Sword Art Online Fórum Szerepjáték
Would you like to react to this message? Create an account in a few clicks or log in to continue.

Kiwi - Foszlányok

Go down

Kiwi - Foszlányok Empty Kiwi - Foszlányok

Témanyitás by Kiwi Csüt. Dec. 17 2015, 21:39

A nap amikor bizonyságot nyert hogy a túl sok gondolkodás ártalmas...



Már napok óta a dojoban lakom. Hiába azt hittem idővel megszokom majd… mégsem tudom otthonosan érezni magam idebent. A szoba szűkös, az ágya falba építve, ami szokatlan, de tetszik. Színeket is csempésztem, hogy otthonosabb legyen a kis zugom… mégsem az igazi.
Minden este nehezen alszom el független attól hogy fárasztó, eseménydús napot tudtam magam mögött, vagy épp léha könnyed pihentetőt… Már akkor is éreztem hogy jobb ha lefoglalom magam, mégsem éreztem úgy hogy helyénvaló lenne. Egyszerűen sehogy, semmi sem volt jó… Nem éreztem jól magam a bőrömben. Amikor ténykedtem legalább nem jutottak fura dolgok az eszembe… Mint ahogy a nosztalgia is elkerült elég messzire. Viszont voltak napok amikor nem volt kedvem ténykedni, kimozdulni. A mai nap is egy pont ilyen volt.
A takaróm melege alatt húztam apróra magam. Néha-néha rápillantottam a tojáskámra, mégsem éreztem benne semmit. Se életet… se létezést… leginább olyan volt mint egy húsvéti dekor dísz a szobában. Kinyúltam a paplan biztonsága alól majd magamhoz öleltem. Figyeltem… mindent… bármit. Mozog-e, dobog-e, látszik-e benne bármi is ha a nap fénye felé tartom… de semmi.
~Talán halott?... ~ Ostoba kérdés, ostobaság ez az egész… még kasztot sem tudok jól választani… Felsóhajtottam, nyeltem egyet majd bebújtattam magam mellé a paplan alá.
Arra ébredtem, hogy tudatosult bennem hogy felébredtem... Érthetőbben, azt sem vettem észre hogy elaludtam, csupán kipattant a szemem, de nem éreztem magam kipihentebbnek mint eddig… sőt. Nem emlékeztem rá hogy mit álmodtam, vagy hogy álmodtam-e egyáltalán… Igazság szerint nem is foglalkoztatott, nem úgy mint az hogy a reggeli napfényt, kopár sötétség váltotta fel az ablakon beszűrődő fakó kép rajzolódott ki szemeim íriszében. Nem szerettem az ilyet, ha átaludtam a nappalt akkor éjszaka sose tudtam aludni, de reggelre fáradt voltam… Így egy végzetes körforgás alakult ki, amiről nagyon nehéz leszoknom. Viszont már gondolataim sem hagytak nyugodni. Az hogy mennyivel el vagyok maradva mindenkitől… Az a vita ami a fejemben zajló érvek és ellenérvek keretében akár a céhről, akár a kiképzőtisztről játszódik le újra és újra… Egyszerűen nem szeretem az ilyet… bár a lehetőség ott van a kezemben, mégis csak az utolsó pillanatban fogom kihasználni, viszont addig őrlöm magam… De voltak amik jelen helyzetben sokkal jobban foglalkoztattak. Az pedig az elmúlt több mint két év… több mint két év ami egyszerűen meg sem történt, mégis számtalan kérdést hagyott maga után… És nem elégedtem meg annyival hogy mi történt ezalatt akár idebent… de leginkább odakint, otthon… Mint ahogy az is érdekelt hogy ha ez nem így történik… miben lenne most másabb minden? Vajon meglenne-e az érettségim? Vagy ismét elköltöztünk? Talán el is költöztünk és már rég nem ott lakunk ahol eddig… Vagy hogy ha sikerült tovább tanulnom ha nem… Vajon dolgoznék? És hol? Egy ósdi gyárban, ahol épp annyit kapnék meg amiből nem tudnék saját életet kezdeni, de kihasználható maradok? Vagy… elfogadtam volna azt a lehetőséget… hogy eladva magam és a büszkeségem… elhagyva mindent és mindenkit eladom a testem?... Tényleg akadt erre lehetőségem, és ami durva, hogy tényleg átfutott a fejemen hogy talán ezt kéne választanom… Vagy miképp folytatódna szürke életem?... Vajon én én maradtam volna, az az én aki most vagyok, vagy új arcomat ismerhetné meg a világ? Vajon azt a két évet megtörténtnek számítsam-e… vagy… vagy töröljem el, mint az azt az időszakomat… Nem olyan nehéz ez mint gondola az ember… Mindent elfelejteni, meg nem történtnek venni… És legalább a hozzájuk kapcsolódó kérdések is elhalványulnak… majd válaszok nélkül zuhannak a nem létezés szakadékába. Persze… mind ez nem igaz… egyáltalán nem könnyű eltörölni mindent, hisz jönnek pillanatok az életben amik emlékeztetnek rá… Amik nem engedik hogy meg tagadj bizonyos válaszpontokat… Hasadékokat, ami tönkre vágta az életed. Mindig a szemed elé dobnak valamit ami eszedbe juttatja… Hogy nem felejthetsz, és hogy nem lehetsz más mint aki vagy… legyél bárki is… Legyél… akármilyen reménytelen is. Az élet egy köcsög, undorító, torz lény játéka aki rajtunk éli ki saját hibáit… Már rég óta úgy érzem hogy az élet egy állandó bosszú hadjárat mindazért… ami vagyok, amik vagyunk… amiért létezni merünk és akarunk. Az emlékek akaratlanul is felszínre törnek… rosszak… jók… és jó emlékekből átformált negatív érzelmek. Hogy ez hogy? Egyszerű… biztos veled is megtörtént már hogy egy jó emlék amiről azt hitted életed végégig jó kedvet és mosolyt csal az arcorda… egyszer csak megfagy, hűvös lesz… és mély sebet ejt a szíveden akárhányszor csak eszedbe jut. És legszívesebben kitörölnéd azt a napot, eseményt… szavakat… mindent. Minden ami vagy… ami voltál, és amitől félsz hogy válni fogsz. Az emlékek, a múlt kísértete, a jelen homálya és a sötét jövőkép elég volt ahhoz hogy, depresszív, önsebző gondolatokat ébresszenek bennem. Majd pedig pont ezért támadó gondolatok, alázzanak porrá a saját szememben. Többet várok magamtól. Mégis… sose tudom pontosan hányadán is állok, akár magamnál… másoknál… Bárhogy és bárkinél. Nem látom önmagam, nem tudom ki is vagyok igazán… szégyellem magam, még önmagam előtt is. Mégis erősnek akarok látszani, sebezhetetlennek de leginkább szerethetőnek. Olyannak akit mindenki meg akar ismerni, szeretni, és kiélheti magát úgy hogy segít rajtam, dobva ezzel önön egójának, akár ki is használhat… Úgy is kíváncsi vagyok ki, meddig menne el… Ez egy gonosz, maoista játék. De… szeretnék erős is lenni, segíteni másoknak, jókedvet, vidámságot és biztonságot csalni a mindennapjaikba… De erre úgy, hogy saját magam is darabokra tudnám roppantani… úgy ez lehetetlen. Nem vagyok több egy önsanyargató, önsajnáló, gyáva, gyenge, együgyű, ostoba, saját hibáiból sem tanuló… selejt. Gyűlölöm magam. Meg kellett volna már halnom, meg sem születni, elveszni az anyaméhben… meg sem foganni… Kétely, és reménytelenség… mindaz amit gyűlölök. A teljes bizonytalanság. Ebben tartom magam, hisz nem hiszem hogy bármire is hasznos lehetnék, teher meg nem akarok lenni. A gondolatok hatására, forró könnyáztatta paplanom, és leendő petem ölelem magamhoz.
