Kimiaki Hikari

Név: Kimiaki Hikari
Becenév: Mia
Nem: Nő
Kaszt: Kardforgató
Kor: 24
 
Szint: 17.
 
Kinézet: Annak ellenére, hogy bár látszólag még csak 13-14 éves, már javában a 20-as éveiben van. Ez egy kiskori „balesethez” vezethető vissza. Szemszíne természetes színe ez a magentás, halványlilás szín, melyet születése óta hordoz, mely kissé sápadt bőrével meglehetősen szép látványt nyújt. Rövid enyhén szürkésbarna haját, ritkán hagyja megnőni vállánál tovább. Szereti az egyszerű, egymáshoz illő, kényelmes ruhákat, illetve kiegészítőként továbbra is hordja szemüvegét, melyre bár nincs szüksége a játékban, egyszerűen túlságosan hozzászokott már. Oldaláról egy válltáska lóg, melyben a gyakran használt kristályaikon, potijaikon kívül rengeteg jegyzettömb és toll található. Nagy eséllyel ebben a káoszban senki más nem talán meg semmit, ám ő úgyis mindig azt veszi ki onnét, ami kell, még akkor is ha nem néz oda.

Jellem: Kissé zizi, bár a maga nevében kedves lány, aki gyakran el is felejti, hogy mit is takar a szociális élet mögötti fogalom. Igazi kísérletezős jellem, melyet a szüleitől örökölt, s hiába szüljön a kutatása veszélyes, zavarba ejtő helyzeteket, ő maga hajlandó bármit (akár a barátságjukat is) feláldozni a cél érdekében. Azonban mindenek ellenére, ha valami a saját testével kapcsolatos új, szokatlan dologról van szó rendkívül szűzies, félénk, zavarodott jelleművé válik, a gyakran határozott, nagyjából szokásos doktor nénis jellemű lány. Szeret bonyolultan fogalmazni, ám pocsék színészi képességei miatt, egy-egy akaratlan elszólást színpadias „khm”-el próbál eltitkolni. Könnyű felhúzni és gyakran el szalad vele a ló, ha mérges.
 
Képesség:
1.képesség
Megosztás (Aktív)
A képesség használatához, szükséges, hogy a célszeméllyel egy partyban legyek, illetve partyba lépésekor a célszemély elfogadja a felugró rendszerüzenetet, mely szerint képességei megosztásra kerülhetnek-e. Természetesen, ha elfogadja, nem arról szól, hogy a képességeit megosztom a facebookon, hanem arról, hogy amíg közös party alatt vagyunk egy különleges „Megosztott” jelzőt kap. A használó, amennyiben ismeri a pontos képességét annak a személynek, aki rendelkezik a „Megosztott” jelzővel, annak a képességét a használó, a saját körében bármikor aktiválhatja, azonban a hatás nem rajta, hanem a képesség birtokosán jelenik meg. Amennyiben támadó skillről van szó a nagy kör végéig aktív marad, majd a képesség birtokos körében mellékcselekvés használata nélkül elhasználható (bár a lehűlés ugyanúgy érvénybe lép), illetve ha  nagykör végéig nem kerül sorra a képessége automatikusan Lehűlés fázisba lép.
IC kinézet: Hikari lehívja a menüjét és egy leginkább adminisztációs felületnek tűnő ablakban képes látni mindenki eddig megszerzett információit. Ezen a felüleleten képes aktiválni a képességeket.

2.képesség:
Patch (aktív)
Egy erősítő skill, mely érintés útján lehet aktiválni. A skill ideje alatt a használó kezén kódok futnak végig, mely közvetlen érintkezéssel enyhe irritációt okoz (csiklandozó érzés). Pár pillanattal később az érintkezés helyétől függően megnő az egyik stat 10%-al (pl. karok -> erő, lábak -> gyorsaság, stb), ám ezzel egy időben az illető kitartásigénye is 10%-al megnő (pl: ha 10-et fogyaszt ütésenként, akkor ez a szám 11-re nő a buff ideje alatt). A buff halmozható, ám egy aktiválással csak 2 db helyezhető el (maximum). Egy körben csak 1 személyt buffolhatok, magamra csupán 5%-os a hatás (természetesesen a CSP növekedés is csak 5%-os). Élet stat nem növelhető. Képesség elhelyezhetősége: 1 kör. Buff hatókör: 3 kör. Lehűlési idő: 5 kör (elhelyezkedés megszűnésétől számítva).

