabaddá vált. Tietek a lehetőség.
Meg persze Rogané az újratervezésre.
Viszonylag gyorsan összeszedi magát és jobb ötlete nem lévén, lándzsáját beledöfi Hina torkába. Alex erre ér oda, kiáltása végigsöpör az alagsoron.

*

Tehetetlenül figyeltem az életcsíkomat, ahogy előbb erős zöldbe, majd erős sárgába esik. Kevés volt a hely, képtelen lettem volna elugrani a szúrások elől. Rogan egészen a hátsó falhoz nyomott, jártassága révén pedig nem bírtam felvenni vele a versenyt. Fuldokoltam a számba nyomott anyagtól, émelyegtem a kimerültségtől és a szomjúságtól, már sírni sem volt erőm többé. Elengedtem tagjaimat, átadva magam a tudattalan könnyedségének: torkom szorítása tompává vált, remegésem csillapodni látszott. Izmaim elernyedtek.
Behunytam szemeim, talán végleg.
De hallottam mindent. Hallottam Hoora kiáltását, a pixelrobbanás jellegzetes effektjét és tudtam, éreztem, hogy itt a vége. Hogy nem fognak időben ideérni hozzám. De ezzel együtt, valahol a keddi csokiszobák és Al kiáltása között rájöttem arra is, hogy szeretem őket. Hogy velük akarok lenni. Hogy Naithen és a szüleim még várhatnak. Hogy nem mehetek így el.
Mély lélegzetet vettem, és megtettem azt az egyetlen dolgot, amire még futotta az erőmből: annak az erőnek az ellentétét hívtam segítségül, amely hat éve megmentett Nixon gyilkosaitól. Amely egyetlen társam volt idelent a csöndön és a magányon kívül: az árnyékot.
Az utolsó, amire emlékszem, az a zöld szín volt a bal felső sarokban. Azután mindent elnyelt az álmok végtelen feketesége.

*

Egy pillanatra talán ti is lefagytatok, de nincs sok idő egyhelyben vesztegelni: Rogant ugyan megakasztja a meglepettség, ahogy szúrása nem erős sárgában, hanem teljes zöldben kapja el Hinari torkát (életcsíkját ezzel megint levíve sárgába), de abban biztosak lehettek, hogy csak ennyitől nem fogja feladni. Ő már elhatározta magát... és ti?
Nincs köztetek, csupán három méter. Innentől minden rajtatok múlik.

by **Szophie** Csüt. Okt. 25 2018, 20:58

Hirtelen elöntött a melegség, amikor Annabell felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Minden erőmmel igyekeztem üzenni neki, hogy ne adja fel, hogy elértünk hozzá, érte jöttünk. Többet nem érdekelt már semmi más, csak hogy megmentsem a legjobb barátnőmet. A fájdalom végigsöpört a testemen, mikor elkezdett zokogni. Arcomon végigfolyt valami forró és nedves. Én is sírtam, de némán, hangtalanul, nem belezavarva a lány hangjába. Mintha csak nekünk szólna, csak minket keresett volna egész eddig. A szívem megdobbant, éreztem az erőt, ami átjárt. Meg kell védelmeznem.
Ekkor robbant be hatalmas kiáltással és erővel Hoora és Alex. A felmentőnk pallosa ragyogott a fáklyákkal megvilágított sötétségben. Tudtam, tudtam, hogy ő az utolsó reményünk. Azt mondjuk nem értettem, miért próbálkozik olyan meggondolatlan dologgal, hogy az immortal objecktet tönkretegye. Természetesen az indulataitól fűtött férfit már nem tudtam leállítani, és nem is akartam. Valahol mélyen úgy voltam vele, hogy úgyis tudja, mit akar. Ha pedig nem, az sem számít. Akármilyen csúnya is ezt mondani, a férfi, és mások jelenléte is, elhomályosult a szememben, ha Hinariról volt szó. Most nem tudtam másra koncentrálni, másért aggódni, csak ő érte. Minden érzékszervemet a lány szolgálatába állítottam. Szinte fel sem fogtam, hogy mi okozta, csak azt vettem észre, hogy szabad az út előttünk. A porban, pixelben és kavarodásban gyorsan lovagoltam meg a helyzetet, minél előbb a magaslatára emelkedve. Legalább is azt hittem.
A következő pillanatban, ahogy barátnőm életpontjaira pillantottam, kétségbeesett kiáltás hagyta el a torkomat. Nem! Nem késhetünk el!
- Annabelle! - nyújtottam el hosszan a szót, egy időben Alex hangjával, és gondolkodás nélkül az ellenfélre vetettem magam. Készen álltam rá, hogy itt és most vörös pixelekké darabolom a gazfickót. Kár, hogy rohadtul védett övezeten belül voltunk, és kétlem, hogy el fogadná a párbaj kihívásomat csak úgy. Nem mintha ez egy felbőszült embert érdekelt volna abban a pillanatban. Az ütközés hátralökött a rendszer hatására. Vezér kapott el hátulról, majd elém vágott.
- Nézd meg jobban. - mutatott Hinari felé, és meglepődve tapasztaltam, hogy még mindig sárgában voltak az életpontok. Vörös pixeleknek még csak nyomát sem láttam. Nem tudtam, mi okozta ezt, de megnyugtató sóhaj hagyta el az ajkaimat, és elterült bennem valami túlvilági öröm. Itt volt az ideje valóban kézbe venni a dolgokat.
- A harcot bízd rám. - morogta farkasom vicsorgó fogai közül. És én, ki tudja miért, engedelmesen hagytam. A farkas közelebb ment ellenfeléhez. Igyekezett a lehető legjobban elkeríteni Hinaritól. Becserkészte őt. Intettem Alexnek, hogy a lehetőségeihez mérten segítsen neki. Közben, egy időben Silenceszel, ájult barátnőm felé vettem az irányt. Ujjaimmal a menümből lehívtam két kis Potiont (+20), és Silence kezébe nyomtam.
- Csak ilyenem van. Itasd meg vele minél gyorsabban, ne hagyd abba, amíg fel nem töltődik az élete. - hadartam. Ezután felemeltem a hangomat, hogy mindenki hallhassa. - Minél előbb ki kell jutnunk. - elkezdtem Hinari testét felnyalábolni súlyemelés jártasságommal. Nem akartam semmi mással foglalkozni, csak a lány épségével. Egy percig sem érdekelt, hogy mi lesz, ha itt hagyjuk a mozdulni képtelen Hoorát. Nem futott át a fejemen, hogy itt készülök éppen hagyni a petemet. Én csak menekítettem Őt, aki a legfontosabb volt azokban a pillanatokban. Mármint menekítettem volna. Ám akkor megcsörrent a lánc, amit eddig szinte észre sem vettem. Súlyos szitkozódás hagyta el ajkaimat.
- Ozirisz! - kiabáltam a lány súlya alatt, habár nem volt túl nehéz. Egyelőre az volt a célom, hogy megóvjam őt az ellenségtől a picike cellában, és Silence is tudja adagolni neki a potionokat. Átkoztam magamat, hogy nem volt több a tarsolyomban a szerből, de reméltem, hogy társaimnál akad még pár darab. Közben átadtam Hinari súlyát Ozirisznak.
- Védd meg, bármi áron. - kötöttem a lelkére, habár tudtam, hogy nem szükséges. Úgy gondoltam, a fiú élő pajzsaként fog szolgálni, akármi is történik. Odavágtam hozzá még az egyetlen tarsolyomban lévő vasbőr potiont, ha szüksége volna rá. Még én magam sem használtam fel, pedig már jó ideje őrizgettem. Most úgy gondoltam, hogy szükség lehet rá. Ezek után én magam pedig visszatértem a petemhez. Nem hagyhattam, hogy megússza a féreg ennyivel. Most az volt a lényeg, hogy megkötözzem ezt a kis köcsögöt. Csak a bosszú számított. Meg még valami.. A kis kulcs, ami minden bizonnyal ott fityegett valahol rajta. Tudtam, hogy le tudja venni a láncokat valahogy, csak ki kell szedni belőle a titkát. Nem voltam rest bármit bevetni, hogy ez megtörténjen, méghozzá minél rövidebb határidőn belül.

by **Silence** Csüt. Okt. 25 2018, 21:39

Kétségbeesetten csépeli a zárat. Hiába, csak a kardja pattan le róla újra, és újra. Egyre jobban eluralkodik rajta a pánik, és nem hagyja abba a hadakozást, és a kétségbeesést, egészen addig, ameddig Ozirisz egy finom mozdulattal arrébb nem tolja, és nem kezd szintén a zárral ügyködni. Akkor leengedve a kardját a rácsot kezdni megint feszegetni, még mindig sikertelenül. Csinálni akar valamit… bármit… bárhogy… csak eltűntetni ezt az undok rácsot, és valahogy megakadályozni, hogy Hinarinak baja essen.
Ő nem veszi észre, hogy Hinari megmozdul, csak a hangjára figyel fel, amitől még inkább pánikba esik… Sír… Tehát fáj neki valami… Már baja esett, és még mindig nem tudnak odamenni hozzá, pedig már megtalálták végre… Oda akar menni… segíteni akar… Magában folyamatosan Mantrázva, hogy "nyílj ki, nyílj ki, nyílj ki" a rácsot kezdi csépelni a kardjával reménytelenül, miközben a számláló lepereg, és a férfi rájuk is mordul.. Nem hallja meg… Csak a számlálót látja, Hinarit és a rácsokat… Amiket lassuló mozdulatokkal, egyre kisebb erővel püföl, hogy odajusson. Amikor látja, hogy szőke lányt a férfi megüti, felvisít, és remegve lekuporodik a rács elé, rémülten takarva el a szemét. Nem… Nem lehet… nem lehet igaz… ilyen nem történhet… Hiszen már itt vannak… Már … nem tudnak segíteni…
Így is maradna, ha nem hallaná a kiálltást, amitől - inkább az ijedtség miatt, mint tudatosan - hátraugrik egy kicsit , ezzel helyet teremtve a rácsok előtt.
Néhány másodperc múlva meglepve látja, hogy a rácsok leomlanak. Nem fogja fel az előtte , illetve közben elhangzó szavakat, ahogy azt sem, hogy pontosan kik érkeztek meg. Amint eljut a tudatáig, hogy az akadály megszűnt, a maradék erejét összeszedve felugrik, és szalad Hinarihoz.
Persze, nem ő volt a leggyorsabb. Szophieval egyszerre ért oda a lányhoz, és automatikusan fölé hajolt, hogy ha kell, akkor a tesével meg védje… Már amennyire ezt méretei lehetővé tették. Szophie szavaira felemelte a fejét, és felült a sarkaira Hinari mellé, megtörölve a szemét gyorsan bólintott, és átvette a két üvegcsét. Már csupán a megszokott mozdulatokra hagyatkozva nyitotta ki az üveget, és óvatosan felemelkedve, ahogy Szophie felemelte a lányt, megpróbálta a szájába csorgatni a tartalmát. Nem gondolkodott, csak csinálta, amit mondtak neki. Még nem omlott össze, mert nem tehette meg, de így is sokkos állapotba került.