- Jaaj, Vaczak… miért nem lehet könnyű, gondtalan az életem?!... – Nyávogós, csipogós magas és keserves hang rezegtette meg hangszálaim, amely egy költői kérdést foganhatott meg. Egy olyan kérdést, amire nincs megfelelő válasz. Vagyis van… de azt nem vagyok hajlandó elfogadni… Összeszorítottam a szemeim, a pizsamám újával megtöröltem az arcomat, amikor arra lettem figyelmes hogy megsüpped mellettem az ágy. Meghűlt bennem a vér, moccanni sem mertem, levegőt sem mertem venni, pedig a szívem a rémülettől hevesebben dobogott és az inger hogy szaporán vegyem a levegőt egyre elviselhetetlenebbé vált.
~Vajon meghallott valaki?... Bejött valaki hogy észre sem vettem?...~ Majd egy kezet érzett a csípőjétől lassan végigsimítva, a fenekén át egészen a combjáig. Majd eltűnt az érintés, miközben már lendületesen ki is takartam magam hogy kilessek a takaróm rejtekéből. Nem volt itt senki. Senki… Csupán a szél fújdogált odakint, a dojoval szembe lévő fa járt lenge táncot az ablakon keresztül, ijesztő árnyékokat vetve a falra… De ezen kívül csend volt. Az a csend amikor nem hallasz semmit, mégis minden nesz, minden apró zajforrás másnak tűnik mint ami. Megcsalja a tudatot és a fantázia képlékeny világát nyitja meg lelki szemeid és félelmeid előtt. Azt hallod amit nem szeretnél. Ostobaságokat, furcsaságokat. Hangokat… amihez filmekből, animékből vagy egyéb fantáziagyarapító butaságból vehetsz. Eltakartam a lábam. Behúztam a paplan alá, majd alá kuporodtam mint valami teknős, aki behúzza magát a páncéljába. Csupán résnyi nyílást hagytam hogy levegőt vehessek, és kipillanthassak alatta. A szemeim kutattak minden mozgást. Minden neszt…
- Ki van ott? – Hangom halovány volt, vékony és szinte elhalt… Nem akartam hogy hallja ha van is… viszont választ is akartam. Vajon a fantáziám csalt meg, esetleg tényleg  volt valaki idebent… Lépteket hallottam, lassú kopogásokat a padlón, nem bírtam visszatartani a légzésem egyre szaporább lett.
- Van ott valaki?... Nem kérdezem még egyszer… - Nem mertem leemelni a takarót a fejemről, remegtem. Végigfutott a tudatomon hogy ki is az aki itt találhat… Esetleg betörtek?... Pont ide?... A dojóba miért?.... Nem állt össze a kép… Majd mikor a tompa kopogás egyre közelebb ért, összeszedtem minden bátorságom és egy lendülettel kitakartam magam, felültem az ágyban, az egyik kezemmel támasztva magam… mindeközben a szám már szóra is nyílott megint….
- …Ki…va- De a hangom elakadt, amikor az ágy süppedni kezdett, majd mintha megszűnt volna létezni zuhantam bele a lepedő, párna és paplan borításával, miközben éreztem hogy súlyom magával ránt a mélybe… a semmibe. A posztó nedves és hűs tapintásúvá vált, miközben színei egyre sötétebb formát öltenek, mintha árnyakká avanzsálódnának, fekete… képlékeny olajszerű masszává. Ami egyre nehezedett és körülölelte a testem, majd lassan felszívódott, eltűnt, mire langyos, test-meleg folyékony anyag ölelte közre minden porcikámat. Levegőt akartam venni… a tüdőmet feszítette, zsibbasztotta a már belélegzett víz. Sikítani akartam, kiabálni, segítséget hívni… Még kérdéseket is elfelejtetettem feltenni magamnak, a hogyan, miért vagy a mi történik? Életszerű kérdőszavakat, nem érdekelte a válasz, csak hogy túléljek, hogy kijussak. A testemre egyre nehezedett, a víz nyomása egyre mélyebbre nyomta, miközben eltelt pár perc mire felfogtam… nem ért baj. Mivel nem tudtam úszni, így némi kapálózás után felhagytam a küzdelemmel és hagytam, hogy elsüllyedjek mint egy fadarab… A kétségbeesett harc után, ráeszméltem hogy nem tudok mit tenni... Hagytam hadd vonzzon magával a mélység. Nehogy azt higgye bárki is hogy megnyugodtam… Egyáltalán nem, de eljött az a pont amikor tudatosult bennem hogy nincs esélyem, kinyitottam a szemem. Féltem hogy csípni fog de, megkönnyebbülésemre nem. Az igazat megvallva ha nem ilyen hirtelen ért volna, egész kellemesnek érezném a víz langy-meleg ölelését, a halvány rózsaszínes-vöröses fényeket a fejem felett… Pontosan olyat mint amikor csukott szemmel a napba nézel, és a szemhéjadon keresztül próbálsz fókuszálni. Talán pontosan olyan meleg érzés is volt. Lassan süppedtem, fogalmam sem volt merre tartok… Körül nézve olyan végtelennek tűnt ez az egész. Egyszerre tágnak, és szűkösnek. Pontosan olyan mint az égen a felhők. Tudod hogy távol vannak, mégis kinyújtod a kezed hogy megnézd eléred-e őket. Majd lefelé pillantva mintha egy magaslatból, felülnézetből kibontakozó szétnyitott dobókocka talapzata, egy épület keresztmetszetének egy része bontakozott ki. Nem láttam tisztán, de pontosan oda tartottam a jelenlegi pályámat nézve. Majd lassan meg is érkeztem. A víz alatt, a hajam az arcomat simogatta, lágyan, míg lábammal már a landolásra készen, kinyújtva a fekete-fehér járólapra lábujjal érkeztem, majd lassan a talpamra álltam, immáron mind a két lábammal. A víz egy pillanat alatt forró gőzzé alakult majd elpárolgott. Immár a saját tüdőmmel lélegeztem, vagyis inkább ismét lélegeztem. Körbepillantottam. A járólap régi volt, és egy kockája is majd fél méter átmérőjű. Tehát hatalmas teret nyújtott, miképp a fekete-fehér színek váltották egymást. Előre léptem párat, hogy felfedezzem hova is kerültem. Bár a teleport kristály a kezemben, mégis hajtott egy furcsa kíváncsiság. Amit láttam nem tetszett… Szokatlan volt… abnormális. Minden léptemmel, mintha tovább épült volna a létesítmény. Mintha csak most nyerné el egész alakját. Egy folyosón találtam magam, a jobb oldalon egy fal. A bal oldalon semmi. A tényleges semmi, az űr. Igen,felfele pillantva is a csillagokat láttam, és a hold… Egyszerre volt ijesztő, és gyönyörű. Mintha sokkal közelebb lenne mint ahogy szokott, és láncok álltak ki belőle. Olyan volt mint egy leláncolt, szökni vágyó gyöngyszem. Távoli volt, mégis közeli. Minden olyan óriásinak, elnagyoltnak és valótlannak tűnt. A falak ahogy a távlatban lassan húzódnak fel, szinte akadozva, darabkákból összerakva. A padlón egy pocsolya tátongott, figyelmetlen bámulásom következőképp bele is léptem. Majd az apró karikák eltűntek, és kibontakozott benne a tükörképem. Lassan mozaikszerű képekből rajzolódott ki. Először csak a szokatlan színek zavartak meg, majd ahogy közelebb hajoltam. Megdöbbentségemben végig simítottam az arcomon. Ugyanaz a kép fogadott, mint amikor kint a tükörbe pillantottam. Ugyanaz a bamba pillantás, a szőke haj… a tipikus szürke kisegér. Még a hajam is úgy van vágva ahogy kintről beléptem. Nem vételen változtattam meg… Erre most ez is a képembe dörgöli, hogy nem fogok tudni megváltozni. Végigtapogattam a testem. Majd tudatosult bennem hogy nem csak a szemem és fantáziám csinál bolondot belőlem. Tényleg úgy nézek ki mint ahogy beléptem. Megszeppenésem, a furcsa csipogó, vékony magas hang szakította félbe. Majd a hang irányát követve apró a földtől alig tíz centis papír-babák masíroztak. Jobban megnézve olyan képet öltöttek mintha újságokból lettek volna kivágva, de a mozgásuk mégis sima, egyenletes volt. A kezük és szájuk is mozgott, miközben táblákat cipeltek magukkal. Nem láttam mi állt rajtuk… De mindegyik hangosan kántált egy-egy szót, mégis értelmetlenné vált mivel mindegyikük egyszerre beszélt. Párat viszont kiértettem belőle. Tűnj el, és a nem vagy idevaló… vagy valami ilyesmit. Sokan voltak, úgy ötvenen is lehettek, az egyik csapat neki is masírozott a lábamnak. Majd aki át tudott mászni rajta, az megtette aki nem az csak tolakodott, és rosszallt… Megkíséreltem átlépni őket… de amint felemeltem az egyik lábam, ott is elfoglalták a helyet… Igyekeztem átlépni, de csak egy lábon toporogni tudtam, hisz teljesen körbevettek.