Buffmezők:
Fej -> SK
Karok -> FK
Test: -> Erő/Irányítás
Lábak -> Gyorsaság


Előtörténet:

Tudomány. Oly rejtélyes és oly csodás ágazat, mely egész lényében megmozgatta a múltban, a jelenben, sőt még a jövőben is az emberiséget. Nincs még egy olyan ág az emberiség tudatában, mely annyi kérdést ötöl, és válaszol meg, mint maga a tudomány, mely maga a kérdés és válasz is egyben. Az életemet köszönhetem neki… az életemet, melyet örökre eme csodás művészetért fogok majd szentelni. Nem természetes gyerek vagyok. Bár biológiailag nézve rendelkezel apával és anyával, ha tudományos szemmel nézzük, én egyszerűen egy kísérlet eredménye vagyok. Szüleim annak ellenére, hogy tudomány szempontjából nyilvánvalóan zseniális, nagy tudósok voltak, mégse ismerte őket a világ és senki sem gratulált nekik az új sikerükért. Mi volt a siker? Én… és a többiek. A maradék hét embrió, mely velem együtt fejlődött a tartályaiban. Mesterséges gyermekek voltunk, biológiailag ép, egészséges donorok szaporodó sejtjeit felhasználva. E tudást ismerve természetesen érthető, hogy nem igazán lehet minket hétköznapi gyermeknek nevezni. Mindannyiunk lombikja valamilyen különleges adalékanyagot tartalmazott, melytől azt remélték tudós „szüleink”, hogy a különböző embriók mindegyike az emberiség számára egy újabb és újabb evolúciós lépcsőfokát képezi majd. Mondjuk úgy, hogy többé-kevésbé sikerült elérniük a kellő hatást. A nyolc embrióból (velem együtt), mindössze öt érte el a végső fejlődési fázist, és ebből mindössze 3 élte túl a gépezetről való leválasztási folyamatot. Természetesen mondanom sem kell, hogy jómagam is a három szerencsés „in-humanbébi” között voltam. És hogy mi lett a végeredmény. A kísérletek valóban különleges eredményeket okoztak. Mindhárom anyag valamilyen szinten mutálásra bírta a sejteket. Egyik „testvérem” például a szokásosnál sokkal hosszabb erősebb csontozattal született, míg például jómagam esetében a tartájba kevert anyag kapcsolatba lépett a szememben található szivárványhártyával, mely során ez a réteg kisebb mutáción ment keresztül. Ennek köszönhetem a különleges szemszínem. A nevelésem persze nem volt a legkönnyebb, hisz valamilyen szinten jómagam is áltagos gyermek volnék, így a józanésszel is sejthető, hogy igen szófogadatlan, rossz csecsemő voltam. Kivétel nélkül mindhárman különösen hangosan és feleslegesen igényesek voltunk a figyelemre, pedig ha tudtuk volna, hogy a laborvezetők milyen nehézségeken mentek keresztül, hogy megszülethessünk, szinte fel kellett volna állnunk és tisztelegni előttük. De egy friss embrió, mégis hogy érthetné meg a tudomány, szédítő igazságát. Hamar kiderült, hogy az első pár év maga lesz a pokol, olybá tűnt a hozzám kirendelt vezetők, avagy „szülők” sok-sok nehézségen keresztül kellett menniük, míg elég érett és szófogadó nem lettem ahhoz, hogy megértsem hol a helye ez ilyen hitvány kísérleti patkánynak, mint én. Hogy hány éves lehettem? Fogalmam sincs. Az ilyen csetlő-botló dolgok, melyek fölösleges időhúzásokra voltak csak jók, mint a szülinap, névnap meg ilyesmik, természetesen kimaradtak a nevelési korszakomból. Az életszakaszaim fenntartása végett, persze nagyjából vezetve lett, hogy mikor kerültem élhető állapotba, de az ilyen számunkra titkosított információkat nem osztották meg velünk. Helyette már egész fiatalon megkezdték az oktatásunk, amint elég érettek