by **Ozirisz** Szomb. Okt. 27 2018, 18:10

Hiába küzdöttem a zárral, nem történt semmi az égadta világon. Semmi. Nem nyílt, még csak nem is mutatta semmiféle jelét, hogy bármi is fog történni. Itt voltunk, olyan közel, és mégis olyan távol. Tehetetlenül. Nem tudtunk semmit sem tenni, sehogy sem tudtuk sem a rácsokat, sem a zárat legyőzni. Csak tétlenül néztük, ahogy letelik a visszaszámlálás. Tétlenül, mert hiába csináltunk bármit, semmi eredménye nem volt. Az eredmény szempontjából ez pedig tétlenség. Összeszorult a gyomrom, ahogy Hinari zokogását meghallottam. Ő mindig olyan erős volt, és végképp nem számítottam erre. Mi történhetett vele, amíg fogvatartották? Miféle szörnyűségeket kellett átélnie? Nem tudom, de belegondolni is rossz, hogy mi lehet az, hogy a legerősebb embert, akit ismertem, így megtörte. Mindig is olyan erős volt, amikor láttam, amikor beszélgettünk, amikor gyakoroltunk az arénában, és most mégis olyan gyenge, és törékeny. Valami végleg megváltozott benne. Szörnyű volt így látni őt. Újabb könnycseppek csordultak ki a szememből...
Ami pedig ezután következett, azt végképp nem szerettem volna látni, semmilyen körülmények között. A ficsúr nekiállt Hinari kivégzésének, és a lány életcsíkja rohamosan fogyott. - Hagyd abba, a k***a anyád! - üvöltöttem, teli torokból, dühtől és indulattól fűtve. Bár tudnék ellene valamit tenni, hogy megakadályozzam, hogy közbelépjek, de a rács miatt lehetetlen...
Aztán egy erőteljes kiáltásra lettem figyelmes, mögöttem, hogy félre. Szinte ösztönösen ugrottam félre az ajtóból, és kicsit felgyorsultak az események. Akkor láttam meg, hogy Hoora érkezett, és egy szép nagy csapás keretében eltakarította az Immortal Objectes rácsot. Bár nem a szívem csücske a Tűzoltóparancsnok, most viszont megtette azt, amire egyikünk sem volt képes. Ledöntötte az egyik utolsó akadályt, ami előttünk volt. Valószínű hogy mindent tud arról is, hogy kinek köszönhető ez a jelenlegi helyzet, mivel Hoora fülei mindenütt ott vannak, teljesen nyilvánvaló, hogy valaki jelentette neki, hogy "a hülyegyerek már megint elb*szta". Teljesen igazuk volt, bár jelenleg a legkevésbé sem érdekelt. Csak Hinari érdekelt, hogy valahogy sikerüljön kimenteni innen. Meg persze a lányok élve kijussanak, ha már iderángattam őket, és a meggondolatlanságom miatt őket is veszélybe sodortam. Hogy velem mi történik? Az nem aggaszt. Mi lehet a legrosszabb végkifejlet a számomra nézve? Elpatkolok... de a haláltól egyáltalán nem félek. Lassan már egy komplett háremem lesz odaát, Ai Hane, Judy... bár Judy a tegnapi után valószínűleg az Örök Vadászmezőkön kergetne az idők végezetéig, örökkön örökké. Csak a többiek ússzák meg...
Felgyorsultak az események, és Hinari kapta az újabb szúrást. Éppen elkéstünk, Hooráéknak is csak pár pillanaton múlt, és tudtam, hogy ez a csapás már végzetes. Ledermedtem a látottaktól. Az agyam kihagyott, és megállt az idő. Így ért véget? Miért kellett így történnie? Elrabolták, hiába kerestük, mire megtaláltuk megtörték, és az orrunk előtt kivégezték? Mi pedig még egyszer, utoljára láthattuk, hogy az egykoron oly erős lány a végletekig megalázva feladta a harcot?
A következő emlékkép az, hogy Vezér hangja volt. Bár az idomárlányhoz szólt, engem is felrázott vele valamiképp, és visszatértem a valóságba. Hálát adtam az égnek, hogy Hinari életpontjai még sárgában voltak. Pedig láttam, ahogy megszúrja a ficsúr. Nem érdekelt, hogy hogyan, és miért, csak örültem neki, hogy Hinari megúszta. Szerencsére Szophie kézben tartotta a helyzetet, Vezér betámadta a ficsúrt, Szophie két potiont nyomott Fuwa kezébe, hogy itassa meg Hinarival. Bár nem vagyok túl jó az itemek ismeretében, de a gyógyító tárgyakat ezer közül is kiszúrnám, de azt ki ne ismerné fel? De ránézésre azok csak kis potionok voltak, viszonylag kis gyógyító erővel. Kár, hogy nálam nincs semmi ilyesmi, hisz mindent inkább beszórok a céhbankba... apropó, céhbank... Felgyulladt a fejem felett a képzeletbeli villanykörte, és mint a villám, úgy nyitottam le a menüt, és pár pillanat múlva a céhbank tartalmát futottam át. Milyen szerencse, hogy Hinari annyi időt töltött vele, hogy rendszerezze a tárgyakat, így nem kellett sokat matatnom. Gyorsan lehívtam négy darab Nagy Potiont, és egy Kirobbanó Gyógyítás Kristályt. - Ezeket itasd vele először, ezek erősebbek – tettem le Sil mellé a négy üvegcsét – Ezt meg szorítsd a másik kezébe – adtam oda a lánynak a kristályt. Ha Hinari kicsit magához tér, és megérzi a kristályt a kezében, remélem használja is. Legszívesebben a saját Hazatérés Kristályomat nyomtam volna a kezébe, de a teleportálás tiltva van ezen a helyen, és a gyógyításra most nagyobb szüksége van, és nem kell hozzá egy város nevét sem kimondania... Gondolkodás nélkül fosztottam ki a bankot, beleértve egy ritka kristályt, amit egyébként, ha rólam lenne szó, eszembe sem jutott volna. Jelenleg csak az számított, hogy Hinari felgyógyuljon, és élve megússza. Elvégre mit ér az, hogy tele a bank mindeféle löttyel, ha nem használjuk amikor nagyon kellene?
Majd Szophietól átvettem Hinarit, és tartottam, hogy Fuwa tudja vele itatni a gyógyitalokat, miközben a testemmel védtem. Úgy helyezkedtem, hogy Hinari lehető legnagyobb részét leárnyékoljam a ficsúr elől, közben figyelve, mire készül, hogyha esetleg rést találna az élőpajzson még időben reagálva rá, a fegyvere elé kerülhessek. Ez a legkevesebb, amit megtehetek Hinariért, főleg azok után, hogy én okoztam mindezt a bajt. Ezt az egy dolgot nem szúrhatom el. Most nem hibázhatok, semmiképp. Ha nem pofáztam volna, akkor a ficsúr is később ért volna le ide, mire Hoora már rég szétvágta a rácsot.
A Szophietól kapott potiont egyelőre csak átvettem, nem pattintottam meg, egyelőre még nem. Ha benyelnék valami oknál fogva egy sebzést a védett övezeten belül, ráérnék vele akkor is. Feleslegesen meg eszem ágában nincs pazarolni, főleg hogy valószínű nem is lenne rá szükség, szóval egyszerűen csak visszaadom majd az idomárlánynak miután kint vagyunk innen.

by **Strea** Szomb. Okt. 27 2018, 20:26

Rogan nem jelent túl nagy ellenállást; látszik rajta, hogy megretten a felé közelítő Vezértől, és ugyan lándzsáját védekezőn maga elé vonja, de sem elég magas szintű súlyemelése nincs, sem elég erőpontja ahhoz, hogy felvehesse veletek a versenyt. A cella jobb oldalához szorul.

Eközben Alex meg sem hallja, amit Szophie üzen neki: odarohan kedveséhez, magához vonja, erősen és féltőn. Nem érdekli, hogy ehhez kit kell hátraszorítania, vagy hogy esetleg éppen Szophie karjaiból kapta ki... magához öleli és megcsókolja. Könnyes arccal, egyszer majd többször. Szólongatja, a lány azonban egyelőre nem tér magához. Silence hiába próbálja megitatni vele a potiont, a folyadék egyszerűen kicsorog Hina szájából.
- Anne... - egy könnycsepp landol a lány arcán. Al magához szorítja a védtelen testet, majd eszébe jut valami és elkéri Siltől (vagy Ozitól, ha még nála van) az egyik Nagy Potiont. Beveszi a saját szájába és ahogy szerelme tette azt ővele egykor, úgy csókolja meg Hinarit most ő. Az életpontok felugranak. A lány kinyitja a szemét és elmosolyodik. Ha Sil megpróbálja, mostmár meg tudja vele itatni a többi potiont is.
- Adjatok neki vizet is - halljátok Hoora hangját magatok mögül - Valószínű sem inni, sem enni nem kapott, mióta itt van - közli a férfi, bár hogy erre honnan következtet... lehet fel se merül bennetek a kérdés. Odalép a lányhoz és megnézi annak jobb kézfejét körbefogó szerkezetet, próbálgatja a láncot, ami azt a falhoz köti. Elfintorodik - úgy tűnik ezzel nem boldogul ő sem. Közben a folyosó végéről erősödik a zaj: kiáltások, lépések visszhangja jut el hozzátok, egyre közelebbről. Hiába van nálatok Hinari: ennek még korántsincs vége itt.

Mindeközben a kilenc négyzetméteres cella - hogy tudtatok ennyien benyomulni ilyen kis helyre? - másik oldalán javában folyik a csevej: mármint nem Rogan, Vezér és Szophie folytatnak hitvitát; inkább a ficsúr az, aki annyira bepánikolt, hogy nem tudja abbahagyni a monologizálást.
- Eresszetek, hagyjatok békén! Én nem tudok semmiről, azt sem tudom, hogyan kell kinyitni, esküszöm! - sipítja - Én csak a párbajfelkérést tudtam intézni, értsétek meg! Az a szemét tehet róla! - mutat Hoorára - Meg a kutyája - köp egyet Hinari felé undorral az arcán - Vesztettetek el már valaki számotokra fontosat!? Akkor megértitek, ugye? Miattuk... az egész miattuk van! - csattan fel. Hoora ekkor pillant feléje, egy másodpercre a fiúba fojtva a szót - Te mocskos hazug! Fogva tartod a testvéremet, mert nem tudod megölni! - ordít fel. A fél folyosó ismétli szavait - Mert fontos neked, hogy ne vörösödj! - bukik ki belőle hisztérikusan, és ha eleddig nem fogtátok le*, lándzsájával össze-vissza hadonászik. Hoora odalép hozzá, és olyan erővel vágja (vágná) képen, hogy a lökéshullám szinte belepaszírozza a rácsokba a fiút.
- Azt érdemelte, amit te fogsz! - ordítja és a nyakánál fogva felemeli. Kivágja a cellából, Rogan a szemközti falnál csattan és nyöszörögve ott marad. Hoora indulatosan utánalép és belerúg még párat, mielőtt a Hinari elleni párbaj feladására kényszerítené. A winner felirat megjelenik a lány felett, így egy időre talán megnyugodhattok.
- Idióta seggfej... mi nem ölünk embereket... - morogja a férfi - Ozirisz, nehogy hagyd elmenekülni! - lép át rajta dühösen és megy oda Hinarihoz, újra szemügyre véve a fémet.
- Nem tudjuk tovább feltartani őket! - hallatszik ekkor Yuuki hangja az elágazás felől - Ki kellene törnünk!
A nagydarab idegesen nézegeti a láncot, majd beleöklöz egyet a földbe.
- Azt a jó kurva anyját! Ezt a mesterkovácsot nem ismerem... valakinek ismerős a logó? Nem sok játékos képes ilyen kézbilincseket gyártani - pillant körbe, és ha megnézitek... nos, Szophienak talán ismerős lehet. De honnan is? Emlékszel? És mit kellene, mit tudnátok tenni?

* Mivel erőfölényben vagytok, magas szintű súlyemeléssel, gyakorlatilag bármit megtehettek a fiúval, amíg Hoora oda nem ér. Ha feladatjátok vele a párbajt ti, akkor természetesen hamarabb jelenik meg a winner felirat Hina feje fölött és nyugodhattok meg; illetve akár a száját is betömhetitek (akkor csak addig mondja a magáét, amíg engedtétek neki) vagy meg is kötözhetitek, amennyiben van nálatok ehhez szükséges felszerelés.