- Jaj, ne már. Mik vagyok és mit akartok? – Kérdeztem tőlük, majd az értelmetlen szöveget egy értelmes mondat váltotta fel, amit egyszerre kezdtek kántálni. Így érthetőbb, tisztább és hangosabb lett. „Tűnj el! Tűnj el! Nem tartozol ide!” És ezeket ismételték. Végül átléptem őket, az egyikre rá is léptem, ami megcsonkulva, a másik segítségére támaszkodva, fél lábon, és kar nélkül követtek mivel, addigra igyekeztem távol kerülni tőlük. Lépteim nem csak szaporábbak lettek, hanem tényleges futásba kezdtem. Időközben ajtók rajzolódtak ki. Furcsák, mind különbözött a másiktól. Volt régimódi, óriási, egész kicsi.. mint valami kutyabejáró… Volt olyan amit csak épp pár darab fából raktak össze, és egész díszes, arany színű is. Mégis csupán szemem sarkából fogtam fel mindazt, amit láttam. Mivel lefoglalt, hogy meglépjek a furcsa babák kettő-dimenziós, mozgó, beszélő babák elől. Magam sem tudom hány folyosón haladtam végig, merre kanyarodtam, vagy hogy hol is vagyok. Egyszerűen eltévedtem. Bár ismeretlen helyen nem tudok eltévedni, csupán felfedezni… A lépteimet lassítottam, végre kicsit pihentettem. A falon furcsa órák figyeltek, mint valami megolvadt, elmázolt mű… Hisz az órák, legyen kerek, ovális vagy kocka… Mindegyik vonalát egy-egy hullám övezte. Volt amit srégen, keresztbe, vagy épp függőlegesen. Majd egy ablak választotta el őket, ahol a függönyök elhúzva, zárták el a távoli vészjósló fényeket. Lefoglalt hogy tovább haladjak, nem volt bátorságom hozzájuk nyúlni… Majd elkanyarodva ismét, egy furcsa folyosóra értem. Vagyis  inkább olyan volt mint egy összekötő aula, hatalmas és több irányba mehettem tovább. Beléptem, majd messziről, is szokatlan undort keltő dolgokat fedeztem fel. Véres… friss belsőszerveket. Szív, vagy épp tüdő, elhúzott bélrendszer… Egyszerűen amit felfogtam… nem voltam hajlandó tovább menni. Megtorpantam, fogalmam sem volt hogy mi ez, vagy miért van… Egyszerűen viszolyogtam mint ahogy a tüdőmbe maró szagoktól is. Hol egy levedlett, mint lehasított bőrcafat… egyenletesen vágott, tiszta bőrdarab, ami le van vágva a húsról… Egyszerűen felfordult a gyomrom… Azt hittem hányni fogok, még a kezem is a szám elé tettem… Majd elhaladtam mellettük, sietős, szinte futólépésbe, igyekezve nem rátaposni egyikre sem. Vissza sem néztem, már öklendeztem. Ki akartam kerülni az illatok légteréből… Magam sem tudom merre vetett az utam, azt tudtam csak… hogy szokatlan festmények, abszurd, sőt szürreális képek bontakoztak ki a szemeim előtt. Pont mint egy elefánt, trombita orral, mármint a trombita mint hangszer. Vagy mint egy partra vetett alsó része emberi, míg a feje halszerű, nő. Akinek a kezei hátra voltak kötve. Vagy mint egy arc nélküli nő, aki a tükörben méregeti magát. Egy a kezén Aincardot, vagyis a világot tartó festmény. Egy ketté vágott tojás, amiből a nap fényei áradoztak, majd a következőn két testüket múmia kötözésű pólyába kötözött alak, akik egymás megcsókolására készülnek. Talán ezt találtam a legemberibbnek. Nem voltak túl ijesztőek, inkább érdekesek. Olyannyira amennyire egy festmény lehet. De nem álltam meg nézelődni, csupán átfutottam pár pillantással rajtuk. Miközben haladtam tovább, valamerre… előre… Majd egy ajtó alakja bontakozott ki előttem. A folyosó vége. Mégis zsákutca, hisz se kilincs, se kulcslyuk… de még, ajtótartó fa is hiányzott. Mégsem festmény volt, hisz ki lehetett tapintani az alakját. Tömör fa. Másfele út nem vezetett csak vissza. De nem szerettem volna arra menni. Lökdösni kezdtem, hátha be tudom lökni, majd kopogással próbálkoztam, ezután ütögetéssel de semmi. Mégis a hangja olyan volt mintha üreges lenne mögötte. Nem volt se egy felírat, sem pedig semmi segítség hogy is nyithatnám ki. Így lemondóan indultam meg visszafele. Mintha vonszoltak volna. Majd a tojásos képnél meg álltam pár pillanatra. Hisz Vaczak, vagyis tojglira emlékeztetett. Így a képnek a remény nevet adtam. Vissza kellett térjek, majd ismét átvágtam magam a belső szervektől, és hullaszagot árasztó aulán, ahol ugyan csak egy-egy csomókban voltak belső szervek, mégis messzire elkerültem őket. Miközben átvágtam a legközelebbi folyosóra. Itt ismét ajtók sorakoztak. Furcsák… szokatlanok, de nem akarom magam ismételni. Voltak amiket be tudtam azonosítani, tudtam honnan származnak és mi rejtőzhet mögötte… De volt olyan amire nem emlékeztem. Nem akartam kinyitni egyiket sem… Mégis megtorpantam az mögött, ahonnan szipogást és halk motoszkálást hallottam. Az arcom megfeszült, bár nem akartam… A kezeim mégis már nyúltak hogy kinyissák a kívülről zárható, rozoga fából kovácsolt, fészerajtót. Vagyis annak tűnt, de mögötte mégis egy alig egyszer egy méteres kis terület volt. Felülre fadarab akasztva, és olyan akasztók amire a szalonnákat, vagy épp a disznókat szokták akasztani. A levágott disznókat. Lassan nyitottam ki az ajtót. Tudtam hogy mit fogok mögötte találni… Gyűlöltem ezt a helyet… ezt a szagot… ezt…. mindent. Lassú mozdulattal nyitottam ki az ajtót, fényt engedve be, és bepillantást azoknak akik még nem látták azt a helyet. Míg odabent, egy alig kilenc éves lányka sírdogált. Vagyis már nem, szemei ugyan kisírtak voltak, de csendben tűrt és várt… Az arca maszatos volt a koromtól, ahogy igyekezet letörölni a könnyeit és az orrát, kezeivel. A ruhája kormos, koszos volt, a haja kócos és alultáplált sápadt arcú, gyermek. Tudtam kit látok, de az ő szeme nem ezt sugallta, vagyis… Ő nem engem látott. Hanem azt… egy más valakit, nem engem. Láttam a haragot, és az indulatot a szemébe. A nagy kerek vizenyős pillantásában. Igyekeztem elővenni a legkedvesebb hangomat, a döbbenetem ellenére.