voltunk ahhoz, hogy magunkba fogadjuk az információkat. Természetesen csak a szükséges információkat közölték velünk. Semmilyen vicces mondóka, semmi tündérmese, csakis a szilárd, tudományilag elfogadható igazságok. És mégis milyen igazságok voltak azok! Számunkra ezek voltak a legnagyobb kincsek akkor, hisz erre lettünk teremtve. Furcsa lehet, más számára, hogy mit élvezhet egy kölyök az atomfizika, kémia és emberismeret száraz anyagain valamit, de mentségünkre szóljon, hogy számunkra semmilyen más út nem volt választható. Mi nem dönthettünk semmiről, mi csak azt kaptuk, amit jónak véltek. Éppen emiatt fejlődhettünk pont arrafelé, amelyre a laborvezetők szeretnék, hisz az évek múlásával mindegyikünk fejlődik, tanul. És pontosan emiatt mi leszünk a következő generáció, akik már nem kísérleti alanyok, hanem kísérletezők lehetnek majd. Bár erre még sok időt kell várjak. Állandó megfigyelés alatt voltunk tartva, főleg én, hisz két sorstársam velem ellentétben hím, khm… akarom mondani férfi egyed volt, és mivel az én mesterségesen manipulált génjeimet nehéz gyorsan továbbörökíteni, így kénytelenek voltak az eddig is szűk pórázt, nagyon is rövidre venni. A huszonnégy órás felügyeleteken túl, testünket állandó vizsgálat alá vonták, és elég gyakoriak voltak azok, hogy havonta, sőt hetente, kisebb „igazítások”, illetve egyéb kísérleteket végeztek el rajtunk. A többség valamilyen szinten ártalmatlan, teljesen szokványos laboratóriumi kísérlet volt, de akadtak köztük eléggé veszélyes, nagy odafigyelést igénylő műtétek is. Ezek gyakran mindenféle komolyabb behatás nélkül lezajlottak, s bár testileg megviseltek minket ezek a műtétek, beavatkozások, szerencsére mindig hagytak időt, a testünket, hogy kiheverje a traumát. Mindössze egyetlen alkalom volt csupán az, amikor a kísérlet teljesen balul sikerült. Azt remélték, hogy a kísérleti alany agyműködése felgyorsítható, amennyiben a feleslegesnek ítélt agyterületeket eltávolítják. Ez kezdetben jól is indult és az alanyon (egyik lombik társam) javulás tünetei látszódtak, de persze a megcsonkított agy hamarosan súlyos károsodást szenvedett. A kísérlet végül beigazolta, hogy bár a szükségtelen területeket figyelmen kívül lehet hagyni, némely terület eltávolítása az alany leépüléséhez, halálához járhat. Mint ifjú tudós. Úgy vélem ez is igen kifizetődő, hasznos kísérlet volt, az elhalálozott társam is bizonyára boldog, hogy az új fejlődési formák egyik alappillérje lehetett. Azonban nem minden telt úgy, ahogy én számítottam. Mivel az egyik alany sajnálatos módon elhalálozott, a későbbiekben tervezett kísérletekre csupán kettő fejlettebb személyt tartogathattak (köztük engem is). Igaz, hogy az újabb nemzedék bekalibrálása, már elkezdődött, de a szükséges felkészülés és odafigyelés, amelyet az új alanyok igényelnek, egyelőre nem igazán volt meg, bár az is igaz, hogy az elkövetkezendő 8-9 hónap elegendő, hogy a szükséges előkészületeket megtegyék. Biológiai szemmel tekintve, olyan 12-13 esztendős lehetek nagyjából jelenleg, s bár a kor eddig nem jelentett túl nagy hozamot nekem, olybá tűnt elérkezett az időm is, hogy minél a tudomány nevében kockára tegyem az életem. A kísérletvezetők elmagyarázták, hogy miért létszükséglet ez a beavatkozás. Úgy tartják, az emberi lélek 15 éves korszaka után kezd romlásnak eredni, mely közvetve hozzájárul, az illető ártatlanságának