A csillaggal jelzett pont miatt most Szophienak kellene először reagálnia - a többieknek fontos lehet, hogy Szophieék meddig engedik beszélni Rogant és mit csinálnak vele pontosan.

by **Szophie** Hétf. Okt. 29 2018, 11:46

Csak egy kicsit sértődtem meg, amikor Alex félrelökött. Fél szemmel még figyelemmel kísértem a történéseket.. Nem mondanám, hogy megvetem a romantikát, de fintorogtam egyet, amikor a potion üveges szájból szájba dolgot előadták előttem. Fujj. Ez a tömény romantika már több, mint amit képes vagyok elviselni. Na persze, a vége meg az lesz, hogy a fiú fog tetszelegni a nagy megmentő szerepében, pedig őszintén szólva, azt sem tudom, hol kódorgott eddig. Persze, aztán ő lesz az, akit elsőnek megpillant, meg minden ilyen hülyeség. >.> Pedig száz aranyat tennék rá, hogy egészen eddig valami használhatatlan nyomon haladt, amíg mi Ozirisszel és Silencszel a belünket is kitettük a küldetés sikerességéért. Vagy csak én ítélem meg túlontúl negatívan a fiút - még mindig?
Ne értsetek félre, annak természetesen szívből örültem, hogy Annabell magához tért. Mi több, annak is, hogy ezen a küldetésen nem kellett túl sokat érintkeznem a valaha volt Arteses fiúval. Maximum bottal piszkálnám meg, az idétlen tolakodó pofáját már.
Természetesen ezzel foglalkozni nem maradt túl sok időm. Volt jobb dolgom is ezekben a percekben. Arra sem reagáltam semmit, hogy Hinari éhes és szomjas is lehet, hiszen tudtam jól, hogy a többiek már gondoskodni fognak róla. Most az egyetlen, aki érdekelt, az csakis a ficsúr volt. Ki kellett szednem belőle a bilincs titkát. Vezér mindeközben ügyesen sarokba szorította a srácot, nem maradt útja a menekülésre. Forrongó dühvel fordultam abba az irányba. Míg Vezér elölről feltartotta, én hátulról elkaptam a kezeit. Nálam ugyan nem volt bilincs, de szorosan tartottam a végtagjait, nehogy meglógjon. Az viszont nem jutott eszembe, hogy a száját is betömjem. Sajnos. Onnantól kezdve, hogy a szavai kezdtek körvonalazódni, már nem is akartam elhallgattatni. Össze akartam rakni a képet, mi volt az indok rá, hogy Hinari ennyit szenvedjen. Azt azért nem mondanám, hogy megingott a hitem a csapatban. Ismertem a bosszú érzését, jól tudtam, mit takar elveszteni valakit. De abban is biztos voltam, hogy az a bizonyos személy megérdemelte, hogy ott legyen, ahol. Ahogy ez a szerencsétlen is a karjaim alatt, mindennél jobban megérdemli, hogy a börtönbe jusson. Nem, megölni senkit nem ölök. Az maga lenne a megváltás számára. A börtönnél rosszabb büntetést viszont elképzelni sem tudtam, ha bosszúról van szó.
- Ne aggódj, kedvesem. - dörmögtem a ficsúr fülébe, ha hagyta, ha nem. - Neki nem kell vörösödnie, ha én itt vagyok. Ám sem te, sem a testvéred nem érdemeltek ilyen könnyű véget. - szorosan megrántottam a karjait, hogy a lehető legkényelmetlenebb legyen neki, ha már fájni nem fájt idebent semmi. - Ő eléri, hogy mindent kinyögj, ami itt történik. - utaltam az épületre magunk körül, és a kis szervezetükre. - Én pedig elintézem, hogy a testvéreddel közösen szenvedjetek. A börtönben. - suttogtam lassan, kéjesen a szavakat, a végén szélesen elvigyorodva. Senki nem tudhatta, mekkora kínzás ez. Senki, csak az, aki valóban megjárta a poklok legmélyét odalent. - Mi nem ítélünk halálra. - léptem aztán távolabb, és mondtam immár hangosabban a szavakat. - Biztosan kijelenthetem, hogy van kiút. Csak találd meg. - felnevettem, aztán odalöktem Vezérnek a srácot, hogy tartsa szorosan. A farkasból fel-feltörő morgás talán el némíthatta őt, ha Hoora szájbetömős akciója mellett is szükség volna rá. Közben odaléptem a kis csoportosuláshoz - nem kellett valami sokat sétálnom a miniatűr ketrecben -, és szeretetteljesen rámosolyogtam az ébredező Hinarira. Röviden időztem az arcán, aztán a bilincsekre tereltem a figyelmemet. Egyre szorított az idő. A hangok már eléggé közel voltak. Az ellenség előretört. Tennünk kellett valamit. Ahelyett, hogy ez idegességgel töltött volna el, megszállt a nyugalom. Tudtam, hogy gondolkodnunk kell, megoldani a helyzetet. Olyasmi volt ez, mint annak idején a cégeket vezetni. A feszült helyzetekben van a legnagyobb szükség rá, hogy az ember higgadtan tudjon gondolkodni. Először is elővettem a "Mindent megoldó" kristályomat, amely a szöveg alapján kitalálja nekünk a feladványt. Nem is értettem, eddig miért nem jutott eszembe, hogy évek óta őrizgettem ezt a kis tárgyat. Talán épp a pánik miatt. Miután aktiváltam, odafordultam a férfihez.
- Egy kisfiún láttam ezt a jelzést. Vörösöknek gyártanak céhbilincset. Nem sok rémlik az esetről, csak valami olyasmi, hogy vörös.. vagy piros. Mintha köze lett volna a céh nevéhez. Annyira nem jegyeztem meg, mert naponta belefutok ilyesmibe. Az biztos, hogy az első szinten volt. Talán a Kezdetek Városában.. bár nem, nem volt nagy tömeg arrafelé. Akkor lehet, hogy.. Tolbana? Azt hiszem.. - tártam szét a kezeimet tanácstalanul, hogy csak ennyivel tudtam szolgálni.

Elhasználva egy Ez Pont Megoldja Most Nekünk A Feladványt De Jó Hogy Valamiért Pont Ez A Kristály Került A Fülem Mögé Kristály

by **Silence** Hétf. Okt. 29 2018, 15:58

Automatikusan teszi, amit éppen kérnek. Ozirisztól átveszi a többi gyógyító tárgyat,
Megpróbálja Hinari kezébe szorítani a kristályt… Közben nem gondolt arra, mi történt, nem gondolkozott azon, ami körülötte zajlott.. Majdnem teljesen bezárkózott a saját kis világába, ahol nem történhet meg, hogy bántsák azokat, akik a barátai… Ahol a barátai nem sírnak…
Az egyetlen kivétel ez alól az, hogy közben Alex is odaér. Kérés nélkül is odaengedi, hiszen mégiscsak az ájultan fekvő hercegnő hercege… Az ő csókja minden bizonnyal meggyógyítja!
Ahogy látja, hogy igaza volt, hiszen Hinari kinyitotta a szemét, elerednek a könnyei. Hát jól van… Nem lett baja… Mosolyog is…
Mostmár hallja Hoorát is. Inni! Gyorsan kutakodni kezd az inventoryjában. Biztos benne, hogy volt nála valami innivaló… És enni is… Gyorsan előkotor egy pohár vizet, meg egy kekszet, és a figyelmét arra fordítja, hogy segítsen Hinarinak meginni, és megenni őket, és hogy Szophie utasításának megfelelően a gyógyíto potikat is megitassa vele.
Közben csak fél füllel, de nem tejesen felfogva mi is történik hallgatja a szóváltást.
Testvér… neki is van testvére, bár nem tudja hogy néz ki… Megdöbbenti az információ… Ezek szerint ez a fiú azért csinálta ezeket, hogy kimentse a testvérét… Ahogy ők is azért küzdöttek egész este, hogy Hinarit kiszabadítsák…Most akkor ő rossz fiú? És ha Ő rossz fiú, akkor ők is azok?
Nem tudta feloldani az ellentmondást, de ha érzett is dühöt a fiú iránt, az ettől a gondolattól megszűnt.
Kicsit ijedten összerezzen, amikor Hoora belerúg az addigra védtelen fiúba, ezzel tovább erősítve a dilemmát, ami nem akar feloldódni… Zavartan fordítja vissza a figyelmét Hinarira. Úgy döntött, ráér akkor gondolkodni, ha már kimentek innen. Vet ő is néhány pillantást a bilincsre, de hamar rájön, hogy ötlete sincs, mit lehetne kezdeni vele kulcs nélkül… Úgyhogy ráhagyja ezt a nála okosabbakra.

by **Ozirisz** Hétf. Okt. 29 2018, 17:31

Szerencsére a gyógyító itemeket sikerült kivenni a céhbankból minden akadály nélkül. Pedig amilyen szerencsém van, nem lepődtem volna meg, ha ez a hely nem csak az üzenetküldést és a teleportot blokkolja, hanem a céhraktár távelérését is. Azonban alighogy odaadtam a tárgyakat Fuwának, nemsokára beérkezett Alex is. Először csak pislogtam értelmeset, ahogy meg akarta inni a lány elől a gyógyitalt, aztán még értetlenebbül álltam a helyzet előtt. Oké, szeretik egymást, oké, de ez a fajta fröcsögő nyál és Alex sajátos potionbeadási módszere egy kicsit sok volt a lelkivilágomnak. Egy hangyányit el voltam szokva az efféle túlzott és erőltetett romantikázástól. Legalábbis nekem nagyon annak tűnt, jelen helyzetben. Egy koszos börtöncellában nem áll neki ilyesminek az ember. Következő lépés mi lesz? A nagy szabadítás örömére a Kezdetek Városának főterén fognak egymásnak esni? Na igen, ott biztos még nagyobb nézőközönség lesz, mint idelenn. Bevillant a lelki szemeim előtt az emlékkép, ahogy az eligazításon Haketsu nagy izgatottan mondta: "Nagy buli lesz, az tuti!". Vajon mire gondolhatott valójában?
Na mindegy, úgy tűnik Alex legalább sikeresen magához térítette Hinarit, és az életpontjai is normalizálódni látszottak. Inkább a Szophieék és a ficsúr felé fordítottam a tekintetemet, mielőtt még ez a túltolt romantikázás fordított gyomorperisztartikát váltana ki belőlem. Na igen, Szophie elég hatásos tud lenni, ha akar. Bár kicsit még engem is megijesztett a stílusa. Egyáltalán nem hasonlít a régi Szophiera akit ismertem valaha. Ami a ficsúrt illeti, ha nem őrizte volna Vezér, akkor minden bizonnyal kapott volna a hülye feje pár szép nagy rúgást, és az időközben Silence mellett gyülekező üres potisüvegeket is megetettem volna vele. Először az ősrégi villanykörtés trükkhöz hasonlóan betömni vele a száját, majd egy jól irányzott rúgással megrágatni vele, nehogy szerencsétlen egészbe nyelje le. De erre sem volt lehetőség. Mindenesetre kicsöszmörögtem a cellából a folyosóra, hogyha mégis kiszabadulna, ezúttal megállítsam. Bár ebben a szempontból is Vezér kompetensebb, mint én, hisz neki négy lába van, nekem pedig csak kettő. Négy lábbal meg állítólag gyorsabban lehet futni. De összességében csak álltam, mint az a bizonyos a lakodalomban.
Amikor Hoora említette, hogy adjunk Hinarinak valamit inni, már majdnem nyitottam is az inventorymat, hogy előbányásszak egy kis hideg vizet vagy üdítőt, de aztán megtorpantam. Fuwán kívül szerintem egyikük sem feltételezi, hogy van nálam nem alkoholos ital is, ami tévhit. Igaz, többször láthatott már mindenki söröskorsóval a kezemben mint ahogy épp vizespoharat emelgetek, szóval nem hibáztatom érte. Szóval el is vetettem az ötletet, hogy bármit is előhúzzak az inventoryból Hinari számára, mert könnyen lehet, hogy az hamarosan egyenes vonalú egyelnetesen gyorsuló mozgással tartana a buksim felé Alex által. Na igen, a helyében én is gyanakodnék, hogy alig hogy sikerült magához térítenie a lányt, és én meg kiütném egy üveg cseresznyepálinkával. De jobb is, hogy nem próbálkoztam vele, mert amilyen jó érzékem van ahhoz, hogy elrontsak dolgokat, szépen összekeverném az üvegeket is véletlenül. Most így jobban belegondolva, még kész csoda, hogy gyógyitalokat hívtam le a céhbankból, és nem valami mérget...
Nem tudtam mit kezdeni a jelenlegi helyzettel, hiába szerettem volna segíteni, nem tudtam. Pedig most már a közvetlen veszély is nagyjából elmúlt, nem akadályozott egy darab Immortal Objectes rács sem, mégis... úgy éreztem magam, mint a cserekapus. Van De Minek.
Ott van az az átkozott bilincs, amivel megint semmi ötletem nincs. Egész eddig azt sem tudtam, hogy létezik ilyesmi ebben a világban is. Igaz, bugos minimappal sem találkoztam, hogy az utcát jelez, valójában meg ház van. De lehet hogy tréfás kedvű Súlyemelés V-el rendelkező játékosok fogták meg a házat a sarkánál fogva és húzták oda, ahol most van. Van aki kutyát sétáltat, van aki házat. Vagy a kettőt együtt, az eltűnt, elbújt kiskutyát házzal együtt. A bilincsnél a zárnyitást már meg sem próbáltam, mert értelmetlen. Ha a cellaajtón nem működött, majd pont egy olyan bilincsen fog, amivel még Hoora sem tud mit kezdeni. Persze, tök logikus lenne.
Apropó, ficsúr. Minden bizonnyal Szophieék már alaposan átforgatták kulcs után azt a majmot. Mindenesetre hirtelen ötlettől vezérelve előbányásztam az inventory mélyéről némi kötelet. Kicsit kellett keresgélnem ugyan, mert nem egy mindennapos kellék, de amikor egy mocsárban úgy megsüllyedtem, hogy alig tudtam kimászni, akkor nagyon jól jött volna. Az ominózus eset után pedig egyből vettem is, avagy a sok kacat között legyen már valami hasznos is az inventorymban. A kötéllel a kezemben megindultam a ficsúrhoz, akit még mindig Vezér szorongatott, majd amikor a farkas észrevett, és nyugtázta mire készülök, remélhetőleg a közreműködésével minden gond nélkül sikerült megkötözni a ficsúr kezét-lábát. Távozáskor valószínűleg úgyis cipelni kell, de erre van a Teherbírás, és ugye a zsák módjára cipelt valami kevésbé képes a szökésre, mintha a saját lábán menne, várva a megfelelő alkalmat, hogy olajra lépjen...