- Most már kijöhetsz és játszhatsz. – Mosolyodtam el, de ő nem reagált rám. Nem hallott meg. Még kentebb nyitottam az ajtót, teljesen kitártam, majd elengedtem az ajtaját. Kicsit közelebb léptem hozzá, majd a pizsamám újával megtörölgettem az arcát. A lányka hagyta, mereven állt és mereven bámult. Olyan volt mint valami porcelán baba. Attól féltem bármelyik pillanatban eltörhetem.
- Most már szabad vagy, szeretnél játszani? Labdázni vagy bármi?- Ismét próbálkoztam, de nem reagált. Csendben állt, engedelmesen tűrve mindannak amit vele tettem. Megigazítottam a haját. Csupán szemeivel követte a mozdulataim. Majd hátrébb álltam. Hátha én zavarom.
- Most már tényleg kijöhetsz. Nem fog bántani senki. – Egy biztató mosoly, ami közben éreztem, hogy eltorzul, hisz izmaim és belső gondolataim, indulataim nem azt sugallták amit ajkaimon igyekezem biztatóan előadni. A gyerek nem mozdult. Nem csinált semmit. Szívszorító élmény volt így látni őt… Újraélhettem a pillanatot… mégis képtelen voltam változtatni rajta… Egyszerűen nem engedte. Nem bízott bennem. Vagy magam sem tudott. Végig olyan volt mintha nem is engem látott volna. Arca merev… külleme ápolatlan, haja töredezett kócos… Arca fehér, fakó. Ijesztő volt. Végül mivel nem reagált semmire… magára hagytam. Folytattam az utam, miközben a könnyeimmel küszködtem. Próbáltam elfelejteni ezt az egészet, ezt a mostanit is… Mindent. Pár mélyről jövő sóhaj segített ugyan, de zaklatva folytattam az utam. Miközben igyekeztem kiutat találni… ebből a rémálomból. Időközben megértettem hogy a képességem aktiválódott, valahogy… de fogalmam sincs hogy vagy miért. Mint ahogy azt sem tudtam hogy kapcsoljam ki. Nem volt időlimit, sem pedig magyarázat rá. Nem volt normális ez az egész… Az egyik távlati folyosón vettem észre hogy közelebb kerültem a holdhoz. És hogy mindeközben az épület már egy egész telek területét… vagyis inkább egy kisebb falu méretét vette fel. Hisz a falak, a házak befejezetlen tetejei messziről magaslottak, és kitüremkedtek a látókörömben. Majd egy ismeretlen ajtó előtt torpantam meg. Ajtaja márványból volt, majd a kilincset lenyomva kinyitottam és kisvártatva beléptem rajta. Abszurd látvány fogadott. Hisz a fekete-fehér járólapot hófehér, fakó fényű márvány váltotta fel. Ami egy hatalmas, terembe vezetett, nem láttam a falait, sem pedig  végét. Az egybetűnő fehérség szinte vakító volt, de jobban megnézve a talaj anyagából felépülő szobrok sorakoztak. Ha azt gondolod hogy pár darab… tévedsz. Tömérdek szobor nyúlt ki a talajból. De mind olyan halott volt, olyan élő és olyan semmilyen egyszerre. Leginkább egy temetőre emlékeztetett az egész, vagy valami szentélyre. Majd az arcokat felismerve ledermedtem. Itt volt mindenki. És a mindenki alatt mindenkit értek. Olyanok akik számítanak és olyanok is akik nem. Elsétáltam közöttük, a talpam visszhangozva kopogott, míg haladtam előre. Hisz voltak itt, régi osztálytársak, ismerősök a kollégiumból… olyanok akiket csupán az utcán láthattam egyszer-egyszer… Mindaz aki emberi alakot öltött az emlékezetemben. És mindenki más ruhában, más frizurával, más pózzal. A lépteim egyre tudatosabbak lettek, míg nem meg nem találtam azt amit, vagyis akiket kerestem. Ez pedig eltartott pár percig míg a tálán pár száz, vagy ezer ember között meglelhettem. Egy dogot tudtam, hogy ha megtalálom őket, egy helyen lesznek. Vagyis így véltem. És nem tévedtem sokat, bár nem egymás mellett mégis megtaláltam a családom szobrait is. Leginkább az öcséimét kerestem. Amint megtaláltam, megálltam előttük majd az arcukon, vagy ruhájukon végigsimítottam a kezemmel, miközben még mindig nem fért a fejembe ez az egész. Elidőztem picit, gondolatokkal emlékekbe merülve, amíg rá nem vettem magam hogy tovább lépjek. Majd meglepettségemre felfedeztem Shukaku szobrát is, de Timidust nem. Vagyis nem mellette volt, de így biztos voltam benne hogy valahol meglesz. Valahol elveszve. Elhaladtam olyan szobrok mellett is akikkel idebent találkoztam akár futólag is. Onnan tudtam őket megkülönböztetni, hogy merőben másabb az ide benti ruházat, főleg ha valaki harci díszben szaladgál… Bár az tény hogy alig ismerek idebent valakit is… Nem sikerült azonnal visszatalálnom, hisz amint bentebb értem, úgy tűnt el az ajtó a távlatban, és a szobrok takarásában. De végül csak kitaláltam. Olyan volt ez mint valami gyűjtő, vagy mint valami lomtár, telep… Vagy fogalmam sincs. Viszont az érdekes tapasztalat után becsuktam magam mögött az ajtót, majd beléptem egy másikon. Valamivel magabiztosabban, hisz az ajtót már messziről megismertem. Átlagos ajtó, aminek az ablakát vörös függöny takarta. Benyitva piros szőnyeg, fekete virágmintákkal. Jobb oldalt egy vendég ágy, ahol néha az öcsém aludt, ha együtt filmeztünk este vagy ilyenek. Nem messze tőle egy alacsony kerek asztal, ami rajzokkal, könyvekkel, megpakolva, ami felet egy lámpa díszeleg. Közvetlen utána az én ágyam. Fekete alapon, színes kockák, háromszögek és karikák… de mindez letakarva egy élénkpiros takaróval, és az ágyhoz tartozó párnával. Azt követően egy szekrény, roskadásig pakolva apróságokkal. Ajándékokkal, díszekkel… csecsebecsékkel. Míg a narancs színű falat poszterek borították, szinte befedve az ágy felőli részt. Az ágyal szembe szintén egy asztal, hatalmas területtel, amire ráfért a tévém, és a számítógépem egyaránt. Jobbján egy szekrény egy állvány meg polc. A hatalmas szobából sikeresen csináltam aprót, ahol mindenem elfér. Ami az enyém. És mindeközben ne feledkezzünk meg a velem szembe lévő hatalmas ablakra, vörös függönnyel. Belépve… ez a hely volt az ami fájdalmat okozott, örömöt… hiányt. Hisz ez volt az én kis bázisom. Minden ami az enyém, ahova elmenekülhettem, ahol el tudtam bújni, ahol nyugodt lehettem, biztonságban. Habozás nélkül léptem át a küszöböt. Majd még egyszer utoljára…. végigsimítottam a fotel karfáját, de utam az ágy felé vettem. Belehuppantam, puha volt, szinte átölelt. Az enyém volt mindenével együtt. Az én stílusom, az én illatom, az én kényelmem, az én biztonságom. Elkényelmesedtem benne, elterültem majd ajkaim nosztalgikus mosolyra húzódott. Pont olyan volt mint rég… Majd egy szempillantás alatt véget ért az egész. A képességem, az események, a furcsaságok, csupán pislogtam a hideg, szokatlan ágyon, a kifeküdt párnán, és a takarón ami eltakart. Az akkori melegség egy pillanat alatt szerte foszlott, de tudatosult bennem hogy visszakerültem. Persze megfordult a fejemben hogy álmodtam… de a pizsamám úján lévő koromfolt, nem engedte hogy ebbe a hitbe ringassam magam.
Kiwi
Kiwi
Állatidomár
Állatidomár