elvesztéséhez (természetesen itt nem a nemi életben sokak számára olyan „végtelenül fontos” érintetlenségre gondolnak, hanem az emberi ártatlanságra, mint jellemvonás). Sokan azt állítják az ártatlanság és a küllem hatalmas kapcsolatban áll ezzel. És felvetül a kérdés. Mi történik akkor, ha a test növekedése megáll, mikor az alany eléri a 10 éves kort? Vajon a hőn áhított ártatlanság, mely talán véget vethet az emberiség lezüllésének, így megmarad a fiatal testben épen és örökre? Vajon a beavatkozás során az emberiség egy új kincset hozhat létre, mely reményt táplálhat azoknak, akikre amúgy a kárhozat vár (Persze nem az úgynevezett purgatóriumra gondolok ekkor, hisz mint tudós teljességgel elutasítom én is és a vezetősség is a feljebb való „Isteni lény” létezését, inkább olyan átvitt fogalomról van szó, mely még az életben emészt fel)?  A beavatkozás maga először úgy zajlott, mint minden egyes hasonló ilyen kaliberű folyamat. Egy viszonylag kényelmesebb (, bár hosszútávon kissé kényelmetlen) enyhén pármázott ágyra fektettek, melyhez odakötöttek szíjjakkal, és elfedték a szemem egy fehér, de sűrűszövetű szemtakaróval, meg persze a számba adtak egy anyagdarabot (ennek kettős feladata volt: tompítani a sikolyokat, és ráharapni, ha fájt valami). Miután a szokásos vér és egészségvizsgálatok megtörténtek, az első érzéstelenítő, máris lefolyt a branülön. Mint tanonc, nagyjából tudtam, hogy mi folyik közelembe és a szakszavak és furcsa géphangok sem zavartak össze túlságosan. Egyedül, ami el-elterelte néha a figyelmemet az a véráramomban szépen lassan elterjedő nyugtató. Egyre nehezebb volt figyelni és szinte érzem, hogy elkábulok. Ebből nagyjából sikerült rájönnöm, hogy valami komolyabb beavatkozásra számíthatok, ugyanis nagyon ritkán, csakis ilyen esetekben szedálják le az alanyokat ilyen mértékben. Kissé tartottam a beavatkozástól, de nem mutattam ki gyengeségem… ha megteszem, nem tudom, mit gondolnának rólam. Eleinte úgy tűnt nem tesznek velem semmit, de hamarosan éreztem a branülön keresztülfolyó szer, hidegét. Finoman megrándultak az ujjaim. Furcsa bizsergés járta át a karom, ahol a szer elterjed. Először csak sima, enyhén viszkető érzés fogadott, melyet eltűrtem, de ahogy terjed a szer, úgy vált egyre égetőbbé, szúróvá az érzés. Aprókat nyöszörögve kezdek el fészkelődni, ám hiába próbálkozok a hatás egyre jobban fokozódott. Egyre intenzívebb lett a fájdalom és éreztem, ahogy kezdem elérni a tűréshatárom. A szer már a mellkasomat is égette, és pont emiatt még a levegőt is nehézkes volt vennem. Egyre jobban fészkelődök, és olyan hangokat hallatok, mint aki szenved. Igazából lényegében ténylegesen szenvedtem. Úgy éreztem lángol a testem.  Nem, nem a jó értelemben. Én ténylegesen úgy éreztem, hogy lángok marcangolják a törékeny mivoltom. Sikoltoztam, kapálóztam, próbáltam szabadulni. Ebben a pillanatban nem a tudományos felfedezés okozta izgalom járt át, csupán a fájdalom. A fájdalom, amitől úgy éreztem szabadulnom kell. Ám hiába ríttam, hiába fészkelődtem, elég szorosan voltam lerögzítve, hogy ne legyek képes szabadulni. Több órán át húzódott el a szenvedésem, míg a szer hatása végre elmúlt a testemben és én erőtlenül, remegve, szárazra sírt szemmel terültem el az asztalon. A kísérlet befejeződött, de a tudósok egyelőre semmit nem tudtak mondani, hogy sikerült-e a beavatkozás vagy sem.