by **Strea** Hétf. Okt. 29 2018, 20:33

Rogan nyöszörögve próbált meg kiszabadulni a szorításból, kevés sikerrel. Szophie szavaira arcára kiült a kétségbeesés, vadul rázni kezdte a fejét:
- Nem, higgyétek el nem tudok semmit! Engem nem avattak be! Nem akarok börtönbe menni, hagyjatok! - nyöszörgött és megpróbálta kihúzni a kezeit - persze eredménytelenül. Utána pedig jött Hoora és Ozirisz, és nemsokára már megkötözve bámult rátok könnyes szemekkel; néha még vonaglott is egyet, hátra enged a kötél szorítása.

Eközben Hina mohón issza meg a vizet, amit Silence ad neki - majdnem elejti a bal kezébe nyomott kristályt is, úgy kap utána -, majd harap párat a kekszből is. Látszik rajta, hogy kezd megnyugodni, de Al erősen szorítja őt és ő is erősen szorítja Alexet. Mintha soha többé nem akarnák elengedni egymást. Szophie információi kiváltanak a nagydarab férfiből egy elismerő bólintást és már vesz is elő négy, számotokra talán nem túl ismert kristályt, Hinára pillantva közben - Szo kristálya azonban működésbe lép, így a férfi ahelyett, hogy az idomárlánynak adná az egyiket belőlük, azt inkább Al kezébe nyomja.
- Ez még fontos lesz, ha visszaértünk. Ne veszítsd el - közli. Ha megnézitek, az átadott kristály belsejében egy kép van egy szobáról, amit talán csak Hina ismerne fel, ha látná. Ugyanilyen képes kristály van Hoora kezében (a maradék három közül az egyik), illetve Szo kristályának közepén is megjelenik a kép. A másik két kristály belseje egyelőre üres, de Hoora pár gombnyomással beállít rajtuk valamit, és érdekes módon nem más jelenik meg a belsejükben, mint a cella képe, ahol most vagytok.
Aki tisztában van az Aincradban létező itemekkel, talán már rájöhetett, hogy Folyosó Kristályokról van szó.
- Sietünk - veti oda a férfi hármótoknak, majd Szo és Vezér felé fordul - Aktiváld - mondja a lánynak, a megváltozott ritka kristály felé intve és mielőtt bármit kérdezhetnétek tőle, aktiválja a sajátját és eltűnik. A háttérzaj egyre közelebbről hallatszik. Szo, vajon ott tudod hagyni Hinát, hogy segíts neki?

Szophie

Ha igen, és aktiválod a kristályt, nemsokára Vezérrel együtt ott találjátok magatokat abban a szobában, amit láthattatok a kristály belsejében. Hoora már vár rátok, de nem magyaráz meg semmit, se nem vezet körbe. Kezében ott a saját teleportkristálya:
- Utánam. Teleport, Tolbana! - emeli fel az itemet, és ha követitek a példáját, hamarosan az említett városban találjátok magatokat, ahol a nagydarab férfi türelmetlenül tekintget körbe.
- Nem nagy a város, de nincs sok időnk. Ha emlékszel, merre, akkor követlek, ha nincs, úgy szétválunk - mondja, de közben már indul is el. Nos, hogyan, merre tovább?

Ozirisz, Silence

Allal együtt ott maradtatok a falhoz láncolt Hinával, és csak reménykedhettek, hogy Szophieék és Hoora időben visszaérnek. Al teljesen és csak Hinával van elfoglalva, nem is érdekli más - még Yuuki kiáltása sem, aki nemsokára feltűnik az elpixelezett rácsok előtt:
- Segítenetek kell - mondja, kezében a fegyverével - Aki tud, az jöjjön - teszi hozzá és már indul is vissza. Al rá se hederít, így tietek a döntés: mentek, maradtok? Vajon képesek lesztek harcolni; meg tudjátok-e akadályozni, hogy bárki is eljusson Hináig? Aki elindul Yuuki után, úgy tíz méter múlva már belebotlik az első játékosba, aki két késével osztja a lila hatszögek nyomán fellépő lökéshullámokat, így próbálva előrébb jutni. Van terv? Mi a terv?

by **Silence** Hétf. Okt. 29 2018, 21:35

Hiába próbálja… Nem tudja kizárni a fiú könyörgését… És bizony, megsajnálta a srácot. Meggyőződése lett, hogy nem mondhatja rá, hogy rossz lenne… Maximum kihasználták, ami nagyon csúnya dolog…
Viszont, feladata van. Vigyáznia kell Hinarira… Óvatosan segít a szőke lánynak, és boldogan tapasztalja, hogy sikeresen is. A vizet is megissza, és a kekszből is eszik. Ez ugye jót jelent. Ez ugye biztos, hogy jót jelent? Nem tehet róla, megint elsírja magát, pedig próbálkozik, hogy nyugodt maradjon… Segíteni szeretne, ezt pedig csak úgy tudja megtenni, ha nem akad ki… Ha erős marad…
Kicsit kétségbeesetten pislog Hoorára, mikor eljut a tudatáig, hogy ezek most… itt akarják hagyni őket. De hát.. Hinari még itt van, még nem tudják elvinni… Miért mennek el?
Ami végül kicsit megnyugtatja, az az, hogy Ozi, és Alex is ott marad.
Szóval nem esik pánikba, hanem folytatja amit addig csinált. Ezt a feladatot bízták rá… És senki nem mondta neki, hogy abbahagyja, úgyhogy továbbra is próbálja etetni, és gyógyítani Hinarit.
Akkor sem hagyja abba, amikor az ismerős, de mégis idegen hang bekiabál, hogy segíteniük kell. Ugyan megfordul a fejében, hogy menjen, de meg sem mozdul.
Egyrészt azért, mert úgy gondolja, leginkább útban lenne a nyilvánvaló harcban. Hiába, sokszor lett hátrébb küldve, amikor a társai harcoltak, hogy ne legyen láb alatt.
Másrészt a kötelességtudat miatt, hogy rábízták Hinari gyógyítását. Ezt komoly felelősségnek érzi, és nem akarja cserben hagyni a többieket azzal, hogy otthagyja. Tehát ha csak Ozi, netán Hinari vagy Al nem kéri meg másra, akkor nem mozdul el a szőke lány és hercege mellől.

by **Szophie** Kedd Okt. 30 2018, 00:02

Lesajnálóan pillantottam a karjaim közt szorongatott fiúra, és még egyet csavartam a karján. Még annál is szánalmasabb volt, mint az elsőre tűnt. Még kínozni sem érte meg.
- Most már oda küldelek, ha tudsz valamit, ha nem. Az előző tetteiddel kiérdemelted a büntetést. - válaszoltam még összehúzott szemöldökkel, majd farkasomra bíztam az érdektelen alak őrzését. Én hittem neki, hogy nem tud semmiről. Már csak az volt a kérdés, ki a valódi főnök, és hogyan fogunk lecsapni rá. Mert ezek után egyértelműen adta magát a követelés, hogy az egész céhvel el kell számolnunk, vörös ruhás nőstül, ficsúrostul, vezetőstül együtt. Csak nem most. Ezekben a pillanatokban a fő célt csakis Hinari személye jelenthette.
Az átalakuló kristályomra csak nagy szemeket meresztgettem. Még életemben nem láttam ilyen tárgyat. Úgy tűnt azonban, hogy Hoora is megoldotta közben a rejtélyt, méghozzá egy időben a kristályom aktiválásával. Elismerően pillantottam fel rá, nem kerülve el a figyelmemet, hogy ő is éppen hasonlóképp bólintott rám. Mi a franc. Az elején még úgy méregetett, mintha rajtam múlna a küldetés sikeressége, és minimum dugába dönteném az egészet. Rá pár órával meg úgy méreget, mint valami győztes hadvezért a katonái közül. Ki érti ezt a fickót? Mindenesetre, ez az arca sokkal kellemesebb volt, mint amivel az elején fogadott. Tegyük hozzá, ez volt a minimum, amit elvártam ezek után a kalandok után.
Amikor Hoora gyorsan vázolta, mi is a következő lépés, egy pillanatig összehúzott szemöldökkel, értetlenül meredtem rá. Értetlenül, hiszen még azt sem tudtam, mire jó ez a kristály. Viszont nem nagyon hagyott gondolkozási időt, pár pillanattal később már aktiválta is a cuccot, és eltűnt a nagy semmibe. Gyorsan vetettem egy pillantást társaimra, és mérlegeltem.
- Rendben, srácok. Ozirisz. Rád bízom a vezető szerepkört. Amíg nem vagyok itt, tartsd kézben a dolgokat. - ütögettem meg a hátát, aztán elpattintottam a kristályomat. Egy pillanatig tartott csak az utazás, és a következő percben talpam alatt már egy ismeretlen irodahelyiség fapadlója koppant. Kérdés sem volt, hogy megteszem-e. Valamiért bíztam a férfiban, aki ezt a küldetést összehozta. Gondolom, a karizma tette. Viszont valahol rá is szolgált, hogy kivívja a tiszteletemet. Ez még a legelején, az este ismertetésénél eldőlt.
Gyorsan végigfutottam tekintetemmel a szobán, majd útitársamon pihentettem meg tekintetem. Ő már hadarta is a további instrukciókat. Nem semmi a csávó, szinte alig bírom az iramot tartani. Sóhajtva elővettem a kristályomat. Vezér közben a levegőbe szagolt. Soha nem tudhattam meg, mit érzett, vagy érzett-e egyáltalán valamit odabent, mielőtt elteleportáltunk. Mire kettőt pislogtam, már Tolbana naplementés képe tárult elém. Milyen romantikus. Növekvő igyekezettel próbáltam a régi emlékeket feleleveníteni. Ekkor lépett előre farkasom.
- Én tudom az utat. - mondta morgós, mély hangján, majd megindult. Egy farkas végül is jobban emlékszik az utakra. Nála nem csak a kép, de a szagok és hangok is jobban rögzülnek. Ahogy követni kezdtük, hamarosan az én fejemben is felvillantak az emlékképek. Tényleg, erre jártunk. Emlékeztem rá, ahogy a kisfiú előttünk rohant, kezében a vasdarabokkal. Én növekvő bosszúsággal követtem, csak hogy többet tudjak meg erről a bizonyos céhről, meg az ő kovácsukról. Úgy hittem, egyszer még az információk hasznosak lehetnek, habár véletlenül sem kötöttem össze Hinari elrablásával. Most a véletlen szerencsén múlt, hogy tényleg hasznosnak bizonyult az aznapi nyomozásom. Nemsokára meg is érkeztünk az ajtóhoz, amin a vörösöknek tilos felirat állt. Arról persze nem tudtam, hogy a belépés is tiltva van a hozzám hasonlóknak. Meg sem próbáltam, csak morogva faképnél hagytam a barátságtalan ajtót, amikor legutóbb itt jártunk.