Hozzászólások száma : 777
Join date : 2015. Jul. 22.

Karakterlap
Szint: 30
Exp:
Kiwi - Foszlányok Exp_bal10/3500Kiwi - Foszlányok Exp_ures  (10/3500)
Céh: Jumpy Vigor

Vissza az elejére Go down

Kiwi - Foszlányok Empty Re: Kiwi - Foszlányok

Témanyitás by Kiwi Kedd Jan. 26 2016, 18:46

Warren a "művész"


Sosem volt jellemző rá hogy éjszaka sétálgasson egyedül, és beüljön akár egy szórakozóhelyre is, így a mai nap sem lett volna kivétel ez alól, ha éppenséggel a küldetése nem oda vezette volna.  Igen, tapasztalt már furcsaságot, és ha nem sürgette volna az idő, biztos megvárta volna a holnapot, de jobb lehetőség híján benyitott, és kisvártatva felkereste a csapost hogy megszerezze a kívánt információt, de mint tudjuk semmi sincs ingyen, így míg Kiwi azon fáradozott miként győzze meg, a pult mögött tornyosuló férfit, hogy elárulja neki a leszállítandó itemek koordinátáját, nos itt úgy tűnt beletört az idomárkése a küldetésbe. Nem tehetett mást, mint kivárt míg megoldja a talányt és miként tud hatással bírni a tagra. Addig is a nemrégiben rendelt itala mellett tornyosulva, pislantott néha-néha a csaposra, aki mit sem foglalkozott félrehúzódott játékosunkkal. Persze a kocsma hemzsegett a bent meghúzódó emberkétől, nőktől, férfiaktól egyaránt, bár a részegek száma csekélyre tehető, így Kiwi is nyugodt szívvel foglalkozott az elvégzendő feladatán. Felfedezett egy csapóajtót is a pult mögött, ami ritka látvány volt, vagyis sok kocsmában nem fordult még meg, de elégben ahhoz hogy tudja… oda nem szoktak efféle lejárókat építeni. Megkísérelhetne lelopakodni oda valahogy, bár már képzeletben végigjátszva is, csupán a felsülés és lebukás esélyei ötlöttek fel, tehát nem adott túl sok esélyt még magának sem. Belekortyolt a már fogyóban lévő italába, amikor egy ismeretlen férfi ült le mellé, persze előtte engedélyt kért a lánytól, aki csupán a szájára tapasztott korsóval biccentett és valami dünnyögő hangot hallatva adott engedélyt. Mikor végül eljutott addig hogy lenyelje a kortyot, utána pótolta és szavakkal is engedélyt adott rá. Bár kicsit feszélyezte az idegen hirtelen felbukkanása. Aki mit sem törődve a lánnyal kikérte a saját rendelését, majd miután Kiwi elkortyolta az utolsókat is mielőtt felpattanhatott volna a csapos lecsapott még egy korsót az aszalta egyenesen a lány elé. Kiwi értetlenül pillantott, de a csapos csak egy léha mozdulattal mutatott a mellette ülő férfira, jelezve hogy ő rendelte neki.
- Köszönöm, de…- Próbálta visszautasítani, vagy legalább szabadkozni….
- Eddig nem siettél sehova sem, és még a nevedet sem tudom. – Szakította félbe a magas, sötét, fekete hajú férfi, nem volt épp helyes, és vastag keretes szemüvege sem segített a dolgon. A sálja többször körbetekerve a nyakán, konzervatív, visszafogott embert tükrözött. Mégis, a gesztusai és hogy félbeszakította Kiwi mondandóját, másról árulkodott. Bár hangja kimért volt, mély és valahol kellemesen bizsergető, mégis volt valami szokatlan a férfiben. Nem látta az indikátorát, de nem nézne gondolna rosszra, ugyanakkor minden idegentől tartott az idomár, így megpróbálta valahogy elodázni az ismerkedéseket.
- Én… a nevem Kiwi, és… de… eddig nem is kérdezted, és most az itallal akarsz megvesztegetni? – Persze a lány fejében mi más is fordulhatna meg, mintsem, azért kapta az italt hogy lekenyerezzék és legalább a nevét kiszedjék belőle… De hát ez ő, ezzel a mondatával legalább jó kedvet okozott valakinek, ugyanis a férfi hangosan felnevetett. Nem túl hangosan, de Kiwi számára már ez is elég volt hogy kellemetlenül érezze magát.
- Ne.. ne haragudj, de ez édes volt. Megveszegetni? Én? Nem is tudom honnan vehettél ilyeneket… Csupán, annyira elgondolkodtál még az sem tűnt fel hogy az orrod előtt rendeltem a neked szánt italt is, erre most azzal jössz hogy megvesztegetlek… - Nevette el ismét magát a férfi, sőt szemüvegét fentebb emelve még pár könnycseppet is kitörölt onnan.
- Inkább meséld el mi aggaszt annyira, elvégre a kocsmák erre valóak. – Paskolta meg a széket amin az imént a lány üllt.
- Nem aggaszt semmi sem… csak nem értem miért… - Majd mielőtt befejezte volna a mondatát visszaült, elvégre meghívták, nem hagyhatja pocsékba, ugyanakkor tartozni sem fog. Így egy kört máris, rendelt a férfinak is.
- Ha így folytatjuk nagyon jó kedvünk lesz. – Utalt nyilvánvalóan, arra hogy könnyedén felönthetnek a garatra, de Kiwi ettől nem tartott. Az ő italában kevés alkohol volt, annyit meg még ő is elbír. De ezzel nem foglalkozva kicsit nyögvenyelősen, de elkezdtek végre társalogni. A zöld hajú játékosunk megtudott pár dolgot a férfiről, minthogy művészlélek, és a festés a hobbija. Kiwi pedig imádta a festményeket, szerette a művészetet és elég sok dolgot amit a korosztályából csak kevesen mondhattak el. Ugyanis a csillagászat után is érdeklődött némileg, a pszichológia sem volt ismeretlen témakör a számára, érdeklődött a társadalmi és kulturális különbségek iránt, ugyanakkor a keleti dolgok, mint az animék és játékok világa sem jelentett teljes ködöt az elméjében. De mindez csupán a felszín volt. Kiwi nehezen ismerkedett, de elég volt pár közös téma ahhoz, hogy egy pillanat alatt közvetlenebb hangulatban legyen, ami az átlag társalgást jelenti. Néha, ha belefeledkezett az érveléseibe, akkor még a hangját is fentebb emelte, de ez persze neki nem tűnt fel. Végül arra jutottak, hogy Kiwi félre tette a küldetést, az ideje amúgy is lejáróban volt, szinte kizárt hogy sikerült volna, így másnap délutánra megbeszéltek egy találkozót hogy-hogy a férfi, a nevén szólítva: Warren-el. A kezdeti döcögés ellenére idővel Kiwi megbarátkozott a férfivel, és a számára szokatlan dagitusával, sőt közös hangot is találtak, így nem félt mikor másnap késő délután találkoztak, és a tizes szint fogadója felé vették az irányt. Warren az emeleten lakott, vagyis először azt hitte Kiwi, de hamar belátta hogy még annál is fentebb, ugyanis a férfi egyenesen a padlástérre invitálta a lányt. Kicsit ódzkodott, ugyanis ő oda nem megy fel, de végül beadta a derekát, és ámulva esett neki a fent meglelt képek csodálatának. Nagyszerű festmények, élénk színhasználat, csendélettől kezdve, portré minden megtalálható volt. Így a gerendáknak támasztott festményeket is sorra vette, egyet-egyet véleményezett is. Sőt volt amit csak Christian Schole koppintásnak minősült. Warrennek ugyan ez nem esett jól, de bevallotta hogy, ő is ihlette. Majd talált pár képet amik le voltak takarva, és feltéve egy felsőbb polcra. Amint Kiwi birtokba vehette volna, vagy legalábbis szemügyre, Warren a vállánál fogva kissé elhúzta onnan, majd óvva intette azoktól a képektől, mondván hogy nem kislányoknak valóak. Kiwi most visszakapta a sértést végül Warren beadta a derekát és a lány megpillanthatta a képeket. Természetesen zöme Akt képek voltak, a női gyönyörökre fektetve a hangsúlyt. Majd a következő, és következő képek egyre elvontabbak, sőt, néha brutálisnak tűnő festmények követték sorra. Pár festmény után Kiwi elidőzött, egynél-másiknál, de a groteszk stílusra is megtalálta a magyarázatot, a felismerést, az okokat, a célokat, a mondanivalót. Szóval mindent, amit egy festménybe bele lehet látni. Végül is tetszettek neki, még a sokkolóan valós képek is, az oka amik szinte sikítottak kínjukban, vagy épp kacér bájaikkal próbálták elcsábítani a festmény érdeklődőjét. Egyszerűen valósak voltak, igazak és mély érzelmeket tudtak ébreszteni az emberben. Legyen az félelem, kíváncsiság… aggodalom. Kiwi úgy vélte ez kell az igazi tehetséghez. Végül mikor készült visszatenni az utolsó darabot is a helyére, erős, szúrós szag csapta meg, de mire hátra pillantott volna, egy nedves kendőt érzett az orrára, szájára tapasztva. Majd elhagyta minden ereje, miközben a férfi, erős kézzel tartotta vissza attól, hogy a tehetetlenül a földre zuhanjon. Egy státuszjelző lebegett a feje felett mire magához tért valamelyest. A szürke szoba, vagyis padlástér hideg szőnyegén. Durva tapintása volt, de ez legkevésbé sem foglalkoztatta inkább, csak az hogy összekötözött lábait és karját, kiszabadítsa, vagy legalább mozgásra bírja. A testét még mindig nehéznek érezte, mire a férfi sziluettje kitisztult és egyre csak közeledett felé, a lány sikítani tudott volna félelmében, de ebben meggátolta valami amit a szájába tehetett a tag, lenyomva ezzel nyelvét a helyére, és csupán nyöszörgő hangokat volt képes hallatni. Közben végig beszélt hozzá a férfi, hogy korábban tért magához a kelleténél, de mire odaért, egy aprócska szúrás az egész és míg eddig legalább kúszni tudott a földön mint valami kígyó, lábaival felfelé tolni a testét hogy messzebbre kerülhessen az őrült Warrentől… Addig pixelcsíkokat súrolt a bőrébe a durva szőnyeg anyaga, felsértve ezzel a lány vékony bőrét. De a szúrás amit érzett, ugyan nem fájt, de némi csípő érzést hagyott maga után, miközben a testében lassan elterjedt a szer hatása és most már teljesen bénán, de tudatánál maradva, éberen figyelhette végig mindazt ami történni fog vele. Nem volt képes már még csak nyöszörögni sem, csupán a beszorult levegő préselődött ki hangszálain keresztül mikor a férfi ölbe vette, és pár métert arrébb tette le, szépen gondosan nekitámasztva Kiwi hátát a falhoz, majd a lábait is egymás alá húzva, épp hogy megtámasztva a lány testét, az előredőléstől. A karjait szépen, az ölébe téve, még a haját is megigazította. Közben érezhetően feszültséget keltet a lányban. Vissza, visszatért a vásznához, előredőlve méregette, hogy a fények, és a árnyak a megfelelő helyen tartózkodnak-e… Majd párszor módosítgatott Kiwi testtartásán, végül megállapodott egynél, és úgy tűnt neki áll festeni. Kiwi a sokktól és a félelemtől nem igen tudott gondolkodni, főleg nem reálisan… mérve jelenlegi állapotához. De Warren még mindig nem volt túl elégedett önmagával, vagyis inkább Kiwivel. Mondván nem elég valóságos… Nem látszik rajta eléggé hogy félne, vagy hogy méltón viselkedne kiszolgáltatott állapotához képest… Így A férfi más megoldást keresett. Letette az ecsetet, majd ismét a lány közelébe lépett. Felé tornyosult, Kiwi eddig is veszélyesnek érezte a férfit, de vészjósló, sötét pillantását elkapva elég volt ahhoz hogy könnyei meginduljanak, végig az arcán, kegyelemért és szabadságért könyörögve. Warrent viszont az efféle megmozdulások nem hogy meghatották volna, ne gondolj rosszra. Warren nem egy velejéig romlott, gonosz férfi… ő csupán művész, és a cél érdekében meg tesz mindent. Mondja ő. És mindezt meg is mutatja. Kiwi teste még mindig nem mozdul, a férfi azt tehet vele amit csak szeretne, és ezt érezteti is, mindazért hogy befejezhesse művét.