Most így tíz évvel később nyíltan állíthatom: A teszt sikeres volt. Testem fejlődése alább hagyott, és az elmúlt évtizedben, csak igen minimális idősödést lehetett megfigyelni rajtam. A dokumentumaim szerint (amelyekhez, most már hozzáfértem, miután ilyen idősen teljes körű tudós rangot szereztem munkatársaim között) idén van a létrehozásom 24. évfordulója. Leéltem egy átlagos emberi élet negyedét és szinte még sehol sem tartok. Hiába folytattam tanulmányaimat (melyet a kísérlet okozta sokk sem szakíthatott meg, bár az óta jellemem kissé megváltozott), egyelőre úgy tűnt munkatársaim közt továbbra sem nyertem el senki bizalmát. A három alany közül, most már csak én maradtam életbe. Hiába a bizonyítás, hiába a megannyi tanulás… Úgy tűnt... van egy pont, amit soha nem léphetünk túl, hiába érünk el megannyi újítás, hiába a rengeteg munka… más számára nem leszünk többek, mint egyszerű alanyok. Hivatalosan a tartályból kikerült embrión 20 esztendős koráig, teljesen szabadon lehet kísérleteket, vizsgálatokat végezni, ám a határértéken túl, a bizottság kénytelen maga mellé venni az alanyt, mint tudóstárs, hisz tekintve, amennyiben az iratok igaziak, úgy ez a létesítmény nem teljesen legális. Pontosan ezért reménykedtem valamilyen szinten abban, hogy mivel betöltöttem a szükséges életéveket, így végre lemondanak arról, hogy rajtam végezzenek el kísérleteket (az öregedéslassító beavatkozás után eléggé félénké váltam minden olyan beavatkozáshoz, amely a saját testemet érintette). Azonban mint kiderült, s mint mondtam. Minden eddigi tettem úgy tűnik feleslegessé vált. Éppen szállásomon pihentem, amikor is labor tásaim egyszerűen betörtek hozzám és se szó se beszéd, lefogtak és leszedáltak. Példátlan volt a bánásmód, amelyet mutattak felém. Még ha az eddigi elveikre fittyet is hánynak és nem fogadnak maguk mellé, ez a bánásmód még egy kísérleti alanyhoz is elég durva volt. De persze… minden értelmet nyert, mikor kikötöztek egy gépezethez és fejemre nyomtak egy sisakot. Sword Art Online. Négy éve fut a játék, lassan öt. Bár végeztek apróbb kísérleteket a fiatalabb személyeken, elég hamar rosszul jöttek ki a dolgok, így hosszú időre fagyasztották a projektet. Most pedig… ismét felélesztették.
- Nem sok időnk van! Készüljön mindenki az indításra!
- Uram.. a behatolók 5 perc múlva ideérnek.
- Francba! Indítsák be a gépeket, Programozók indítsák be a vírust és a kisegítő Projektet!
- A Kisegítő és a Cybervírus kész!
- Helyes. Visszaszámlálás kezdődik: 10…9…8…
- Uram! Itt vannak! Robbanó anyagot helyeztek el! Ezt nem bírja el a biztonsági zár!
- 1! Link Start!
Ebben a pillanatban robbanás rázta meg a termet, ám a felszálló füst, a környezet és minden más árnyékba veszett, helyette nem maradt más… csak a szédítő kékség és a magába olvasztó cybervilág.

// a karakter itt kezdi életét a SAO világban. 4,5 évvel később csatlakozik, mint az átlagjátékos a Kisegítő Program hála átjutottak a tudósok a rendszer tűzfalán, ennek köszönhetően pedig magasabb szintről indult (kvíz), ezzel megsegítve az indulást. A Cybervírus pedig több befolyást enged számára a játéktérben (ez megmagyarázhatja azt, hogy miért képes információkat lekérdezni és mások képességeit is aktiválni. Ezen felül úgy szeretném elkezdeni a játékom, hogy a kari 1. napja lesz a játékvilágban, azért nincs róla szó az et-ben ^^ //