by **Ozirisz** Kedd Okt. 30 2018, 18:55

A ficsúrnak olyan tenyérbemászó képe volt, ahogy ott könyörgött Szophienak. A nyakamat rá, hogyha nem lenne megkötözve, akkor már valamelyikünknek nekiesett volna, vagy valaki gazdagodott volna egy párbajfelkéréssel. Nem, ez utóbbi nem valószínű, ez egy gyáva alak, csak nálánál gyengébb, vagy mint jelen esetben védekezésre képtelen emberekkel nagy az arca. Ha vele egy súlycsoportban levő ellenféllel kerülne szembe, sírva futna anyucihoz. De most tényleg, mire vár? Hátha valaki megsajnálja? Mindezek után? Mit vár? Mindenesetre irigylem az optimizmusát...
Ami utána történt, az viszont meglepett. Szophie és Hoora a bilincsről konzultáltak, majd szépen leléptek. Nem fért a fejembe, hogy miért. Oké, nyilván a bilincs leszedéséért, de legyünk egy percre logikusak: Hoora viszonylag könnyedén elintézte az Immortal Objectes rácsot. Szóval a lánc elvágása sem lett volna különösebb akadály, csak Hinát kellene szorosan tartani, hogy a csapás hatására megfeszülő lánc ne vágja a falnak a lányt. Bár azon sem lepődnék meg, hogyha a fal felőli végén adná meg magát a rögzítés. Aztán kimenekíteni a lányt, és odakint már jobban ráérnének a bilincs titkai után futkározni. De nem, inkább most azonnal futni, miközben az invázió már megkezdődött...
- Megteszem amit tudok... - válaszoltam a lánynak, miközben elindultam a ficsúr felé még egy darab kötéllel, majd fejjel lefelé odakötöztem a rácsokhoz is, meg egyúttal ellenőriztem a csuklóján és a bokáján a kötelet, szorítva rajta még egy kicsit. Az kéne, hogy amíg félrenézek meglép vagy nekiesik valakinek.. Ha nem lenne bajban Yuuki, akkor valószínűleg a ficsúr kapott volna pár válogatott ütést, rúgást a hülye fejébe. Talán még egy párbajfelkérést is, vagy minimum kiüríteném az inventoryját, csak úgy. Természetesen mindezt a legnagyobb jóindulattal, hogy ne érezze úgy, hogy elhanyagoljuk. Hisz mindenki Hinarival van elfoglalva, és őficsúrságát senki se szórakoztatja. Milyen kár, hogy most nincs időm ilyesmire...
- Vigyázzatok Hinarira – mondtam Silnek és Alexnek, majd Nodachi elő, és megindultam Yuukiék felé. A harcművész lánynak már nagyon elkélne a segítség. Ez az inváziós hadsereg meg jelen helyzetben pontosan annyira hiányzott, mint repülőgépre a vészfék. Semennyire. Azonban jött is a fekete leves, még Yuuki közelébe se jutottam, máris jött velem szembe az első átszökött birka. Az első támadásai elől nem tudtam kitérni, és vagy egy métert csúsztam is vissza a lökéshullámtól. Pár pillanatnyi stabilizálódás után lendítettem is a nodachit a delikvens felé. Remélhetőleg egy nagyobb fegyver hosszabb pengével nagyobb lökéshullámot kelt, mint az ő viszonylag aprócska bicskái. Ha sikerült eltalálnom, és visszalöknöm, akkor azonnal indítottam a következő támadást mielőtt ő megtehetné, próbálva "visszarugdosni" Yuuki felé. Valószínűleg előbb-utóbb úgyis áttörne a csorda, és semmi infóm nincs, hogy mekkora az valójában. - Hányan vannak a mocskok? - kérdeztem a lányt, közben próbálva a lehető legtovább feltartani őket. Remélem Hooráék igyekeznek vissza...

by **Strea** Kedd Okt. 30 2018, 20:23

Szophie

Hoora elégedetten bólint Vezér szavaira és felveszi a tempótokat: Tolbana városa pedig tényleg nem olyan nagy; pár - örökkévalóságnak tűnő - perc után meg is érkezhettek az említett bolt ajtaja elé, kimerülten és zihálva. A férfi pihen egy kicsit, majd teketóriázás nélkül berúgja az ajtót:
- Van itt valaki? - ordítja és a Szoéknak ismerős fiú egy kissé megszeppenve, de előbukkan a hátulsó részből. Ahogy meglátja Hoorát, azon nyomban sarkon fordul és elrohan, pár pillanat múlva azonban visszatér, kinézetre az apjával. A férfi úgy tűnik tisztában van vele, hogy Hoora kicsoda és kérdés nélkül veszi elő a teleportkristályát; látja ő rajtatok, hogy baj van.
- Ott, ahova megyünk, nem működik - hárítja a fekete és a kovács kezébe nyomja az egyik Folyosó Kristályt. A másikat ő maga emeli fel, de aztán elgondolkodva néz rátok. Melyiktek menjen el a kováccsal és melyiktek maradjon itt? Látszólag simán itthagyott volna titeket, de az erőtökre még szüksége van. A kisfiú apja azonban megállítja Hoora kezét és inventoryjából elővéve egy itemet fel is oldja a dilemmát.
- Tushi, maradj itt és vigyázz a boltra - utasítja a férfi - Ha estére nem érnék haza, kérj tripla árat - teszi hozzá. A két férfi eltöri a kristályt és eltűnnek. A kovács neked adta Hooráét, így itt az ideje, hogy ti is visszamenjetek Hinához és a társaitokhoz. A kisfiú mindenesetre nem tűnik túl barátságosnak; a küszöb másik oldaláról néz rátok kétségbeesetten. A percek pedig megállíthatatlanul telnek...

Ozirisz

Rogant viszonylag hamar sikerül odakötözni egy még épen maradt rácshoz, így nincs más hátra, mint előre. Sil marad Allal és Hinával, Ozirisz, te pedig előrerohansz segíteni: van magas szintű súlyemelésed és kellő statpontod is ahhoz, hogy az árnyharcos ne legyen ellenfél számodra. Az első pihenőkörödig sikerül egyre hátrébb és hátrébb szorítani, miközben Yuuki is becsatlakozik Hoora pár emberével: négy a három ellen vezetitek a sebzések nélküli küzdelmet; már a kanyarnál tartotok; látszik a lépcső is.
- Nem sokan maradtak - feleli a lány két vágás között - De ők elég eltökéltek - húzza el a száját és lép egy újabbat előre, fedezve téged, amíg pihensz.

Silence

Ozi elfutott, így ott maradsz a herceggel és a hercegnővel hármasban. Ha esetleg eszedbe jutna Rogant elengedni, Alex rádmordul, ami talán elég rá, hogy visszatartson. Hina eközben újra elájul, de talán már nem lesz baja, Alex is kissé megnyugodni látszik. A percek telnek, a zajok pedig egyre távolabbról hallatszódnak: úgy tűnik Ozirisz és Yuuki sikeresen verik hátrébb és hátrébb az ellent. Később pedig megjelenik Hoora is, egy számodra ismeretlen férfi társaságában. Majd, ha minden jól megy, velük együtt Szophie és Vezér is.

Silence, Szophie

Hoora a kovács felé emeli Hina jobbkezét, rajta a bilinccsel. A férfi végignéz Hinarin, arca fájdalmas grimaszba fordul, majd leguggol a lányhoz. Kezébe veszi a bilincset, inventoryjából pedig egy ismeretlen szerszámot, ami leginkább egy kis vésőre hasonlít. Ráüt vele a bilincsre, a megjelenő menüben pedig rányom egy gombra, majd egy másikra. A bilincs szétnyílik, Hina jobbkeze szabaddá válik. Alex azonnal a kezébe nyomja a Hoorától kapott kristályt.
- Törd el, kérlek! - szól hozzá könnyes szemmel. Anne azonban hiába néz fel, csak a fejét rázza. Nem! Rápillant a kristályra, elsápad és elejti azt, majd újra megrázza a fejét: egyedül, Alex nélkül nem teleportál sehová. Hoora egy sort szitkozódik hangosan, majd a kezébe veszi a pallosát.
- Alex, te hozod Hinarit, Silence, te pedig fedezd a kovácsot. Szophieék utat takarítanak - mondja és egy rántással kibogozza Rogan rácsokhoz kapcsolódó kötélrészeit. Felkapja a vonagló fiút, mint valami liszteszsákot és elindul a folyosón Szophieék mögött. Al középen követi őt a belé kapaszkodó Hinával. A kovács előhívja a fegyverét; Sil, ti lesztek a hátvéd.

Mindenki

Ozi, hamarosan meglátod a csapatot mögöttetek: Szophie és Vezér elöl, utánuk Hoora majd Alex Hinával, végül pedig Sil egy férfival. Ha elértek a lépcső tetejéig, a két ismeretlen segítőhöz becsatlakozik Haketsu és Kahetsu is, így mostmár erős fölényben folytathatjátok az utat az épület végén nyíló utcáig. Ne feledjétek, pihenőkörben valakinek fedezni kell titeket, illetve ha az ellen túl közel kerül hozzátok, már a súlyemelés is beleszólhat a harcba. Akár párbajra is hívhatnak titeket, ha hozzáférnek a kezetekhez - Alex pedig két kézzel tartja Hinát, nem tud harcolni. Őt is védenetek kell tehát.
Hogy végül hogyan kerültök ki a teleportkristály tiltó zónából, azt rátok bízom: írjátok le minél részletesebben! De csak kikerültök valahogy, és ahogy kiértek a zsákutcába és már majdnem megnyugodhattok... hirtelen egy hatalmas árny suhan el felettetek. Aggodalomra azonban semmi ok: csupán a tűzokádó sárkány jött el a hercegnőért, hogy hazavigye a palotájába Wink

Nestor elegánsan száll le, Alex meg - ölében Hinával - felpattan rá.
Nes kitárja szárnyait, pár pillanattal később pedig márcsak távolodó alakjukat vélitek felfedezni a csillagos égbolt egy fekete pontjaként. Itt az ideje hát nektek is elteleportálni, hogy találkozhassatok velük a JL céhházban.
- Később üzenek mindenkinek - közli veletek a nagydarab vezető - Nekünk még van dolgunk itt - mondja, majd Rogant odaadja az egyik beosztottjának, aki hamarosan eltűnik vele, ki tudja hová. Elég volt nektek ennyi mára, vagy még visszamentek besegíteni? Sok játékos nem maradt, de ha gondoljátok, párral több kézre mindig szükség van. El kell takarítani a romokat.
- Keress nyugodtan - lép oda Silhez Haketsu mosolyogva - Szívesen találkoznék még veled - teszi hozzá, majd beszalad Hoora után az épületbe. Nos, ki hogyan dönt? Elteleportáltok, visszamentek Hooráék után, vagy esetleg együtt elsétáltok valamerre? A nap már lement, a Kezdetek Városa lassan magára ölti éjszakai álarcát. A távolban nevetés hallatszik, lámpák fénye gyúlik fel egyre több ablakban. Minden csöndes és nyugodt - mintha nem történt volna semmi különös ezen a mai, számotokra talán sorsfordító napon...