18+:
Kiwi lassan kezdett magához térni a kábulatból, a gyógyszerek káros hatásai alól… így csupán lassú, ernyedt mozdulatokra volt képes, de a zsibbadó karjaiba érezte hogy lassan visszatér az élet. Warren felfigyelt erre de hagyta, hisz erre is szüksége volt a következő alkotásához. Az egész szobát átrendezte, a lány ruháját is lecserélte, de nem humános módszerrel. Szimplán átküldte majd pár kattintás árán, felvetette vele. Míg az előző kollekció tele volt túl szexi elemekkel, a jelenlegi teljesen más volt. Inkább volt gyermeki és ártatlan nyuszijelmez, mint az a playboy típusú. Még a szabása, a kivágások sem voltak olyanok ami akár egy picit is kihívóvá tehette volt a lányt. Majd a szobát is átrendezte pár kattintás árán és leültetve egy asztalhoz, Kiwi még mindig nem volt magánál teljesen, de Warren dicsérgette hogy jól csinálja, bár nem tudta hogy mit is… Csupán foszlányok voltak amire emlékezett, rengeteg olyan kiesése volt, amikor nem tudta miképp és hogy került egyik helyről a másikra… Végül… másnap reggel tért magához, még mindig kábán, és egy villogó státuszjelzővel a feje felett. A villogás jelenthette hogy hamarosan le fog járni, hisz Kiwi is kezdett egészen magához térni. Pár pislogás, lomha, esetlen mozgás után megkísérelt felülni. Körbe pillantott… a képek amit Warren mutatott… mind eltűntek, csupán három fotókristályból megmaradt fénykép maradt utána… A szoba bútorzata… minden eltűnt. Még a szőnyeg is. Csupán egy eres padlástér, ő az eredeti ruhájában… és a három fénykép maradt hátra. Kiwi a kezébe vette őket, rájuk pillantott, majd egy mozdulattal szét akarta tépni őket. A mozdulat azonban félbemaradt. Ismét szemügyre vette a képet. Az egyiken, amelyiken önmagát is meglépő gyűlölet, harag, és tehetetlenség árad… A másikon meg szinte önfeledten vigyorog, körülötte nagy méretű plüss állatok az asztal mellett, ami meg van terítve egy teázáshoz, és Kiwi sem lóg ki a sorból egy nyuszi jelmez miatt. Fogalma sincs min nevetett, szinte semmire sem emlékszik… Majd a harmadik kép…  Amin egy sarokba húzódva szinte ülő magzatpózban, a lábaimat öleli, teljesen ráhúzódzkodik, és a hátából három hatalmas, majd másfél méter hosszú karok törnek elő, mintha csak árnyak lennének, de mégis látszik, hogy nem a falra festve, inkább a térből kitörve tehetetlenül keresnek valamit, nyúlnak valami után…. Kiwi végül nem tépte szét a képeket, úgy volt vele ha találkozik megint Warrennel számon kérheti, vagy lejelentheti valakinek hogy létezik egy férfi… egy férfi aki terrorizálja a lányokat, az embereket… Napok teltek el mire tudatosult benne hogy az összes kép amit eddig szemügyre vehetett, amit dicsért hogy olyan valós, mestermű és művészi… Azok mind hasonló áldozatok voltak mint ő. És hogy miért nem kérte szimplán csak meg az embereket hogy álljanak neki modellt… egyszerű. Warren válasza erre, mert az úgy is csak mesterkélt volna… és talán igaza is van. Kiwi mindezek után elkerülte még a szintet is nem, csak a helyet… Pedig képzeletben gyakran visszajárt, hogy lássa, hogy kérdéseket tehessen fel… hogy megértse egy őrült álláspontjait. Valamennyire beleszeretett Warrenbe. Vagyis így hitte, hisz a gondolatai egyre többet jártak a férfi irányába, a képeket is sűrűn, nézegette. Nem látott benne semmi művészit, ezentúl. Ugyanakkor hetek teltek el, mire valamennyire feledésbe merült a férfi léte… mire a gondolatai kevesebbet jártak felé.
Kiwi
Kiwi
Állatidomár
Állatidomár

Hozzászólások száma : 777
Join date : 2015. Jul. 22.