Zárókör következik ^^

by **Szophie** Kedd Okt. 30 2018, 22:09

Ez a délután maga volt az érzelmi hullámvasút. Ott ültem, és teát szürcsölgettem a poharamban, amit Leonard odakészített nekem. Nem zavart, nem kérdezősködött, csak a vállamra dobott egy plédet, és a kezembe nyomta az elegáns kis porcelán csészét. Bámultam magam elé, miközben fejemben cikáztak a gondolatok és emlékképek.
Egyik pillanatban eszembe jutott, a ficsúr miképpen rúgott bele Hinariba. Felhördültem, és a mozdulat hatására kiloccsantottam egy keveset a forró nedűből. A tea lassan pixeleződött el az ölemből, miközben az égési fájdalom kellemetlenül bizsergette tagjaimat.
A képek pedig követték egymást. Újra felidéződött bennem, miképpen csillant meg a tűz lángfénye a férfi pengéjén. Egy villanás volt csak, és lecsapott. Újra felvette arcom a hullafehér színt, amelyet a történtekkor is. Szívem vadul zakatolt. Mélyet lélegeztem. Ez már a múlt.
- Megmentettük. - suttogtam, és arcomon a győzelmet érezve gyúltak fel apró kis lángrózsácskák. - Ügyes voltam. - nyugtatgattam magamat, és szürcsöltem egyet a forró nedűből. Az ital végigégette a torkomat, mint az a keserű íz, amit még a délután legelején éreztem. A feszültség még nem múlt el maradéktalanul, ami belém költözött attól a pillanattól fogva, hogy a terembe léptem, ahol mindenki gyanúsan méregetett, mintha csak rajtam múlna a küldetés sikeressége.
- Jól megmutattam nekik. - bólintottam nagyot, szinte csak magamnak, és elégedetten elmosolyodtam. - Elvezettem őket. - suttogtam. Éreztem, ahogy megfeszül a mellkasom a büszkeségtől, ami elöntött arra a gondolatra, hogy mekkora részem is volt a sikerességben.
Vezér mellettem nagyot ásított, és elnyúlt a kanapén. Immár a saját alakjában volt. A bundája szanaszét borzolódva állt ide-oda. Füleit lehorgasztotta, orrát mancsán pihentette. Éppen pihent. Látszott rajta, hogy megviselték az elmúlt délután eseményei, még ha nem is mondta. Annabell még neki is rengeteget jelentett, hiszen az együtt töltött idő nem múlik el nyomtalanul. Nem így, nem vele.
Lehunytam a szememet, és újra megelevenedtek a képek. A kisfiú Tolbana városában, ahogy morcosan méregetni kezdett. Rámosolyogtam, és lehívtam invertorymból egy bonbont, amit letettem elé mosolyogva. Mielőtt elteleportáltam, még annyit mondtam neki:
- Ne aggódj, vissza fogom hozni az apukádat. - megnyugtatónak szánt mosollyal arcomon megfordultam, és eltörtem a kristályt.
A helyszínre érve egyszerre több dolog is történt. A felébredt Hinarira most nem ügyeltem, voltak mellette épp elegen. Sokkal jobban foglalkoztatott a bilincs sorsa, és a felénk nyomuló ellenség. A férfi, akit magunkkal hoztunk, értette rendesen a dolgát, és a lány hamarosan szabad lett. Már épp fellélegeztem, hogy haza fog teleportálni, és vége, és megmenekült, amikor is megmakacsolta magát. A legnagyobb stressz közepén, ez a reakció egy mélyről feltörő, őszinte kuncogást váltott ki belőlem. Annyira önmaga volt még ebben a helyzetben is. Nem hagyta csak így itt a csapatot, nem lépett le. Nem, Ő Alexszel maradt a legvégéig. Nem volt kenyere a menekülés, még ebben a helyzetben sem, még akkor is, ha nem ezzel a szándékkal maradt itt. Mondjuk úgy, hogy ez volt az, amit tőle elvártam. Készültem rá, hogy új tervet kovácsolva kiosszam a feladatokat csapattársaimnak, ki fogja kivinni, ki hol őrzi, de mire kettőt pislogtam, már másvalaki megtette helyettem. Annyira belejöttem a a parancsnokoskodásba, hogy szinte el is felejtettem, hogy nem egyedül kell úrrá lennem a helyzeten. Futólag a férfira pillantottam, aki a szavakat mondta, arcomon bosszús kifejezéssel, aztán beálltam a sorba. Végül is tök logikus, hogy a mi erőnkkel ott legyünk, ahol. Előrelendültünk, és igyekeztünk mindvégig biztosítani a csapat előrehaladását legelöl. Amikor fáradtak lettünk, Oziriszt kértük meg, hogy picit vegye át a helyünket, de ezen kívül szinte végig elől haladtunk, a frontvonalon, ahogy azt megkövetelte a habitusunk. Vezér növekvő elégedettséggel, és futó morgásokkal vetette bele magát a harcba, és én sem voltam rest mindenkinek neki futni, akinek csak lehetett, többször is használva a súlyemelés jártasságomat. Sajnos lelkesedésem túlnőtt rajtam. Minden stresszt, fájdalmat, félelmet, mindent, ami az elmúlt órákban elöntött, ki akartam tölteni az ellenségen. Egyik alkalommal túl későn vettem észre, hogy pihennem kellene. A fáradtság nem volt ott és akkor opció. Az egyik pillanatban még törtem előre, a következőben pedig meginogtam. Csak Ozirisznak köszönhettem, hogy nem kértek fel párbajra, amikor ez történt, hiszen a legutóbbi pihenőköröm óta ő is ott volt mellettem. Arcomon átvillant az ijedtség egy röpke pillanatra, amikor elvesztettem a kontrollt magam felett, és egy ismeretlen kéz nyúlt a látmezőmbe. A párbajfelkérés már ott is virított előttem. Ozirisz pedig abban a pillanatban állta utamat. Nem láttam, hogy mit csinált, de így volt időm bezárni a felkérést, és lassan ki is pihentem magamat. A kis megingás után fújtam még párat, hogy lenyugtassam az idegeimet, majd újult erővel álltam neki tolni magam előtt az ellent. Reméltem, hogy nem rontottam el semmit a ballépésemmel. Ezután visszább vettem a fékevesztettségemből, és higgadtabban harcoltam. Kiderült, hogy nincs itt az ideje neki, hogy elveszítsem a fejemet.
Mélyet kortyoltam a teámból, amely már nem gőzölgött. A csata többi része onnantól kezdve teljesen összemosódott. A homály csak akkor oldódott fel, amikor már kikecmeregtünk az átkozott céhből. Mélyet lélegeztem, engedtem, hogy elöntse a tüdőmet az oxigén.
Nestor hatalmas alakja magasodott fölénk, és én jóleső mosollyal nyugtáztam a jelenlétét. Egy sóhaj hagyta el a számat, amikor a sárkány elrepült Annabellel és Alexszel a hátán. Tudtam, hogy talán nem is fog emlékezni rá, hogy részt vettem valaha is a küldetésben. Tisztában voltam vele, hogy nem fogja talán megtudni, mekkora szerepem is volt benne, vagy mennyit küzdöttem érte, hogy mennyire fontos is volt ő nekem. Ez viszont nem érdekelt. Úgy döntöttem, soha nem fogom magamtól felhozni a dolgot, ha emlékszik, ha nem. Ezzel tartoztam neki, és nem a dicsőséget kerestem a tetteimmel, mintsem inkább a megváltást. Örültem, hogy jól van.
Az egyetlen, ami azokban a pillanatokban fájt, hogy nem mehettem utána a palotába. Nem gondozhattam, nem simogathattam a haját. Ez a szerep most másokra várt.
A keserű ízt igyekeztem elnyomni a számban. Az emléktől a jelen pillanatában is összeszorult a torkom, ezért legurítottam a maradék teát rajta. A végén az összeállt cukor kellemes édesen ragasztotta össze a számat. Az emlékemben viszont még mindig ott volt az a kesernyés íz, amit akkor éreztem. Akkor, amikor eldöntöttem, hogy ennyivel nem elégszem meg. Már jóval korábban tudtam, hogy ez nálam többről fog szólni, mint csak a megmentésről. Most, hogy a fő feladaton túl voltam, koncentrálhattam egy másik részére a dolgoknak. Meg kellett fizetniük azért, amiért ezt tették. És le kellett rántanom a leplet a különös emberekről. Tudnom kellett. Fel kellett kutatnom a vezetőt, és részt vennem a további harcokban, ez kérdés sem volt. Megszorítottam Ozirisz és Silence vállát, majd búcsúzó mosollyal intettem feléjük. Még egyszer végignéztem rajtuk büszkén, elégedetten, majd elindultam az épület felé. Nekem ott még dolgom volt.
- Végig, ameddig csak kellett, segítettem nekik. - nyögtem aztán kimerülten. Kezemből kiesett a csésze, midőn hátradőltem fáradtan, és megmarkoltam a vállamat, hogy megmasszírozzam egy kicsit. Nem semmi nap volt, az biztos. Lehunytam a szemem. Alig fél perc múlva már az igazak álmát aludtam. Álmomban Hinari puha szőke tincseit simogattam. Mosoly költözött az arcomra.

by **Silence** Szer. Okt. 31 2018, 20:45

Komolyan bólint Ozirisznak. Vigyázni Hinarira. Vigyázni Hinarira. Szinte mantrázza magának. Mivel a fiú csendben marad, neki nem jut eszébe bármit hozzászólni a fiúhoz. Kizárta a jelenlétét, öntudatlanul, mert nem bírná el a lelke ebben a helyzetben, hogy ezekkel a felmerült kérdésekkel foglalkozzon. Minden figyelmét Hinarira fordítja, megpróbálja elérni, hogy a süti maradékát is megegye, egyébként pedig nem zavarva Alexet és a lányt. Megérti… olvasta a könyvekben, hogy ilyenkor a hercegre van szükség.
Nagy szemekkel pislog a visszatérő Hoorára, majd Szophiera és Vezérre. Előre vet az ismeretlenre egy gyanakvó pillantást, de hamar megérti, hogy segíteni fog, így szabad utat kapnak a szemébe szöő könnycseppek. Megkönnyebbült, hogy nem hagyták magukra őket, különösen akkor, amikor néhány perc elteltével látja, ahogy Hinari csuklójáról leesik a bilincs. És hogy Hinari reagál, nem csak teszi, amire noszogatják…
Aggódott… Tegnap óta aggódott… Sőt, kicsit azóta, hogy Ozirisztól megtudta, hogy Hinari nem került elő a támadás után… Tegnap óta pedig azon is pörgött folyamatosan, hogy ő is segíthet… Hogy megkérték… Hogy rábízták a feladat egy részét… Miközben ő nem erős… Butus, és tapasztalatlan, és nem is tud sokmindent… Feszült volt… Nagyon feszült.
Folynak a könnyei egészen addig, ameddig Hoora utasítására fel nem kapja a fejét. Fedezni a kovácsot. Nyel egyet, és egy hálás pillantás után az idegen férfi felé eltökélten bólint, megkeresi a kardját, és beáll a sor végére, és igyekszik ellátni a rábízott feladatot, és vigyázni a kovácsra.
Ha szükséges, ő is segít a fáradtabbakat fedezni, de leginkább magára figyel, és a férfira. Ez a délután viszont rengeteget kivett belőle, ami figyelembevéve, hogy egyébként sem áll éppen stabilan a lábán, azzal jár, hogy a maradék energiája nagyrészét felemészti, hogy ne essen fel az elejtett holmikban, a véletlenül útbakerülő lábakban ,és egyéb dolgokban, miközben amikor csak szükséges csapkodott néhányat a kardjával is, mielőtt bárki hozzá, vagy az előtte lévőkhöz érhetett volna. Így is elvesztette az egyensúlyát, nem is egyszer. Egyik alkalommal a kovács kapott a karja után és segített neki újra stabilan megállni a lábain. Egy másik alkalommal Haketsu támasztotta meg éppen idejében, a többi alkalommal pedig egy ösztönös lépéssel sikerült visszanyernie az egyensúlyt. A kitartása egész úton alacsony maradt, mindig épp csak annyira töltődött vissza, hogy egy-két csapást tudjon kivitelezni.
Épp ezért kiérve kicsit imbolyogva a fáradtságtól lépked már, ameddig észreveszi a sárkányt. Akkor viszont riadtan pislog mindenkire, keresve, hogy most mi lesz… Kicsit megnyugtatja, hogy senki nem látszik megijedni, sőt, Alex teljes természetességgel megy oda, és ül fel a hátára Hinarival együtt.
Végleg megnyugszik, ahogy Hinari, hercege karjaiban mostmár eltávolodik a veszélyes zónából. Sikerült. Végre sikerült. Nem rontotta el… Ügyes volt… Lassan leül a földre, és maga alá húzza a lábait. Tényleg azt hitte… Ő tényleg félt tőle, hogy valamit elront… Nagyon megijedt, mikor kijöttek, és bevitték őket az épületbe, mert megszólalt… Borzasztóan… Azt hitte elrontotta az egészet… Amit a többiek olyxan okosan elterveztek… Aztán akkor rettegett, hogy rossz ötlet amit csinál, amikor megkérte az őrt, hogy beengedje őket Hinarihoz…. Hiszen csak kérte.. Nem csinált mást… nem volt biztos benne, hogy beválik… És mégis bevált… Ő is segítet… Hasznos volt… Megcsinálták.. Kihozták Hinarit…
Könnyes szemekkel néz fel Haketsura, megtörli gyorsan a szemét, és bólint. Kicsit már megszokta a fiú társaságát, és ő is segített kihozni Hinarit… Szívesen találkozna vele megint…
Sok kérdése van… Mert nem érti… Nagyon nem érti mi történt, hogy miért bántották azt a fiút, aki a testvérének akart segíteni… Hogy a fiú miért bántotta Hinarit ahelyett, hogy segítséget kért volna… Egy darabig még ül a földön, ha senki nem segíti fel, ameddig kicsit leküzdi a sokkot, és a káoszt amit az este a fejében hagyott. Aztán feláll. Csak egy pillanatra látja... Egy ismerős alak tűnik el éppen az egyik sarkon... Ez is elég neki, hogy ne arra induljon... Elsétál. Nem tudja pontosabban merre, nem tudja meddig… csak sétál a városban, ameddig el nem fárad annyira, hogy keressen magának egy olcsó szobát, hogy az ágyban forgolódva folytassa a gondolkodást.