Karakterlap
Szint: 30
Exp:
Kiwi - Foszlányok Exp_bal10/3500Kiwi - Foszlányok Exp_ures  (10/3500)
Céh: Jumpy Vigor

Vissza az elejére Go down

Kiwi - Foszlányok Empty Dereng és matat a Shame-ben.

Témanyitás by Kiwi Szer. Júl. 05 2017, 06:32


Dereng és matat a Shame-ben.

18+:


Sosem kellenék úgy senkinek. Ronda vagyok, ocsmány, egy gólem. Magas vagyok, ronda az arcom... a tartásom... visszataszító vagyok. Nem vagyok az az igazi nő, nem vagyok olyan... mint mások. Ilyenkor utálom azt, akinek ez megvan, akiben benne van az a nőies kisugárzás, belőlem miért hiányzik? Mit kellene még tennem? Egyszerűen nem értem, és lassan már nem is érdekel...

Olyan furcsa volt, amikor először szoknyát vettem fel. Az már idebent volt, kint, csakis ünnepekkor, mert ugye akkor mindenkinek az kell. Kicsinek gyűlöltem, hogy nő vagyok. Mert azt láttam, aki nő, az gyenge, azt kihasználjak, annak nincs szava... el van nyova... Akkor úgy döntöttem, én nem ilyen leszek, fiúsn kezdtem el viselkedni, levágattam a hajamat és főleg fiúkkal ismerkedtem. Nem sok dolgon változtatott, hisz akkor is lány maradtam a többség szemében, épp csak még furcsa is... Azt akartam, hogy én is az asztal mellett ehessek ahogy a nevelőapám és az öcséim, én is csirkecombot akartam enni, de amikor az anyám félretett nekem egyet, azért is ő kapott ki, és miattam. Meg lett mondva, hogy az én bélpoklosságom miatt. Azóta nem szeretem a húst, nem kívánom az ízét. Gyerek voltam csupán, nem tehettem semmit, mindezek ellen, és most... hogy itt vagyok, hogy elmondhatom magamról, önálló és önellátó vagyok... még így sem változott semmi. Talán csak szánalmasabb lettem. Ki akarok törni, de nem tudom hogyan. Hiába hazudtolom meg önmagam, és viselkedek úgy, mint azok, akiknek tetszik a sziporkázó személyiségük, nem válok olyanná... Nem egy nap alatt fogom megváltani a világot. Ezt tudom jól, de minden kisebb csalódás, és feladás... egyre erőtlenebbé tesz. Lehet csak túl sokat foglalkozok magammal? Mármint az érzéseimme, nagy feneket kerítek minden apróságnak, de félek... Nem értem őket, és utálom ezt. Én nem vagyok olyan közvetlen mint a többiek, én nem tudom elmondani, hogy mi bánt... még ha kérdezik sem. Valamit, mindig kitalálok... hogy, betömjem a szájukat, de ennyi. Annak a fele sem a valóság, hisz ha azt mondanám hogy "minden", azzal mit kezdenének? Ott állnék előttük, egy kis tini képében, aki ellene van a világnak, aki nem tudja hogy mit akar, de határzottan azt, hogy mit nem... Valamint még ez sem igaz rám teljesen. Össze vagyok zavarodva, és hiába próbálok rendet tenni magamban, csak még nagyobb káosz lesz, csak... még inkább felborul minden...

Az a bajom, hogy sajnálom magam. Ezt tudom jól, ezért nehéz elviselnem azok társaságát, akikről szintén ezt érzem, a társaságuk olyan mint egy lassan nyúló ruganyos kötél, az egyik végén én, a másikon ő... Kérdéses, az, hogy ki húzza a másik szintjére a társát, vagy... hogy mikor szakad el az a kötél. Sokszor még saját magamat is nehéz elviselnem, mégis ez egy ördögi kör... szüntelen kezdődik előről, van... hogy jobban vagyk, ideig-óráig, majd ismét elpattan valami... És beleragadok a saját magam termelt kátrányomba. Felelős vagyok mindezért, mivel még tudtában is vagyok neki. Mégis hol van az az "én", vagy bárki, aki segíthene ebbő kijutni, kibújni, megtanulni kezelni? Ismét valami csodatévő emberre vágyok, valakire aki pár szóval meggyógyítja és semlegesíti a múltam, aki elhozza nekem a jelen jelenét és egy szebb jövőt... Annyira szánalmas... Pont olyan leszek mint az anyám, felelőtlen és az első pasival elmegyek aki egy picit is kedvesen néz rám, majd kihasznál én pedig győnyörűen tündöklök az áldozat szerepébe, itt legalább attól nem kell tartanom, hogy másokat is belerántok ebbe, mivel a gyermeknemzés egyszerű képtelenség. Kárörvendő vagyok saját magammal szemben is. Gyűlölöm magamat, haragszom magamra, de... annyira mégsem, hogy ténylegesen ártsak is magamnak. Lassan fogom kinyírni magam, minden percét kiélvezve, csodálva kétes érzésekkel vegyítve. Ha úgy van kedvem leszek a hős aki eddig is kibírta, aki tovább fogja folytatni és aki nem adja fel, ha pedig fordul a kocka, akkor leszek önmagam kínzója, legnagyobb ellensége és ártok magamnak, valamint a környezetemnek. Csodálkozok, hogy nincs bennem szeretnivalóság, amiért nem ragaszkodnak hozzám és csupán furcsa, sokszor megvető pillantásokat kapok? Ismerik a fajtám, mégcsak egy egyedi jelenség sem vagyok... Még ebben sem emelkedhetek ki a tömegből. Unalmsas vagy, száraz és egy pióca. Élnem sem kéne a fajtámnak. Nem tudok, mást csak sajnálni és sajnáltatni magam. Ahogy, megmozdulok megreccsen az ágy, az álom már rég kiment a szememből és a környék zajai is lassan erősödnek. Ablakot kellene nyitni... fülledt a levegő, mintha párás volna... Fullasztó...

Lassan feltápászkodok, a takaró lecsúszik rólam, az ablakot résnyire kinyitom, majd elindulok a szobából nyíló fürdőbe. Hallom, ahogy a megnyitott víz hangja versenyzik a gondolataimmal, de nem képes elnyomni azokat. Most épp az önvádlás pcsolyájában dagonyázok, de mégis? Miért ne kérhetném számon magam? Ilyenkor mindig eljutok oda... hogy változtatni fogok. Hogy elhagyom ezt az oldalam. Bele lépek a gőzölgő vízbe, forró, égeti a bőröm... De olyan jól esik. Lassan beleereszkedemé és nyakig merülök benne. A bőrömet mint ezernyi tű szúrkálja a meleg, az ingerek táncot járnak a testemen, de annyira... annyira szükségem van erre. Hogy, egy picit kizökkentsen, hogy egy picit olyan legyen mintha fájna... mintha éreznék, mintha uralhatnám a testem. Ahogy engedem a vizet, mindig több és  több meleget nyitok meg, a hideget pedig elzárom. Ez az agónia, a lassú haldoklás. Ahogy az agyam eltompul a gőz, a pára és a forróság adta érzettől, ahogy a szívem egyre hevesebben dobog, és lasan elfog az émejgés, végül a szédülés. Ha elég sokáig maradok így teljesen elgyengülök, minden erő kiveszik belőlem, akár el is ájulhatok. Másképp nem győzhetek magam ellen, a gondolataim ellen, a vádak ellen, hisz érveim nincsennek... Minden szó igaz és fájó. Tanácsolták nekem egyszer hogy kössek békét magammal? Olyan ez, mitha két világot próbálnának összezárni, csakis rövid ideig férnek meg egymás mellett, de kipusztítani egyik sem tudja a másikat. Azt is tudom, hogy pontosan ez az az opponalitás, amit mások is megéreznek rajtam. Kisugárzom, mintha valami jeladó lennék az egész testem remegve osztja meg másokkal ezt az információt, valamint ha a többiek nem is tudatosan, de megérzik, lehet megmagyarázni nem is tudják, de azt igen... hogy valami nem stimmel. Óvatosak, félnek vagy akik tudják miről van szó, szimplán csak lenéznek. Ebből mégis hogy lehetne felkelni, lerázni magamról mintha mi sem történne? Nem elég, hogy magamat sortűz elé állítom, még másokat is magam ellen fordítok ügyesen. Ha nem is most, ha nem is két hét, egy hónap alatt... de előbb utóbb mindenkit elmarok, vagy önszántukból hagyok magukra. Mégis, hogy bízhatnék bennük, ha tudom, hogy tudják, érzik? Akkor csak szánalomból vannak velem és köszönöm, akkor inkább nem. A sajátomat is nehéz elviselnem. Hogy miért csinálom ezt? Valószínű mert ezt tanultam, mert egész életeben ezt kaptam és így... legalább én is elnyomhatok valakit. Uralhatok valakit. Ha már mással megtenni ezt gyáva vagyok, félek... uralni akarom a környezetem, mert úgy érzem... akkor fogom csak tudni uralni saját magamat is. Rettegek, hogy olyan leszek mint ő... akitől kaptam mindezt, csak fokozottan, erősebben. Amikor felfogtam, hogy bent ragadtam azt hittem, végre megszabadultam tőle... de nem és nincs aki megvédjen magamtól, sem pedig a hagyatékától. Nem vagyok egy jó ember, nem vagyok szerethető sem, furcsa vagyok... aki ha tehetné elzárná magát, egy bellső, bellső pontba, egy aprócska pontba... hogy ne árhasson senkinek, még magának sem.