by **Ozirisz** Csüt. Nov. 01 2018, 16:55

Szerencsére nem kellett túl sokat macskázni a ficsúr kikötözésével, és még időben tudtam indulni besegíteni Yuukinak, mielőtt lerohannák szegény lányt. És csodával határos módon a statpontok is az én oldalamon álltak, mert aránylag könnyen sikerült visszaterelgetni az elszökött báránykát a nyájhoz. Egész addig jól ment, amíg nem kezdtem el fáradni, de kutyául. Mázli, hogy már Yuuki közelében jártam, mert különben kihasználta volna csórikám, hogy tovább rohanjon, és elengedje a ficsúrt, vagy bármi hasonló, természetesen miután már eldőltem, mint fél disznó az ólban. Így, jelen helyzetben viszont a harcművész lány fedezett addig amíg összekapartam magam annyira, hogy folytatni tudjam a harcot. Mint kiderült Yuukitól, már nem sokan maradtak, de azok elég szívósak. Elhúztam a számat a kapott válaszon Bár az igazat megvallva, még mindig jobb, mintha 6*10²³ db lenne belőlük vissza, akik hosszú-hosszú kígyózó sorokban állnak és nyomulnak befelé, azzal az eltökélt céllal, hogy eltöröljenek mindannyiunkat a föld színéről.
Nem tudom, meddig tartott, amíg Yuukival próbáltuk feltartani a jónépet, de számomra egy örökkévalóságnak tűnt. Az időérzékem elég bizonytalanul működött, de amióta beléptünk ebbe az átkozott épületbe, most először éreztem magam hasznosnak. Hogy végre tehettem valamit Hinari érdekében. Kicsit meg is feledkeztem egy röpke pár perc erejéig, hogy pont az én hülyeségem okozta ezt az egész veszedelmet. Yuukival meg elég jól össze tudtunk dolgozni, figyeltünk egymásra, ki hogy bírja szusszal, és beálltunk a másik elé, amikor kellett egy pár másodpercnyi szusszanás. És közben lassacskán törtünk előre Hoora embereivel együtt. Csak most ne jöjjön még egy tömött csuklósbusznyi ellenség, mert akkor itt a vége a dalnak. Se Szophie, se Vezér, se Tűzoltóparancsnok. Fél csapat elpárolgott, és hát... itt is elkélne azért a segítség. Nyilván nem a végletekig kimerült Hinaritól várnám, és nem is Fuwától, hogy itt harcoljon. Bár nem ismerem Silence harci képességeit, de ahogy vigyázott Hinarira, etetgette, itatgatta... mint valami cuki aranyos kórházi nővérke. Számomra ez a kép ugrott be Silről, ahogy ápolta a lányt. Hinari jó kezekben volt, szóval Alex igazán megtehette volna, hogy idevonszolja a hátsóját, és osztja a jónépnek a szép nagy, kiadós lökéshullámokat. Eszembe jutott, amikor az üveggolyókat gyűjtögettük a virágmezőn, és szépen megcsúsztam a földön, elsodorva Yuukit, és Alex fogott meg minket, nagy vagányan dicsekedve a súlyemelésével. Hát, az a súlyemelés itt is jól jött volna, megfogja az egyik ellent, és úgy elhajítja, hogy három másikat még letarol és csapódik a folyosó végén. De nem, ő még csak véletlenül sem mozdul Hinari mellől. Pedig, ha városon kívül lennénk, előbb-utóbb rákényszerülne azon okból, hogy a hátvédek szépen kifogynak az életpontokból, és pixelekre robbannak....
Aztán amikor épp az egyik pihenőkörömet tartottam, és hátranéztem, megkönnyebbülve láttam ahogy végre megindult a csapat, immáron Hinaristól, Hoorástól, ficsúrostól, és egy ismeretlen figurával kiegészülve. Ki-ki a saját lábán vagy éppen "taxival". Végre elhagyhatjuk ezt az elátkozott helyet. El sem hiszem. Nem is reméltem, hogy időben visszaérnek. Bár nem telt el olyan sok idő, én mégis egy örökkévalóságnak érzékeltem. Talán a harc és az adrenalin, talán csak a stressz, és ez a nyomasztó hely lehetett a felelős az idő lelassulásáért, talán ez így mind közrejátszott. Nem tudom, és az igazat megvallva nem is igazán érdekelt. Kiegészülve a többiekkel viszont sokkal könnyebb lett a helyzet. Szophie és Vezér az élre törve tisztították az utat, addig lényegesen kevesebbszer kellett támadnunk, amikor pedig megálltak pihenni, akkor csak annyi volt a dolgunk, hogy mi vesszük át a helyüket a csapat élén. Felgyorsultak az események, és szinte nem is tudtunk követni mindent. Arra viszont emlékszem, hogy két támadás között az egyik fickó valamit tüszmörög a menüjében velem szemben. Nem esett le akkor, hogy mire készül, vagy mit akar egyáltalán. Az első gondolatom az volt, hogy valami itemet próbál előhúzni, mondjuk egy Hullám Kristályt, amivel megfekteti az egész társaságot. Vagy egy Kinézet Kristályt, hogy összezavarjon minket, hogy felveszi valamelyikünk alakját. Nem tudom, és nem is derült ki, mert mielőtt befejezhette volna, Yuukitól kapott egy olyat, hogy a fal adta a másikat. Aztán az idomárlány és farkasa ismét a sor elején voltak. Kicsit később arra lettem figyelmes, hogy Szophieék lassulnak. Elsőre nem is gondoltam rá, hogy baj lenne, és csak azt hittem, beosztják az erejüket. És megint a menünyitás hangja ütötte meg a fülem. Akkor siettem a lány elé, ezúttal már látva, mi történik. Láttam a felugró ablakot, és hogy éppen Szophie kezét matatja a jómadár. Nem volt időm elolvasni, de nem is volt rá szükség. Tudtam nagyon jól, hogy ez egy párbajfelkérés, épp mint ahogy a ficsúr tette nemrég Hinarival. Beálltam a lány elé, és csórikám kapott egy térdelést a gyomrába, bal kezemmel pedig löktem rajta egyet. Szűkös volt a hely ahhoz, hogy a nodachit használjam, nem szerettem volna Szophieékat véletlenül eltalálni vele. Na igen, a hosszú pengéjű kard átka, hogy szűk helyeken nem a legjobb, míg például egy szalonnázó bicskával simán szúrhattam is volna. Már léptem is volna oda a csókához, hogy elkapjam a mancsát és visszavonassam vele a felkérést, amikor eltűnt előle az ablak. Valószínűleg Szophie összeszedte magát. Így a jóember csak egy rúgással lett gazdagabb. Egész addig tartottam a pozícióm a sor elején, amíg bírtam. És más körülmények között vicces lett volna az is, ahogy a másik delikvens rohan felém, hogy na ő majd szépen feltaszít, de amikor magam elé tartottam a nodachit megtorpant egy pillanatra. Hiába nincs idebenn fájdalomérzet, a kinti berögződéseket nem lehet olyan könnyen levetni. És odakint van egy szólás, hogy "Fél, mint a tűztől". A megtorpant játékos pedig Vezértől kapott egy kis törődést, ahogy Szophieék ismét a sor elejére mentek.
Nem tudom, meddig is tartott, amíg kijutottunk, de iszonyat hosszúnak érzékeltem az időt. Állítom visszafelé maguk a folyosók is hosszabbak voltak. Mintha a csúnya lilasipkás ember egy gombnyomásra megnyújtotta volna őket. Vagy nem tudom. Csak azt, hogy lefelé jövet nem volt ilyen hosszú az út. Legalábbis nem ennyire. A lépcső is olyan hosszú volt, mint egy nap ebéd nélkül. Azt hittem már sosem leszünk kint. De végül, csodával határos módon, mindannyian egy darabban kiértünk. Az utcán ahogy észrevettem az árnyat, egy pillanatra átfutott rajtam az ijedtség. Nem tudtam elsőre, mit látok, hisz csak egy villanásnak tűnt, a tudatalattim pedig ösztönösen beindított pár folyamatot, ami felkészít az esetleges veszélyre. Fuss, vagy harcolj, avagy az evolúció egyik legősibb döntéshelyzete, ami bár kétségkívül hasznos a túlélés során, jelen helyzetben fals pozitívot produkált. Ahogy reflexből felnéztem, és beazonosítottam, hogy áh, ez csak Nestor, rögtön megkönnyebbültem. Majd értelmesen pislogtam ahogy Alexék elhúzzák a csíkot. Időnként nekem is elkélne egy ilyen taxi, kimenekítve a szorult, vagy éppen kínos helyzetekből. Látványos, de mégis elegáns módja a távozásnak. Kíváncsian pislogtam, hogy vajon mi lehet az, amiért Hoora később fog üzenni. De van egy olyan rossz érzésem, hogy a teljesítményértékelésről lesz szó, ami az én esetemben kritikán aluli. Egy pillanatra össze is rándult a gyomrom, ahogy belegontoltam újra, mit tettem. Majdnem megölettem Hinarit, és csak Hoorán múlt, hogy a hiba, amit vétettem, nem lett végzetes. Valószínűleg ők is tudják, hogy mi történt, ki miatt került oda a ficsúr, ki nem volt képes tartani a pofáját. Ha a ficsúr meghallotta, Haketsuék is meghallhatták, és igen valószínű hogy leadta a drótot Hoorának. Hisz hogy másképp ért volna oda még éppen időben, hogy megmentse a lányt? Ha most még nem is, de holnapra már az egész céh tudni fogja, mit tettem...
Szophie és Vezér időközben úgy döntöttek, visszamennek besegíteni Hooráéknak. Mielőtt elindultak volna, visszaadtam a lánynak a korábban tőle kapott Vasbőr Potiont. Most nagyobb szüksége lesz rá, mint nekem odalent, főleg hogy még a javában tartottak a harcok az imént, hogy kijöttünk. És ez csak a komplexum egy része volt, amit láttunk. Legszívesebben én is mentem volna utánuk, hogy hasznossá tegyem magam, de van egy olyan érzésem, hogy Hoora nem kérne egy kétbalkezes segítségéből. Inkább megoldanák amúgy, hisz megkaptam tőle hogy kb semmire nem vagyok jó. Vagy valami ilyesmit, még a megbeszélés előtt. Akkor még legbelül dühös voltam rá, de most már nem. Rá kellett jönnöm, hogy igaza volt. Én vagyok maga a meggondolatlanság, és hibát hibára halmozok, és jelen esetben neki kellett menteni a menthetőt. Ha ő nincs, akkor most Hinari sem lenne. Sőt, talán egyikünk se jutott volna ki onnan. Legalábbis így biztos nem, csak felszálló színes pixelek formájában...
A keserűség mardosott legbelül. Legszívesebben eltűntem volna a világ elől, és már nyúltam volna a kristályom után, amikor megláttam, hogy Fuwa ücsörög az út szélén. Őt pedig nem hagyhatom magára itt, ennek az elátkozott helynek a közelében. Így is elég sokmindent elkövettem, amire nincs bocsánat. Ha Silnek baja esne, mert leléptem, és egy közelben sunnyogó játékos kapna az alkalmon... nem, ebbe még belegondolni sem merek. Nem követhetek el még egy ekkora hibát. Így a kristálynak még pihennie kellett egy kicsit, én pedig leültem a földre a lány mellé.
- Nehéz nap volt – fújtam ki magam én is. Jól esett végre leülni egy kicsit, és ránézésre a lány is kimerült volt a sok sétától és harctól. Az észlelés természetesen továbbra is ment, nem mintha mindent kiszúrna, hisz a ficsúrt sem jelezte. Azonban az, hogy ketten vagyunk, talán kellőképp elrettenti az esetleges kószákat. Majd egy pár perc múlva, mire teljesen visszatért az erőm, feltápászkodtam a földről, és ha hagyta, Fuwát is felsegítettem. Megkérdeztem a lányt, merre tart, majd felajánlottam neki, hogy elkísérem egy darabon, remélve hogy nem hajt el, nem veszi tolakodásnak. Szükség esetén kifejtettem kicsit bővebben is, hogy a nagy felfordulás után jobban szeretném, ha nem egyedül mászkálna ilyenkor este, sötétben. Az esetlegesen szabadlábon levő gonosz bácsikat nem említettem neki, hisz nem akartam megijeszteni a lányt. Elég sok szörnyűséget kellett látnia a mai nap folyamán, és szeretném, ha megnyugodna egy kicsit. Hisz ő legalább tényleg segített Hinarit megmenteni, velem ellentétben...
Ha Fuwa engedte, akkor egész a fogadóig kísértem, adott esetben javasolva neki egy jobb, vagy jobb környéken levő szállást, helyzettől függően. De csak akkor nyugodtam meg, hogyha végre ott voltunk, és elindult felfele a szobája felé. A Lobriai találkozásunkról emlékezve, hogy milyen nehezen lehetett meghívni egy csokifagyira, így csak miután Sil felment, utána mentem oda a fogadós NPC-hez. Azzal az egyszerű utasítással hagytam ott némi aranyat a gépi karakternek, hogy a lány bármit kérne, vacsorát, reggelit, akkor azt abból tegye. Sőt még egy kósza ötletet is elhintettem, hogyha van rá mód, akkor reggelre hozassanak a híres Sweet Dreamsből a részére egy nagy tálca finom süteményt. Fuwa remélhetőleg örülni fog a meglepinek reggel. Ez a legkevesebb, amit megtehetek érte, azok után, hogy segített megmenteni szeretett céhvezérünket.
A magam részére kikértem egy bögre forró kávét, majd azt magamhoz véve leültem az egyik üres asztalhoz. A térképet bogarásztam, ki merre jár. Fuwa itt, Szophiet a barátlista alapján még az elátkozott ház környékén jelezte, a többiek a céhből pedig a Palotában. Egyik részem azonnal sietett volna vissza a céhházba, a többiekhez. Azonban egy másik felem nem engedte. Végiggondolva a dolgokat, nem éreztem úgy, hogy ott lenne a helyem. Hinari ránk se hederített, leszámítva Alexet. Alex szintén, el nem mozdult Hinari mellől, senkit és semmit nem vett tudomásul ami nem Hinari. Pedig Yuukinak elkélt volna a segítség azokon az átkozott folyosókon. De valahol megértem a srácot, hisz a szerelem az egy olyan vírus, ami elsőként a logikus gondolkodásért felelős agyterületeket blokkolja. Csőlátás lv100. Úgyhogy a megváltozott tudatállapotot, mint enyhítő körülményt figyelembe véve nagyjából értem azt a reakcióját. Igaz, Hinarinál is megvan ugyanez a tényező, de jobban végiggondolva... Melyik a valószínűbb? Az, hogy Alex potionadagolási módszere volt, amitől magához tért, pont akkor, pont abban a szent pillanatban? Vagy az, hogy végig tudatánál volt, csak miránk nem volt kíváncsi? Az, hogy rám nem kíváncsi, az még érthető... hisz nem sikerült a nyomára akadnom... nem tudtam érdemben hozzájárulni a kimentéséhez... sőt, épp ellenkezőleg, ha nem lettem volna ott, akkor nem is követhettem volna el azt a hibát, ami majdnem Hinari életébe került... Ha ezt megtudják, és pedig előbb-utóbb ez bekövetkezik, akkor végképp rám lesznek a legkevésbé kíváncsiak...
Kortyoltam még egyet a kávémból, és meredten néztem a helyzetjeltőket a kistérképen. Legalább jól vannak, és legalább már biztonságban. Kijutottunk egy darabban, mindannyian. Összességében jól zárult a nap, és rengeteg új dolgot megtudtam magamról. Sajnos hajlamos vagyok meggondolatlanságból súlyos hibákat véteni. Ez pedig elfogadhatatlan egy olyan világban, amit a tettek eredménye és végkifejlete határoz meg, nem pedig az azok mögötti szándék. Nem hibázhatok többet. Nem árthatok senkinek, még akaratlanul, véletlenül sem. Ezt pedig csak egy módon tehetem meg... Kiürítettem a bögrét, majd miután visszavittem az NPC-nek, a kristály után nyúltam:
- Teleport! Frost City! - és a világoskék fény körbeölelt, és elrepített az örök fagy és jég birodalmába. Oda, ahol a részeg madár se jár, oda, ahol lehetőségem sincs másoknak ártani...

by **Strea** Csüt. Nov. 01 2018, 19:27

Gratulálok, a küldetés sikeresen teljesítve!

Külön köszönetet szeretnék mondani a lelkesedésetekért és a pörgésért, éshogy a küldi harmadától már szólni se kellett, hogy írjatok, mert mindannyian alig vártátok a folytatást. Nem is tudom volt-e már ilyen játékoscsapatom, imádlak titeket! szív

Az ilyen játékokért érdemes mesélni ^^

A jutalmazás - természetesen maximális nehézségi/aktivitási bónusszal - a következőképpen alakul:

Exp, arany

Szophie: 443 exp, 210 arany* (+50% Exp +50% Arany Szóló Menedék)
Ozirisz: 305 exp, 160 arany
Silence: 295 exp, 155 arany

Jártasságok

Szophie: Érclátás: Tier 4, 330 -> 350
6 Fekete Holdkő 2 Pikkely 3 Mithril 3 Orichalcum 6 Platinum
Ozirisz (Keresés 2. szint): [T1] Tüskés Bunkósbot
(Receptek nem járnak, ugyanis mindenkinek minden receptje megvan már.)

Céhbónuszok

A Justice League 315 aranyat kap a bankjába, a tagjai összesen 305+295=600 expet kapnak (Ozirisz és Silence Dupla Exp Céhbazár Bónusz) --> Silence, Ozirisz, Hinari: 200-200 exp

IV. Epilógus

Szophie segítségével még könnyebben ment a helyszín kitakarítása, mint az eredetileg tervben volt: ugyan volt jócskán olyan játékos, akiknek sikerült elszökniük, de a főnököt és vagy öt-tíz társát a Rend tagjai elfogták; a vörösöket börtönbe juttatták, a sárgákat és az egyetlen zöldet pedig - nos, talán már van tippetek, hogy hová vitték el. A lánynak és farkasának Hoora külön megköszönte a segítséget; az ikrek meghajoltak és pacsiztak egymással a végén. Ezek után mindenki elteleportált, ki-ki a saját lakrésze vagy éppen dolgozója felé véve az irányt.
Az említett üzenet pedig már másnap megérkezik Hoorától. Ez áll benne:

Hoora írta:Köszönet a segítségetekért és a rendkívüli teljesítményért. A levélhez csatolt tranzakció a lootból való részesedésetek; használjátok őket egészséggel.

Amint elolvastátok a levelet, rögtön fel is ugrik előttetek a panel, ami a kapott itemek listáját tartalmazza. Csak leokézni lehet, visszautasítani nem.
Szophie: Energiaszipoly Kristály, Parancsmester Potion, Folyosó Kristály
Ozirisz: Mentősugár Kristály, Parancsmester Potion, Folyosó Kristály
Silence: Csillag Kristály, Túlpörgés Potion, Hátszél Kristály

És íme a beígért háttértörténet és a mellékszálak, amiken elindulhattatok volna ^^

kulcsszerepek:

csapdák, mellékutak:

Háttérinformációk:

* Ezen felül Szophie kap még 100 aranyat ezért:
"Pedig száz aranyat tennék rá, hogy egészen eddig valami használhatatlan nyomon haladt, amíg mi Ozirisszel és Silencszel a belünket is kitettük a küldetés sikerességéért." Wink

Remélem lesznek még ilyen küldetéseink együtt! Élvezet volt minden szó, amit nektek, értetek a mesélésben leírtam! Most pedig lapozzunk - hogy az új lapokat is hasonlóan izgalmas játékokkal tölthessük meg. Együtt, vagy külön-külön.
További jó játékot nekünk! \o/

by Ajánlott tartalom