Az egész testem vörös felvettem a víz hőmérségletét, ég a testem, a forró víz minden mocskot letisztít rólam. Szinte megfővök. Kihívás felemelni a kezem és elzárni a csapot, kihívás a lábammal megtartani a súlyom, hogy ne csússzak bele a kádba. A csobogásból csupán pár vízscsepp lassú tompa placcsanása hallatszott, miután elzártam a csapot. A kezemmel kitámasztottam a fejem, mivel eddig azt is áztattam így égette a bőrömet, ahol hozzáértem, de nem bántam. A lélegzetemet lehetett csupán hallani, valamint a szívdobogásom ami a fülemben zúgott hevesen. Elfáradtam... nem csak fizikailag. Évek óta űzöm ezt a játékot és mit értem el vele? Eljutottam odáig, hogy hangosan nem panaszkdok, de annál többet magamnak. Be fogok csavarodni, ha nem találok ki valamit. Hosszú idő telt el a kádban, szinte nem is érzékeltem, csupán azt fogtam fel, hogy mekkora fény járta be a szobát, amikor kiszálltam belőle. A padló csúszott, vízes lábnyomokat hagytam magam után. Kinyitottam a ruhásszekrényemet. Tömérdek ruha sorakozott benne, rengeteg stílusban, sokukat... nem is mertem felvenni, egyszerűen nem volt hová. Gyűlytővé válltam, mégis idegennek éreztem magam valamennyiben, de soha.... soha nem volt még ennyi öltözékem, főleg nem ekkora választékban. Úgy éreztem szükségem volt rájuk, és ez a szekrény? Pontosan olyan mint én? Ezer színű, ezer állagú... Mindegyik korszakomra jutott egy hétnyi minimum, de ezeket a korszakokat már régebben éltem meg, de akkor... nem lehetett ilyenem. Most pedig... képtelen vagyok használni. Félek... tőlük megvállni. Olyan ez, mintha emlékeket őríznék, mintha tényleg hozzájuk csatolhatnék valamit, de ezek... meg nem történt vágyak, állmok... Nem valóságosak...
Ha megkérdeznék tőlem, milyen vagyok... valószínű csak hebegnék, habognék... Mert a válasz a következő, mindenféle... épp milyen hangulatom van. Korrekt válasz, mégsem ezt várják tőlem, hanem hogy mondjam el, hogy bőbeszédű, nyitott, mosolygós, segítőkész... De ez nem igaz rám mindig, mégis azt várják, hazudjak.. majd feleljek is meg ennek a képnek.

Valójában az is bajom, hogy megragadtam egy szinten, érzelmileg jó ha elérhetem a tinédzserkort, olyan tizennégy-tizenöt évet... Talán ezért is haragudtam Shura, mert ő megélhette mindezt, idebent, holott már jóval idősebb volt és még azt kérte, hogy tudjam... mikor kezeljem így, és mikor úgy... Képtelen lettem volna rá. Egy magamnak való önző fruska vagyok, aki már olyan mélyre kaparta magát, hogy nem látja a kiutat... És? Hol van ilyenkor az isteni közbeavatkozás? Egy idegenkezűség? Bármi vagy bárki?... Egyedül vagyok és csakis magamra számíthatok, de amikor már arra sem?... Mit kezdhet ilyenkor az ember? Egyesével emeltem ki a szekrényről, a vállfákról a ruhákat, majd dobáltam, vagy csak engedtem le a földre. Egyre többet, amiből később egy egész hatalmas stóc lett, a lábam köré gyűjtve. Amikor úgy éreztem, végeztem... furcsa volt a szekrényembe nézni. Olyan üres volt, olyan... semmilyen. Pár ruha lógott a vállfáról, néhány póló maradt szépen összehajtogatva, és még pár darab holmi... olyan, szegényes lett. Jun szavai elevenítődtek fel, a kidobott mellekről... Nagyobb lendülettel dobtam ki még a szekrényemből két olyan ruhát, ami v-alakban volt kivágva... Majd Tachié aki minden áron át akart öltöztetni... Véletlenszerűen fogtam meg még párat, és kisebb sunggal, haraggal vágtam ki a szekrényemből. Soha többé! Soha többé nem fognak kelleni, sem ők, sem a tanácsai, sem pedig a megfelelés! Alig maradt egy hétnyi öltözékem... Szinte fájó volt a kiüresedett szekrényembe pillantani, mégis... volt benne valami furcsán jó érzés. Fogalmam sincs micsoda... Becsuktam az ajtókat, betoltam a fiókokat és kis híján felbuktam a kipakolt ruhákba. Nem tudtam mit kezdjek velük. Mivel a víz kiszívta minden erőmet, így még gyengének is érezhettem magam. Leültem a stóc közepébe, majd eldőltem, és oldalt fekve, szinte körbe öleltem azokat. Pár darabot, egy kézzel lomhán felemeltem, megérintettem az anyagát, éreztem az illatát... Búcsút vettem tőlük. Felkönyököltem, majd a menümben kezdtem el kutatni. Változást akartam. Valami újat, valami mást, bármit... amivel ezt egy fejezet utolsó sorainak szánhatom. Egy újrakezdésre, vagy legalább annak a látszatára, az esély megadására vágytam. Eljutottam a menühöz, több hajat kipróbáltam, végül semmit sem választottam ki, így kaptam vissza az eredeti hajamat, az a kócot, amitől az első napokban megszabadultam idebent. Rájöttem, hogy a szemem színét is tudom változtatni, meglepődtem, de magyarázatot ad a vörös szemű emberekre. Nem siettem, elméláztam a menüm böngészésében, bár semmi mást nem változtattam magamon. Amikor picit fázni kezdtem, a nyitott ablak mellett, egyszerűen magamra húztam pár rongyot, abból a kupacból, amin feküdtem.

Kiwi
Kiwi
Állatidomár
Állatidomár

Hozzászólások száma : 777
Join date : 2015. Jul. 22.

Karakterlap
Szint: 30
Exp:
Kiwi - Foszlányok Exp_bal10/3500Kiwi - Foszlányok Exp_ures  (10/3500)
Céh: Jumpy Vigor

Vissza az elejére Go down

Kiwi - Foszlányok Empty Re: Kiwi - Foszlányok

Témanyitás by Ajánlott tartalom


Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down

Vissza az elejére

- Similar topics

 
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.